Tiszatájonline | 2013. június 30.

Muhel Gábor: Transz(re)gresszív motívumok József Attila szerelmi lírájában

József Attila szerelmi költészetének létezik egy olyan rétege, melyről a kutatás eddig vagy hallgatott, vagy – némileg leegyszerűsítő módon – a mintakövetés felségterületébe utalt. Azokról az 1920-as években írt költeményekről van szó, melyek kétségkívül Ady Endre és a parnasszista esztétikai hagyomány jegyében fogantak, ám egy sajátos poétikai attitűd jellegzetességeit is magukon viselik […]

József Attila szerelmi költészetének létezik egy olyan rétege, melyről a kutatás eddig vagy hallgatott, vagy – némileg leegyszerűsítő módon – a mintakövetés felségterületébe utalt. Azokról az 1920-as években írt költeményekről van szó, melyek kétségkívül Ady Endre és a parnasszista esztétikai hagyomány jegyében fogantak, ám egy sajátos poétikai attitűd jellegzetességeit is magukon viselik. Ez a magatartásforma – bár a hiány teremtő erejéből mint életrajzi realitásból táplálkozik és nyeri energiáját – a teljesség utáni vágy transz(re)gresszív, archaikus-atavisztikus jelképeiként nyilatkozik meg a költői nyelvhasználatban.

Ha elfogadjuk, hogy a biográfia és a költőelődök követése önmagában megmagyarázza a korai szerelmes versek erotikus töltését, akkor választ kell adnunk arra a kérdésre is, hogy vajon mi a mozgatórugója a parnasszista szerelmi lírára (és Ady szerelmi költészetére) olyannyira jellemző agresszív érzékiségnek, s legfőképpen hogyan módosul mindez József Attila korai szerelmes verseinek motívumkészletében? E kérdés megválaszolása azért sem mellékes, mert „József Attila szerelemfilozófiájának (és talán egész költészetére érvényes alapállásának) összefoglalója az, hogy a szerelem és a szeretve levés a személy meglétével, az önazonosság érzékelésének alapvető előfeltétele.” (In. Bókay Antal: Líra és modernitás – József Attila én-poétikája. Gondolat. Bp. 2006. 161.) Tekintettel arra, hogy a költő szerelmi lírája az önteremtés és az önazonosság érzékelésének, a magány elleni küzdelemnek egyik megnyilatkozásaként is olvasható, könnyen adódhat a feltevés, hogy legkorábbi szerelmes verseiben Ady mintájára formálódnak a nőalakok titokzatos, sejtelmes, érzéki asszonyokká. Ez esetben azonban azzal az állásponttal is egyet kell értenünk, hogy az erotikus képzetek nála sem csupán a testiség megnyilatkozásai, hanem – attól függetlenül, hogy az adott művet valós vagy nem létező személy ihlette – egyfajta individuális episztemológiai és ontológiai síkon zajló metafizikai erotika megnyilatkozásai, melyek számos egzisztenciális paradoxonra is rámutatnak.

Feltevésünk szerint József Attila szerelmi költészetének témánk szempontjából releváns fejlődési íve felvázolható három költemény alapján: a boltív egyik pillére az 1923. január végén Makón írt Eggyéölelődés vágya, csúcspontja az 1933 nyarán született Óda, míg másik pillérét az 1936 kora őszén keletkezett Jaj, majdnem… képezi. Az az alkotói koncepció ugyanis, ami ezt az ívet kijelöli, s a nemiséget a testi síkról lelki-szellemi szintre (s azon is túl) emeli, túllép az érzékiség körén, s a transzcendencia felé mutat. E kijelentés azonban csakis akkor állja meg a helyét, ha sikerül tetten érnünk ezt az attitűdöt és rá tudunk világítani arra, hogy miképpen jelenik meg ez a koncepció a három vers jelképhasználatában. Fel szeretnénk hívni a figyelmet József Attila szerelmi költészetének azon aspektusára, ami – bár Weininger szerelemfilozófiájához számos tekintetben hasonló – a bataille-i transzgresszió fogalmának továbbgondolása segítségével jól körülírható. Hipotézisünk értelmében tehát Georges Bataille erotikára vonatkozó megállapításainak továbbgondolása lehetséges magyarázattal szolgálhat arra, hogy az egységélményhez közelebb kerülés szándéka – az élet végességén és határoltságán való túllépés szándékával egyetemben – miért szükségszerűen agresszív természetű József Attila számos szerelmi költeményében.

Már Salamon László az Új Transylvania 1938. januári számában, A halálra gázolt költő tragikus halálára című írásában is megjegyezte, hogy József Attila „szerelmi lírája weiningeri sötétséggel lángol, abból a rémítő mélységből tör fel, melynek fenekére még Freud se tudott levilágítani.” (In. Kortársak József Attiláról. II. kötet. 1938-1941. Új Magyar Múzeum. [Szerk. Bokor László. Sajtó alá rendezte és jegyzetelte: Tverdota György.] Akadémiai. Bp. 1987. 1054.) Bókay Antal fentebb idézett meglátása mellett egyáltalán nem mellékes az osztrák filozófus következő megállapítása: „A férfi minden szerelmében csak magát szereti. Nem a maga szubjektivitását, nem azt, ami minden gyengeséggel és aljassággal, minden nehézséggel és kicsinyességgel megvert lény őbenne magában, hanem azt, ami lenni akar, aminek egészen lennie kellene, legsajátabb, legmélyebb, legértelmesebb lényét, amely ment a szükség minden rangjától, a földiség minden rögétől. Ez a lény a maga idő és térbeli hatékonyságában egyedül az érzéki korlátozottság salakjával, nincs meg, mint tiszta, mint ragyogó őskép. Bármily mélyen merül is magába a férfi, iszaposnak és szennyesnek találja magát és sehol sem látja azt, amit keres, makulátlan, fehér tisztaságban. S mégis, semmire oly sürgős szüksége nincs, semmit oly hően nem kíván, mint azt, hogy ő maga és semmi egyéb ne legyen. Az az egyet azonban, amire tör, e célját nem találja meg saját lényének mélyén, ragyogó fényben és elválaszthatatlan erőben, s ezért kint, magán kívül, kell ezt elgondolnia, hogy annál könnyebben igyekezhessen feléje. Az abszolút értékes lényről való ideálját, amelyet önmagában nem tud elszigetelni, egy másik emberi lényre vetíti és csak ezt jelenti és semmi egyebet az a tény, hogy a férfi e lényt szereti.” (In. Otto Weininger: Nem és jellem. [Ford.: Gábor Andor.] Dick Manó Kiadása. Bp. 1913. 220.) Mindamellett a teljességigény a szerelemben gyakran mint keresés nyilvánul meg, s a szerelem voltaképpen – amint Georg Simmel mondja – próbálkozás az ősi egység elérésére. Ugyancsak ő, Platón nyomán úgy fogalmaz, hogy elsősorban „magunkban, saját érzésünkben keressük a másikat. Nem először szeretjük, s aztán keressük. A szerelem segítségével találja meg a férfi az egész női nemtől az egyetlen asszonyhoz vezető utat, a nő viszont az egyetlen férfitól az általában vett férfi elvhez jut el. Amaz sűrítés, ez bővítés. […] Metafizikai erotika: a világon át a nőt szeretni, a nőn keresztül pedig a világot.” (In. Georg Simmel: A kacérság lélektana. Atlantisz. Bp. 1996. 124.) Ebből adódóan a szerelem (s ezzel együtt a testiség) az isteni egység (profán unio mystica) utáni vágyként is értelmezhető – hiánya pedig alapvető motiváló erőként munkál a transzgresszióban. Az áthágás – éppen marginális természete révén – általában valami tiltotthoz (az élet misztériumának tabujához) kapcsolódik, amit azután szükségszerűen megszeg. Részlegesen, időlegesen gyakorolja ugyan a tiltottat, de nem szerezheti meg végérvényesen az uralmat a tilalmak felett, nem számolhatja fel a tiltást. Ily módon „nem gyengíti a tilalom sérthetetlen szilárdságát, hanem mindig annak várható kiegészítése.” (In. Georges Bataille: Az erotika. [Ford.: Dvanski Katalin, Kiss Zsuzsa, Somlyó György, Vargyas Zoltán.] Nagyvilág. Bp. 2001. 79.) Nem meglepő módon a tilalmak megjelennek a szexualitásban, a szociális magatartásban, a vallásban, a nyelvhasználatban, egyszóval szinte minden emberi kultúrához kötődő szociális megnyilvánulásban. Ám – amint Foucault írja – „a modern szeméremnek meg se kell fogalmaznia a tiltást, ha azt akarja, hogy ne beszéljenek róla, elég, ha mindezt rábízza a kölcsönösen egymásra utaló tilalmak játékára: azokra az elhallgatásokra, melyek magával a némasággal kényszerítik ki a csöndet.” (Michel Foucault: A szexualitás története I. A tudás akarása. Atlantisz. Bp. 1996. 19.) Mindazonáltal a tilalmakon való túllépés transzgresszív szándéka többnyire extatikus élményekkel (a szexualitással, a vallással) kapcsolatosak; a halál és az agresszivitás tabuján keresztül pedig nem ritkán az erőszakkal és az öléssel.

Gondolatmenetünk felől közelítve kevésbé meglepő, hogy a szerelembe történő belehalás motívuma József Attila korai szerelmes verseiben gyakran az életen (s ezzel együtt az Én határain) való erőszaktevéssel kombinálódik. Bár látszólag a megkívánt nő hiányát panaszolja az 1921. április 10-re datált Hozzá! című versében, a második versszakban a hiány és a tehetetlenség-érzés hirtelen átcsap agresszivitásba: „Szived? Oh! A szíved nem találom / Ez az én bús, szomorú halálom. / Széttörnélek! – de kezemen bilincs: / Meghalok érted, mert szíved az nincs.” Egy évvel később, az 1922-es Leánykérő ének második versszakának utolsó két sorában már felbukkan a nőtől való félelem transzregresszív motívuma is: „Duzzad az ér, meg a vér kavarog / S nem harapok ajkadba – megölne.” Ady Léda-zsoltárainak képére íródott a szintúgy 1922-es Szerelem ez?. A verskezdésből – „Őrjöngök Rád, ha néznek” – kitűnik, hogy a költemény alapszituációja a féltékenység, ami a textus egészén átvonuló verbális agresszió formájában jut kifejezésre. (Külön érdekesség, hogy évekkel később – 1936 májusában – a Szabad-ötletek jegyzékében is visszautal e korai versére – „ez szerelem? / ez szar” –, ám az eredeti verscímet e szövegében fordított szórendben – epanodosz – szerepelteti). A féltékenység mint alapvető vershelyzet azonban a nőt magába építeni kívánó férfikoncepciót is példázza, mivel – mint Weininger írja – „a féltékenység a másik ember szabad akarata felett akar erőszakot tenni.” (In. Otto Weininger: i.m. 224.) Ady Endre A fehér csönd című versének attitűdjére, jelképhasználatára emlékeztet az 1923. január 1-jén Budapesten született Szerelmes vers is, melynek egyik szakasza így szól: „Hegyes fogakkal mard az ajkam, / Nagy, nyíló rózsát csókolj rajtam, / Szörnyű gyönyört a nagy vágyaknak. / Harapj, harapj, vagy én haraplak!” (Míg Ady versében: „Átkozlak, téplek, marlak szilajon, / Átkozz, tépj, marj és sikolts, akarom. / Megöl a csend, ez a fehér lepel: / Űzz el magadtól, vagy én űzlek el.”) E mellett a harapás, karmolás – mint az evéshez szorosan kötődő magatartásformák – és a szexus közötti kapcsolat olyan archaikus-atavisztikus motívumként is értelmezhető, mely számos természeti nép gondolkodásában is jelen van. (Erről bővebben lásd a szerző József Attila Szabad-ötletek jegyzékének szubverzív jelképrendszeréről című tanulmányának vonatkozó részletét. = Tiszatáj, 2013. Sajtó alatt.) Noha ezzel az összefüggéssel – filológiailag igazolhatóan – a költő csupán évekkel az említett versek megírása után ismerkedett meg, ám e tényező – lévén egyetemes etnológiai és kulturális antropológiai jelenségről van szó – nem zárja ki, hogy „a nőt magába építeni, mintegy elnyelni szándékozó férfi-koncepció agresszivitása nem szexuális, hanem kannibalisztikus indulatokat idéz – még ha az androcentrikus kultúrák legtöbbje azzal is jelzi, ha valakit szexuálisan kívánatosnak tart, hogy elfogyaszthatónak – ennivalónak – is ítéli.” (In. Bíró Judit: Démonok. Kulturális jelenségek devianciája. Új Mandátum. Bp. 1997. 40.) Már Freud is úgy találta, hogy „az evés aktusa a tárgy megsemmisítését jelenti, végső céljaként annak bekebelezésével, a nemi aktus pedig a legbensőségesebb egyesülés szándéka által vezérelt agresszió.” (In. Sigmund Freud: A pszichoanalízis foglalata. In. Uő: Esszék. Gondolat. Bp. 1982. 415.) Ebből pedig szintúgy az következik, hogy a transzregresszív motívumok a transzgresszióra törekvés archaikus-atavisztikus (és helyenként szubverzív) jelképeiként is interpretálhatók, melyek mögött a(z) (istenalakú) hiány és teljességigény a fő motivációs erő. Tulajdonképpen épp e jelképhasználat hívja fel a figyelmet arra az általunk vizsgált dekonstruktív alkotói koncepcióra, ami primer formában a testmetaforika és az ontológia közötti diskurzusban érhető tetten. Alkotáslélektani szempontból ezért a hiány teremtő erejének működése a rendszeres étkezés hiánya, valamint a szeretetlenség összefonódásában jut kifejezésre, amit felerősít a kamasz fiatalember szexuális libidója. Ezért válik lehetségessé, hogy a destrukciós ösztön a megkívánt nőben öltsön testet, illetve rávetüljön, majd verbális formában szublimálódjon, továbbá a transzregresszív jelképhasználat által konstruktívvá és explicitté legyen. Ezen a ponton nem kerülheti el figyelmünket, hogy a szexus és az agresszió körébe tartozó (s a kései szerelmi költeményekben újra hangsúlyossá váló) jelképek és motívumok forrása – nevezetesen az ölés-ölelés dichotómiája – szintén e korai versekből származik, s – amint erre közvetetten már Szőke György is rámutatott – időben jóval megelőzi a költő pszichoanalitikus tájékozottságát. A Szerelmes versben még csupán a transzgresszió destruktív mozzanata a domináns: „Ha nem gyötörsz, én meggyötörlek, / Csak szép játék vagy, összetörlek, / Fényét veszem nagy, szép szemednek. / – Ó én nem tudom. Nagyon szeretlek.” – olvassuk a költemény második versszakában. Az a mű azonban, amelyik a transzgresszió mindhárom fő mozzanatát magában hordozza, kétségkívül a néhány héttel később, Makón írt Eggyéölelődés vágya, melyet 1923. január végére keltez a kritikai kiadás.

Nem térhetünk ki e helyen a vers részletes elemzésére, ám annyit mindenképpen ki kell emelnünk, hogy a – Szabolcsi-monográfiában meg sem említett – költemény számos olyan transzregresszív jelkép és motívum szintézise, mely nagyrészt a korábban született szerelmes versekből származik, de már az érett József Attila költészete felé mutat. A cím mellett többek között a feltételes módú igealakok használata is egyértelművé teszik, hogy alapvetően egy elemi erejű szerelmi beteljesülés vágyáról szól a mű, amit a vers első három strófájában olvasható szubverzív képzetek hivatottak láttatni, s melyet az első versszak végén még kijelentő, majd a második végén már felszólító módban elhangzó „Többet akarok!” igyekszik fokozni. A költő a kívánt nő hiányát például a gyermekét kemencére vető anya felkavaró képéhez hasonlítja, melyben már látensen ott találjuk az anyakép bármely nőre történő kivetítését, tehát az Óda „édes mostohájának” csíráját. A hatásfokozást indokolja a hasonlat két tagjának szándékos felcserélése is: „Mint csecsemő, kit gonosz, céda anyja / Kemencére vetett, mely összemarja, / Vágyban vonagló szép szívem olyan.” A három fő szerkezeti egységre bontható költemény első része a tehetetlenség-érzéssel párosult szerelmi vágy zaklatott megnyilatkozása, ami azonban a nemiségnél és a szexuális aktus utáni kétségbeesett kívánságnál sokkal többre utal. Ez az Óda metafizikai erotikáját előlegező teljességigény a következő versszakban két organikus képpel fejeződik ki: az „úgy szeretnék eggyé lenni véled” óhaja egyfelől a közös vérkör képzetében, illetve a két folyam egymásba ömlésének természeti képében, de a nászban egy testté lett szerelmesek motívuma bibliai reminiszcenciákat is idéz. A vers harmadik szerkezeti egységét vetíti előre a „mint szélvész ültén két fáradt folyam” sor, s az „egy lelkünk lenne, s nyugodtan lengne” verssor már konkréttá teszi a beteljesülés vágyát. Érdemes felfigyelni arra, hogy a testi szintről a költő a lélek szintjére emeli a nemi egyesülést, hisz nem véletlenül írja, hogy „egy lelkünk lenne, s nyugodtan lengne”. E két, immár eggyé forrt lélek azonban a vers folytatásában együtt „semmisülne át a végtelenbe”, ami már egyértelműen transzcendens (szellemi) létsík, s mint ilyen, bizonyítéka a vers mögött munkáló transzgresszív szándéknak. Test-lélek-szellem hármassága fedezhető fel tehát a költemény három szerkezeti részében: a test korlátainak áthágása, vágyainak beteljesülése, kielégülése előfeltétele annak a profán unio mysticának, amit a „s betelt egy-test, mely többé nem akar” sor is bizonyít. Ez a beteljesülés viszont a test halálával érhető csak el – ennek analógiájára a szexuális aktusban mint kis halálban közelíthető meg. Ezt támasztja alá az utolsó versszak, amit ha többszörösen rétegzett jelképként (vagy legalábbis komplex metaforaként) olvasunk, észrevehetjük már az első sorban a rejtett utalást a jól ismert Kádár Kata népballadára, melyben a szerelmesek szintén a halálban, összefonódó virágokként tudnak egyesülni. Hogyan is fogalmazza meg mindezt József Attila? „Két bús álomvirág, mely egynek nyilhat. / Mint eggyé lesz a szellő és az illat, / Ha már sunyít a romboló Vihar.” A „szellő” és az „illat” – amit a költő a hasonlatban felhasznál – elvileg egymást kizáró minőségek, ezért fontos, hogy hangsúlyossá válik: a szellő itt nem szétoszlatja az illatokat, hanem hordozójává, létfeltételévé válik, amit az implicit formában jelen lévő „sunyító” és „romboló” Vihar (mint szimbóluma mindennemű korlátnak és akadálynak) a szerelmesek beteljesülését fenyegető baljós képzetévé válik.

Bár számos verset írt József Attila, melyben szimbolikusan és/vagy népköltészeti formákat felhasználva fejezi ki a testiség vágyát, valamint a szexuális aktust, s még több olyat találunk, melyben finom érzékiséggel és erotikával találkozhatunk, kevés a száma azoknak a költeményeknek, melyek az általunk vizsgált motívumkészlet (a testiség, a teljességigény és határokon való átlépés szándéka) mindegyik feltételének eleget tesznek. Joggal nevezhető ezért a korai szerelmes versek nagy szintézisversének az Eggyéölelődés vágya, még akkor is, ha a beteljesülés itt még feltételes, víziószerű marad a versegészen belül is. Nem így a tíz évvel később íródott Ódában, amiről már többen megállapították, hogy egy szerelmi aktus leírásaként is olvasható, s melyben a költemény „fogadj magadba” imaszerű kijelentésében éri el tulajdonképpeni csúcspontját. Bár a vers alapvető jellemzője (a szerelmi aktus) itt sem valóságos; az elképzelt szeretkezés egy olyan metafizikai síkon zajlik, ahol a Nő már nem csupán a megkívánt hús-vér testű személy képében realizálódik, hanem végül a Mindenséggel válik egyenértékűvé. Az a vallásos emelkedettség ugyanis, ami az Eggyéölelődés vágyából még hiányzik vagy inkább csupán csírájában van jelen, az Óda jelképhasználatában már abszolút realitás. Nem tűnt el a korai szerelmes verseket átható destruktív mozzanat sem, csak átalakult, szublimálódott, s a hiány teremtő erejének katalizátorává vált az alkotási folyamatban. (Épp ez az energia szavatolja a költemény szenvedélyességét, feszültségét és eleven lüktetését.) S nem hiányzik a versből a szerelembe történő belehalás motívuma sem, csak implicit, kifejtetlen marad. Mindazonáltal bizonyíthatóan kimutatható, hiszen a mű a transzgresszió tulajdonképpeni célját kívánja megragadni a nemi egyesülés organikus keretei között, melynek elérhetetlenségét jól példázza a vers idealisztikus képzetköre, ami a Nő metafizikai síkra emelésével sajátos módon a női test univerzumán belül bontakozik ki. Az Anyatermészet (mint női test) a műegész és az önteremtés analógiájává lesz, s a költő létezésének feltételévé lép elő. Ám a férfi és női princípium androgün határhelyzete egyedül a költeményen belül (mint önálló világban) lehet az otthon és a meghittség harmonikus egységévé – s ez az a Mindenség, ami 1936 őszén a Jaj, majdnem… című versében is már kevésnek bizonyul, s előrevetíti a Semmibe hullás kozmológiáját. Nem szabad azonban megfeledkezni arról, hogy az Ódában már József Attila közvetetten alkalmazta gondolkodásrendszerébe az évek alatt már beépült és művészetfilozófiájának szerves részévé vált mágikus nyelvhasználat koncepcióját is, vagyis a szavakat a világteremtés analógiájára használta. A szó számára is szakrális és univerzális jelkép, a teremtés mágikus eszköze, ideája lett, ami többszörösen rétegzett, komplex szemantikai rétegeket sűrít magába. Többek között a sűrített vers esztétikai koncepciójának alkalmazása tette lehetővé, hogy az 1933-as versben a metafizikai erotikán keresztül a transzgresszió célját (a teljességet, a beteljesülést) megragadja, s a műegészen belül e pillanatot az örökkévalóságban kimerevítse.

Könyvtárnyi irodalom és elemzés látott már napvilágot az Ódáról, ám az értelmezők közül kevesen tették fel a kérdést: honnan nyeri jelentéseit a testmetaforika, s miképpen valósul meg a test poétikáján belül az ontológia és az anatómia közötti diskurzus, amennyiben a testiség az önmagát megismerni kívánó szubjektum metaforikája is? Erre a kérdésre Kiss Noémi azt a választ adja, hogy „a testről való beszéd figuratív természete kulturálisan feltételezett képzettársításokkal működik együtt, a nyelv mitologikus rétegeinek képeivel: a test mint a természet tárgyi és élővilága, mint az emlékezés helye és mint a létezés eltörlésének lehetősége nyerhet jelentést.” (In. Kiss Noémi: József Attila Ódája mint a test poétikája. In Tanulmányok József Attiláról. [Újraolvasó.] Anonymus. 2001. 255.) E jelentések azonban olyan transz(re)gresszív motívumokként is fölfoghatók, melyek a nőt dekonstruálva kísérlik meg organikus mikrouniverzummá újjászervezni a lét teljességét a mű világán belül. E mellett a testkultusz episztemológiai vetülete rávilágít a vers eszkatológiai aspektusára, ami megnyitja az értelmező számára azt a metafizikai létsíkot, melyre a transzgresszió tulajdonképpeni célja irányul. Ezért lehetséges, hogy a szöveget átható erotikus megnyilatkozások sora a férfi szubjektum határainak áthágását úgy próbálja meg elérni, hogy önmagát lebontja, s a női test univerzumán belül építi újra. Ám ez az új mikrokozmosz a makrokozmosz analógiájára teremtődik, ezért szinte szükségszerű, hogy a vers jelképhasználata a földi tájról fokozatosan a Mindenség felé mutat, vagyis a verskezdést jellemző kontempláció – amint arra már Szigeti Lajos Sándor is rámutatott – a transzcendenst megcélzó meditatív attitűd felé halad. (Vö. Szigeti Lajos Sándor: A József Attila-i teljességigény. Motívumértelmezések. Magvető. Bp. 1988. 371.)

Míg az Ódában a szerelem kozmikus méretűre növekszik, pontosabban a teljességigény, a Nő profán divinatioja és metafizikai pozícióba emelése organikus képek sorozatán át történik, s így válik transzcendenssé, a három évvel később született Jaj, majdnem… című versben immár ez a Mindenséggé, élettörvénnyé lett női mikrouniverzum is kevésnek bizonyul. Feltűnő, hogy a mű az utolsó lelkes, bizakodó és szenvedélyes hangvételű szerelmes vers József Attila életében, s számos szempontból hasonló a korai szerelmes versekhez, ily módon bizonyos értelemben „kakukktojás” a kései versek között. Szilágyi Péter szerint azonban már „ebben a versben is jelen vannak a dermesztő képsorok – a lelket összenyomó félelem, a halál, a gyors nyárral szemben a lassú tél, a lesi-csősz idő, a csillagok rácsai, a pince –, de ott van a kitörés, a megújulás vágya is, a szerelem útján.” (In. Szilágyi Péter: József Attila időmértékes verselése. Akadémiai. Bp. 1971. 37.) A transzgresszív attitűdöt a bűvölő-bájoló refrén („ki halna meg velem?” – „ki szállna el velem?” – „ki vetné szét velem?”) hangsúlyozza, mely variánsokból a második az egyik korábbi szövegváltozatban még „ki szállna ki velem?” formában volt olvasható. Ám a tér-időből történő kiszállás csakis a szerelembe történő belehalás pillanatában lehetséges, s a költő érzi is ennek sürgető mivoltát, amit „az ősz kockája kit mutat nekem?” kérdésben rejlő, a jövőjére, s az ezzel együtt a szerelem megtalálására vonatkozó egzisztenciális bizonytalanság-tudat kísér. Sokatmondó az is, hogy a költemény reflexiója már nem csupán egyetlen nőre irányul – erre utal az „asszonyok” szó többszöri ismétlődése. Tverdota György értelmezése szerint a vers „csókban-ölelésben meghalni” motívumának Ady Endre Elfogyni az ölelésben című költeménye lehetett az előképe, noha József Attila szövegében már freudi hatást is találhatunk, hiszen az „egy ölelésben” kifejezés a szerelmi kapcsolat egyenes megjelölése. (In. Tverdota György: Ihlet és eszmélet. József Attila, a teremtő gondolkodás költője. Gondolat. Bp. 1987. 145.) Az idealizált Nő képe tehát – az univerzummal tágulásával egyetemben – az összes női lényre kiterjed, mely szintén nem példa nélküli a költő életművében, hiszen előzménye a Férfiszóval (Erdő vagy, ifjú lombos…) című 1923. december 5-re keltezett költeményben fedezhető fel: „Ölelj meg, ó, most benned is talán / Minden lányt, asszonyt egyszerre ölelnék!” Szeretnénk hangsúlyozni azonban, hogy a „ki vetné szét velem?” – „ki halna meg velem?” dichotómiája, vagyis a szerelmi egyesülésben való meghalás az Eggyéölelődés vágyában is megfogalmazódó kívánságra utal, tehát a transzgresszíó szándéka e költemény esetében is egy transzregresszív motívum segítségével jut kifejezésre.

Összességében elmondható, hogy az Én ontológiai helyének keresése révén az Eggyéölelődés vágya, az Óda, illetve a Jaj, majdnem… – mint a metafizikai erotika és érzékiség kulcsversei József Attila szerelmi költészetének történetében – olyan szintézisverseknek tekinthetők, melyek egy koherens és konzekvens poétikai magatartásforma fejlődési ívének fő állomásait jelölik. Tanulmányunkban éppen erre az összefüggésre kívántunk rámutatni a költő szerelmi lírájának új szempontok szerinti vizsgálatával messze a teljesség igénye nélkül.