Jahoda Sándor versei
teremtőnek képzelem magam
ha írásra görnyedek
de már sokkal kisebb vagyok
mikor felállok
emlékek roppannak alattam
[…]
Taposómalom
teremtőnek képzelem magam
ha írásra görnyedek
de már sokkal kisebb vagyok
mikor felállok
emlékek roppannak alattam
mintha egy zacskó csipszen taposnék
vagy az élet mellkasán
rohadt nagy a csend
Marcangoló
végül mindig kilábalok
az örömből
tíz köröm emléke
mire kikaparom a homályból
jövőmet
emberek járják a várost
mintha futószalagról
szökkentek volna le
vagy egy
Bosch-vászonról
ha kinyitom a szemem
szétmarcangolt fűzfakosárnak
érzem magam
vagy bezúzott csúszdának
és hirtelen elsápadok
mintha meszet öntöttek volna
egy gyermek-arcra
Szétesett a tél
szétesett a tél
akár egy ócska takaró
fecske-szárnyak
szabdalják
a felhőket
tavasz van
tavasz van
nejlon-zacskókat
virágzanak a fák
és gép-madarak
énekelnek az égen
tavasz van
nézem
a szilánkosra tört
jövőt
cserepein megcsillan
a tekintetem
és semmit se látok
a ragyogástól
Őszülés
hideg felkiáltójelek
a tagjaimban
már lázasabb
sietséggel
vakargatom
a bőrömet
az ősz
berendezkedett
a nyár
hűlt helyén
züllenek a parkok
a fák
sztriptíztáncosnők
egy intés
és vetkőznek
elfordítom a fejem
ez egy
szabad ország
Megjelent a Tiszatáj 2013/6. számában
