Szűk Balázs: Decemberi testamentum

Mit adhatnék még Neked, hisz

a „sóhajok hídját” már precízen

lebontották szomorú üvegodúm előtt;

egy évvel többre emlékszel

majd e század különös elejéről, mert

ötödik évszakunk tőlünk félve,

hóban menetelve, tovatűnik ím;

itt a tavasz mindkettőnknek,

a jósolt didergő ággal,

a Völgy nem hallgatja már a Hegyet,

mit is kezdhetne a Magassággal;

szépségedből álmodott diadémon,

mely értünk ragyogott egy fura „évszázadig”,

társtalan levelek zörögnek;

s nem jön a gyöngy a mélyből,

se remény buborékja a sötétből.

Vége van hát: messze még

az égi tó mélye, hol

lemállik rólunk földi festék,

csendesen, mint lenti esték

egymásra nevetünk, addig

pedig maradt e testamentum,

mint hallgatag kötelék…

Fehér palástom örök, hófehér

idő kulcsolja kezeink, a

bölcső üres, hó sincs

benne, csak a világegyetem

iszapos sötétje,s hiába várlak,

az éjszakától nem látni a napraforgótáblákat.

Boldog vagyok így, hisz

megérkeztem már,

nem lebegek, csak zajtalan eső van,

nincs már lehetetlen…

bezárom a templomom, s

utoljára nézem a ferde keresztet,

ahogy vérünk sírva csurog a tetőn,

egészen a szájunk szegletéig…