„Örülni a végtelennek”

MIKOLA GYÖNGYI ÉS ORCSIK ROLAND LEVÉLVÁLTÁSA

„Vagyis nekem a »női kérdés« alapvetően individuális, személyes kérdés, és talán ez a másik, kevésbé tudatos komponense nálam a személyesség vállalásának meg a »rajongásnak«: ez a modalitása annak a képességnek vagy adottságnak, hogy megtanultam örülni a végtelennek.”

A könyvhétre megjelent a harmadik köteted, a zentai zEtna Kiadónál, A pillanat küszöbén címmel, tanulmányokat, esszéket, kritikákat tartalmaz. Vagyis a kommentár műfajainak sajátos gyűjteményét veheti kézbe az olvasó. A könyv sok szempontból az előző munkáid folytatásaként, újraértelmezéseként is felfogható, amire utalsz is a bevezetőben Polányi Mihály nyomán: „Az itt olvasható tanulmányok és esszék mind ilyen bizalommal teli újraértelmezések, a visszatérés útirajzai.” A válogatásról pedig hangsúlyozod, hogy véletlenszerű és szubjektív. Mégis erős koncepciót fedezhetünk fel a könyv szerkezeti felépítését illetően. Hogyan építetted fel ezt a könyvet, milyen szempontok vezéreltek?

A könyvet a 2011-ben elnyert NKA-ösztöndíjnak köszönhetően tudtam megírni. Volt persze egy tervem, amelyet a pályázathoz készítettem, egy előzetes koncepció kortárs vajdasági szerzőkről és művekről, ez azonban menet közben változott. Abban az évben sokat utaztam, számos meghívást is kaptam, megfordultam fesztiválokon, művészeti rendezvényeken, munkatársként dolgoztam a Symposionnak is, és az ottani résztvevőkkel, szerkesztőkkel, művészekkel folytatott eszmecserék is jelentősen befolyásolták a könyv végső alakját. Ez nem egy reprezentatív munka, nem körkép a mai vajdasági irodalomról, a válogatás azon alapult, hogy mit vettem észre, mire hívták föl a figyelmemet, illetve mi került a kezembe ez alatt a bő egy-másfél év alatt. Az összegyűlt anyag 4 fő téma körül csoportosul: az első Ősök, maszkok, alteregók címmel három nagyobb tanulmányt foglal magába Tolnai Ottóról, Esterházy Péterről és Ladik Katalinról. Az összekötő kapocs itt a maszk mint irodalmi eljárás – Esterházy úgy kerül ebbe bele, hogy az Estiben van néhány utalás Tolnai Ottó árvacsáth című művére, és a tanulmányban össszevetem kettejüknek irodalmi elődökhöz való viszonyát is. A másodikban a trauma-narratívákat boncolgatom többek között Fenyvesi Ottó, Beszédes István, Jódal Kálmán, Kollár Árpád, Bencsik Orsolya, Danyi Zoltán, Terék Anna, Aaron Blumm, Sirbik Attila, Bozsik Péter és persze nem utolsó sorban a te műveidben. Ezt egy filmekről és színházi előadásokról szóló rész követi, benne a Buharov testvérek Kormányeltörésben-adaptációjával, majd az utolsó fejezet két esszét tartalmaz a Symposion képi és nyelvi „fordulatáról”.

A kötet címe az előszó mottójául használt Nietzsche gondolatára utal, mely a múlt feledésére, vagyis a történelmi traumának feloldására hívja fel a figyelmet. Ugyanakkor az írásaid a múlt történelmi eseményeinek a felidézését is szolgálják. Nietzsche többször visszatér, mondhatni örökké visszatér a munkáidban. Másfelől a köteted címe a könyvedben is idézett Thomka Beáta: A pillanat formái (1986) című művét is megszólítja. Miért Nietzsche és miért Thomka kerül a fókuszba a köteted címében?

A Nietzsche iránti érdeklődés nálam Tolnaitól jön, az ő hatására kezdtem Nietzschét olvasni komolyabban. Ha jól emlékszem, egy kanizsai kocsmában beszélt nekem először Nietzschéről, nagyon régen, húsz évvel ezelőtt. Rémlik, tánc is volt abban a kocsmában, de ez az emlékem összeolvad a Tolnai-művekben olvasott tánc-metaforákkal. A tánc dionüszoszi elem, de a Nietzsche-hatásra számtalan más példát is találhatunk a műveiben, az EX Symposion Nietzsche-számában megjelent Dionüszosz cool például fikciós eszközökkel jeleníti meg a filozófus alakját Torinóban. Érdekes, hogy amikor Üzenet-szerkesztőként tevékenykedtem 2001-ben, Balassa Péter kezdeményezte, hogy hozzunk létre egy szemináriumot az ő hallgatói és a mi szerkesztőségünk között, és beszéljük meg Nietzsche A történelem hasznáról és káráról című művét. Valamilyen oknál fogva nem tudtam ezen a találkozón részt venni (Palicson került rá sor, Ottóéknál), viszont a művet elolvastam, de nemigen tudtam vele akkor mit kezdeni. Most viszont, a harmadik, Vajdaságba történő „örök visszatérésem” idején újra elolvastam, és azt hiszem, ebből merítettem bátorságot… Mert egyáltalán nem volt evidens újra arrafelé venni az irányt, a háború, a NATO-bombázások idején a Vajdaságban élő barátaim sorsa miatti aggodalom engem is eléggé megviseltek lelkileg. Minden munkánk mindig brutálisan félbe lett szakítva. Thomka Beáta idézett kötete pedig, melyre hivatkozom is az egyik írásomban, éppen abban az évben, 1986-ban jelent meg Újvidéken, amikor először utaztam a Vajdaságba. Egyike volt az első onnan hozott könyveimnek és Beátát is abban az évben ismertem meg személyesen egy diákköri Mészöly-konferencián Újvidéken.. Az ő tág perspektívája, elképesztően széles irodalomelméleti tájékozottsága és liberális szemlélete a reflexióban nekem a mai napig mintát jelent. A cím tehát egyfajta tiszteletadás is a mestereknek.

A köteteidben feltűnt, hogy a válogatásodban nagy szerepet játszik a személyes érintettség, a szerzők személyes ismerete, leszámítva persze a már halott Nabokov vagy Danilo Kiš esetét. Miért fontos neked a szerző személyes aurája?

Ennek lehet olyan oka is, hogy a magyar irodalom kis irodalom, Alexander Bródy szokott csodálkozni az alapítvány ülésein, hogy a kurátorok szinte mindenkit ismernek személyesen is. Az Egyesült Államokban vagy Oroszországban ez nyilván nem így lenne. A Vajdaság pedig egy még kisebb közeg. De egyáltalán nem csak olyanokról írok, akiket személyesen is ismerek, pl. Domonkos Istvánnal vagy Földényi F. Lászlóval vagy a Buharov testvérekkel sose találkoztam személyesen.

A vállalt személyesség mellett a rajongás nyílt vállalása is jellemzi a munkáidat. Miért tartod fontosnak a rajongás vállalását a könyveidben?

Meg kellene nézni, hogy milyen szöveghelyeket tartasz „rajongónak”. Darvasi Laci barátom jellemezte így egyszer a szövegeimet, és akkor ez engem eléggé zavart, mert a rajongásban van valami vakság, valami túlzás. Azt hiszem, nem éppen dicséretnek szánta, igaz, bántani se akart vele. De aztán úgy döntöttem, hogy vállalom ezt, írtam is egy esszét a rajongó olvasásról egykori közös egyetemi folyóiratunk, a Harmadkor indulásának 25. évfordulójára rendezett estre, amelyet ott Te is hallottál. Az biztos, hogy talán a nálunk megszokottnál erősebb személyes elkötelezettség nyilvánul meg az írásaimban, de én úgy látom, hogy ez más irodalmakban azért nem olyan ritka, különösen, ami az általam olyannyira kedvelt esszé műfaját illeti. Kosztolányira hivatkoztam többek között abban az esszében, szóval a „rajongásban” is megvannak az irodalmi mintáim.

A személyes érintettség és a rajongás nem tesz túlzottan elfogulttá bizonyos szerzők iránt? Tudsz-e pl. távolságot tartani Tolnai Ottó vagy Esterházy Péter műveivel szemben?

Nem értem, miért kellene távolságot tartani, illetve, hogy mi lenne ennek a „távolságnak” a mértéke. Esterházynál elbűvöl az a „csúcstechnika”, amelyet működtet az írásaiban, és nem látom be, miért ne lehetne ennek hangot adni. Egyébként Mészöly is óriási hatással volt rám, a Saulus megváltoztatta nem csak az irodalomról, hanem az életről vallott felfogásomat is, erről is írtam a róla szóló esszémben A véső nyoma című kötetemben. Később a Tolnai-univerzum vette át ezt a szerepet, pedig a „folyékony” Tolnai-szövegek poétikailag nagyon távol állnak a Mészöly-próza szikár pontosságától. Nagyon szeretem a komplex irodalmi műveket, amelyek feladják a leckét nekem, az olvasónak. Magasszintű intellektuális örömöt jelentenek, stimulálják az agyat. Nabokov is így jön a képbe. És egyébként azt hiszem, ezek az írók maguk is elragadtatással olvasnak. Nézd meg, Tolnai mennyire tud lelkesedni egy-egy festőért, vagy mit jelent Esterházynak Ottlik. Ahogy lemásolja egyetlen lapra az Iskola a határont. Ők talán távolságot tartanak? A művekért való rajongást én részben magukból a művekből veszem át. De hallottam már természettudósokat is rajongással beszélni a mestereikről, vagy matematikust lelkesedni egy elegáns levezetésért. Nyilván alkati kérdés is, milyen típusú irodalom áll hozzám közel. A személyesség vállalása azért fontos, mert nem szeretném úgy beállítani magam, mint objektív kritikust, megvannak a magam erős preferenciái.

Joseph Addison az 1711-ben elindított Spectator című napilapban a kritikust „érett társasági embernek”, vagyis kultúr-gentlemannak (esetedben gentlewomannak) tekinti. Hagyományosan a kritika értékfelmutatás-és megőrzés jegyében működik. Te ritkán fogalmazol meg negatív bírálatot. A negatív vélemény nem lehet része a személyes megközelítésnek, a szubjektív értékőrzésnek? Miben látod a kritika szerepét?

Írtam negatív kritikákat én is, illetve volt rá példa, hogy vitatkoztam a szerzővel, kételyeimnek adtam hangot. Enélkül nincs gondolkodás. Úgyhogy egyáltalán nincs kifogásom a negatív vélemények, a bírálatok ellen, bár egyre nehezebb „megalapozni” az ilyesmit a posztmodern korban. Ma már inkább a kritikus is igyekszik átvilágítani az elfogultságait, semminthogy tagadná azok létét. Engem elsősorban a megismerés és a megértés vágya hajt, egyfajta elemi kíváncsiság motivál. Ennek az új kötetemnek pedig kétségkívül van értékfelmutató célja is: megosztani a kincseket, amelyeket a jelenlegi vajdasági művészetben találtam.

Northrop Frye azt állítja A kritika anatómiájában, hogy: „Az irodalmi kritikának művészet a tárgya, s világos az is, hogy a kritika szintén valami művészetféle.” Ezt úgy is értelmezik egyesek, hogy a kritika a művészeten élősködik. Egyetértesz ezzel? Neked voltak, illetve vannak szépirodalmi ambícióid?

A szerzőknek szükségük van olvasókra, úgy tapasztaltam, hogy az írók általában szeretik, ha műveiket konferenciákon boncolgatják, tanulmánykötetekben elemzik. Ez természetes, ez is a siker egyik fokmérője. Többnyire mindannyian igényeljük a visszajelzéseket, a véleményeket a munkánkkal kapcsolatban. Ezzel együtt mindig is úgy gondoltam, hogy amit én művelek, az másodlagos műfaj, nem én viszem a bőröm a vásárra, hanem a szerző, akiről írok. Viszont az is igaz, hogy manapság már nem olyan merevek a határok a primér és szekundér műfajok között, illetve ez is koronként és kultúránként változik. Az olvasás maga is az írás tárgyává vált a regényben és a versben is. Hagyományos értelemben nincsenek szépirodalmi ambícióim, vagyis nem akarok fikciós műveket létrehozni, – jó esszéket szeretnék írni.

Írásaidat sokszor esszéként vagy kommentárokként is definiálod. Az esszé számodra mennyiben lesz az emocionális, az intuitív és a gondolkodói önarckép körülírásának ismételt kísérlete?

Ez elég pontos meghatározás, nem is tudok mit hozzáfűzni. Az esszé ezt jelenti, efelé próbálok menni.

Könyved nemcsak irodalomról, hanem kortárs filmről, színházról, képzőművészetről, zenéről, művészeti fesztiválokról is szól, akárcsak az előző műveid. Ez az összetett látásmód engem a számodra is fontos Új Symposion szerzőinek nyitott horizontjára emlékeztet. Hogyan értelmezed az Új Symposion szerepét, helyét a magyar folyóirat-kultúrában?

Én az Új Symposiont a szegedi egyetemi könyvtárban kezdtem olvasni egyetemistaként a nyolcvanas évek közepén. Amikor a Vajdaságba érkeztem, a Sziveri-féle szerkesztőség már szét volt verve, és mindenki erről beszélt. Ez volt az első nagy, általam tapasztalt szakadás a folyóiratokból, könyvekből szerezhető tudás, és az életből, tehát a valós szereplőkkel folytatott beszélgetésekből kirajzolódó kép között. Finoman szólva nem az volt a folyóiratokban, mint amiről nekünk négyszemközt vagy akár nyíltan is beszéltek az interjúalanyaink. Hogy ez érthető legyen: egyetemista koromban Soros-projekt keretében vettem részt egy interjúkötet készítésében, mely a lehető legteljesebb képet kívánta nyújtani az akkori vajdasági magyar irodalomról. Nagyon fontos tapasztalatnak bizonyult ez 1986-87-ben, és abszolút meghatározta az irodalomhoz való későbbi viszonyomat. Különlegesen szép folyóirat volt a Sympo, a legszebb, amit addig ismertem, elegáns és rendkívül nyitott. Mintha egy másik civilizációból jött volna – az akkori szürke magyarországi folyóiratokhoz képest legalábbis úgy hatott, mint üzenet a jövőből. Sok idő kellett hozzá, hogy „dekódolni” tudjam. Nekem az Új Symposion, a Forum gyönyörű könyvei, az újvidéki Magyar Tanszék irodalomelméleti olvasmányjegyzéke, melyet az akkor megismert kedves barátnőimtől, Utasi Csillától és Piszár Ágitól kaptam, egyáltalán az oktatás színvonala egy, a miénkénél fejlettebb kultúra benyomását keltette. Különös, sorsszerű értelmet nyert ezáltal, hogy Szegedre jöttem tanulni, hiszen lám ott volt mögöttünk a Vajdaság. Én lettem a már emlegetett Harmadkor „vajdasági összekötője”, csempésztem kéziratot, könyvet, folyóiratot.

Az új kötetedben nemcsak Tolnai Ottó generációjával, hanem eddigi munkáidhoz képest rendhagyóan a fiatalokkal is foglalkozol. Thomka Beátára utalva azt állítod, hogy „a rövidprózai forma a fiatal alkotók leggyakoribb közlési módja” (99.), ezzel reagálnak a délszláv háborúkra. Ugyanakkor ha nem is említed, de a rövidprózai forma a régi symposionistákra is jellemző volt, pl. Tolnai Ottónak, Domonkos Istvánnak, Brasnyó Istvánnak is vannak ilyen jellegű szövegei. Mégis miben mások a fiatalok kis formái az elődökéihez képest?

Nekem sokáig, hosszú évekig a háború utáni időszakban, amikor különböző okoból nem tudtam utazni, a Tolnai-szövegek, a Tolnai Világlexikona jelentették a Vajdaságot. Ami abban benne volt, az létezett, ami nem, az nem. És azáltal, hogy Téged és Kollár Árpit megismertelek itt Szegeden, illetve rajtatok keresztül több fiatal vajdasági kortársatokat, érdekelni kezdett ez a fiatal közeg, a háború utáni generáció, mert ez még nem volt, nem lehetett benne a Tolnaiban. A könyvem középpontjában nagyon tudatosan ez a fiatalabb nemzedék áll. Ami a kérdés második felét illeti, nehéz általánosítani, nyilván működik valamifajta műfaji hagyomány is, átöröklődnek bizonyos írásformák, narratívumok. A legnagyobb különbséget én az életérzésben látom. Tolnaiék nemzedéke a második világháború utáni „győztes” Jugoszláviában egy emelkedő, reményteli, szabadabb világot tapasztalt meg maga körül, még ha nem is túl sokáig lehetett benne részük. A relatív szabadságnak az az egy-két évtizede kivételes szellemi virágzást hozott, és nem mellesleg megalapozta a vajdasági magyar kulturális intézményeket, köztük a Sympót is. A mostani fiatal nemzedék, akiknek gyerekkora, kamaszkora a háború éveiben telt, a romokat kapta örökül mindenféle értelemben, de a legsúlyosabb, hogy mentális értelemben is. Nem is igazán érti egymást a háború előtti és utáni nemzedék, legalábbis tapasztalok itt valamifajta szakadást. Formai értelemben, például ha Tolnai korai kis könyvét, a Gogol halálát nézzük, ott a rövidforma radikális dekonstrukciót jelent, a szövegmorzsák, szekvenciák nemigen fűzhetők föl valamifajta vezérfonálra, és a címmel való kapcsolat is igen talányos, noha nem véletlenszerű. A mostani fiatal szerzők rövidformái viszont inkább szeriálisak, repetitívek, illetve gyakran érződik egy nagyobb forma igénye, amelyet azonban különböző belső okokból nem lehet megvalósítani. Mindezeken túl e rövidformáknak lehet pragmatikus oka is: a nagyregényhez letelepedett életformára van szükség, de azok, akik a háború, a gazdasági válság következtében körözni kénytelenek a Hungaroringen, hogy Danyi Zoltán szellemes metaforáját idézzem, vagyis ingáznak az egyik közegből a másikba, Magyarország és a Vajdaság között, sokszor adekvátabban, autentikusabb módon fejezik ki magukat a kispróza műfajában, a „pillanat formáiban”.

A véső nyoma (2010) című könyvedben ezt állítod a Vajdaságban létrejött művészetről: „A vajdasági művészet – születése pillanatától – egzisztenciájában veszélyeztetett közösség, kisebbség művészete is egyben. Olyan eltérő léttapasztalattal és formavilággal találkozunk, amely néha még az „anyaország” többségi kultúrája felől nézve is szinte egzotikus hatást kelt, hasonlót a kuriozitásnak ahhoz az élményéhez, melyet az antropológusok is átélhetnek, mikor először lépnek kapcsolatba valamely kis bennszülött törzs világával a távoli kontinenseken. A leglényegesebb különbség az, hogy „európai törzs” lévén, a vajdasági kultúra rendelkezik az önreflexivitás és az ön-dokumentálás képességével, ám ez az önreflexivitás és az ön-dokumentálás jelentős mértékben eltér a magyarországi többségi kultúrában megszokottól.” (A kisvilág filmjei) Az általad említett egzotikum és másság nem veszélyeztet-e azzal, hogy idealizálja a vizsgált közösséget, eltűnteti a különbségeket? Nem lesz-e így a bennszülöttek világát megrajzoló térkép előrébb a területnél, nem lesz-e így – folytatva Baudrillard metaforáját – a vajdasági, s így minden határon túli irodalom szimulakrum a magyarországi kritika horizontjában?

Ezért kell odamenni és élni a „törzs” életét, amennyire lehet. Többek között ilyen megfontolásból is vettem részt a Symposion Trauma-számának szerkesztésében: egész más, ha az ember a saját bőrén tapasztalja, hogy mivel jár egy-egy lapszám elkészítése, mintha csak a könyvtárban szemléli a végeredményt. Éppen ezért nem hiszem, hogy idealizálom ezt a közeget, inkább arról van szó, hogy valami megmagyarázhatatlan okból erősen kötődöm hozzá. Már első útjaim alkalmával is nagyon megfogott valami abban a világban. Akkoriban az volt a teóriám erről, hogy talán megőrződött ott valami zárvány formában egy olyan magyar világból vagy mentalitásból, melyet én kora gyerekkoromban otthon, Győrben, illetve a Győrhöz csatolt Kismegyeren, a pannonhalmi apátság egykori birtokán tapasztaltam. Tolnai Ómamája engem rendkívüli módon emlékeztet a saját apai nagymamámra például. A vajdasági vidékiesség, legalábbis az a nem provinciális változata, melyet az ottani művészek között forgolódva tapasztaltam, számomra ellenállhatatlanul otthonos és lelkesítő volt. Nagyon tetszett például, hogy olyan nagy, világlátott írók, értelmiségiek, mint Herceg János vagy Tolnai Ottó, olyan házakban laktak, olyan környéken éltek, Doroszlón, illetve Újvidéken a Virág utca 3-ban, amilyenben én is fölnőttem Kismegyeren a Sólyom utcában. Egyszer volt alkalmam Nagy Józseffel beszélgetni erről a Régi Zsinagóga kerítésén ücsörögve a Thealter Fesztiválon valamikor a háború kezdetekor, amikor is nagyon sok kiváló vajdasági művész jött össze, írók és zenészek is, nem csak színészek Kérdeztem, hogy szerinte honnan jön a tehetségnek ez a kivételes koncentrációja a Vajdaságban. Azt válaszolta, hogy szerinte a tájban lehet valami. Igen, a tájban lehetett valami, ami engem is annyira megragadott. Egyébként ez a harmadik „örök visszatérésem” a Vajdaságba már elég fájdalmasra sikeredett. Nem tudom nem látni a szakadásokat, a gyógyíthatatlan sebeket, a veszteségeket, a 80-as évekhez képest is. Lelkileg roppant megterhelő a traumatikus narratívákat olvasni, nézni a háború idején készült underground képregényeket stb., időnként iszonyúan nyomasztó. Sok sírás, elkeseredés is van az írások mögött, de ezt csak én tudom. Különben is, ahogy Nabokov mondja: a csillagok a könnyeken keresztül látszanak csillag alakúnak….

Míg az előző kötetedben mindössze egy nőről, Thomka Beátáról írtál, az új könyvedben már több szerzőnőről is szó esik. A férfiak azonban dominálnak – a könyveidben. Félsz a nőkről többet írni vagy nem látsz annyi izgalmas női írót magad körül, akiről szívesen írnál?

Az előző könyv, A véső nyoma 15 év írásaiból válogat, nem söpörtem le mindent a padlásról, csak a legkiérleltebb szövegeket vettem be, és meg se fordult a fejemben, hogy valamifajta „női kvótát” alkalmazzak, pedig írtam női szerzőkről is, igaz, lényegesen kevesebbet. Ennek az is az oka, hogy amikor indultam a pályámon, nemzedéktársaim között igen kevés nő volt. A Harmadkoros felolvasóesteken egyedüli lányként szerepeltem egyetemi éveimben. Akkor ezt nem éltem meg problémaként, mert egyenrangúként kezeltek, „fiúsítottak” a többiek. (A Vajdaságban sokkal erősebb női jelenlétet tapasztaltam, a Sympo szerkesztőségében is jelen voltak a nők, stb.) A rendszerváltás egyik legpozitívabb hozadéka szerintem, hogy a nők nálunk is elkezdtek írni, és néhány év alatt nem csak szerkesztőként, kritikusként, egyetemi tanárként jelentek meg nagyobb számban a szakmában, hanem íróként, költőként is. Nem véletlen, hogy ebben az új könyvben már többet írok nők alkotásairól is. A Sympo szerkesztés legjobb, legörömtelibb eredménye, hogy ennek révén ismertem meg Bencsik Orsolyát és Terék Annát, kiemelkedően tehetségeseknek látom őket. De nem úgy írok róluk, mint nőkről, nem csak női irodalomként releváns, amit alkotnak, bármennyire tematizálják a jellegzetes női élményeket is. A másik probléma, hogy nem állt rendelkezésre megfelelő fogalmi nyelv, amellyel a nők irodalmi szerepének másságát lehetett volna értelmezni, a feminizmus az én diákkoromban szitokszónak számított még a magukat liberálisnak tartó barátaim körében is. Elintézték azzal, hogy minden feminista leszbikus. Ezen a téren is rengeteg változás történt, vannak tanszékei, szakértői, kiadványai a témának Magyarországon is, és a férfiak regényei is érzékenyebbek lettek ezen a téren. Engem viszont valahogy mérsékelten érdekelt a női szerep problémája mint társadalmi vagy tudományos kérdés. Esztétikailag viszont nehezen értelmezhető, mert nincs külön női nyelv. Azt hiszem, számomra eddig a legjobb megfogalmazása a nőiségnek Lou Andreas-Salométól, Nietzsche nagy, reménytelen szerelmétől származik, (ha már Nietzschét emlegettük az elején, legyen keretes ez a beszélgetés, ) aki többek között azt írta 1910-ben Az erotika című filozófiai esszéjében, mely 2002-ben jelent meg magyarul Juhász Anikó fordításában: „A nő szexuális életének leglényegibb meghatározottsága a fejlődést még a legegészségesebb nő esetében is mintegy cikkcakkban futja be – mégpedig egyfajta nemi – és az individuális élet közötti ingadozó mozgással; legyen bár úgy, hogy a nők és az anyák individuális igényeiket megcsonkítottnak érzik, avagy úgy, hogy a nőiség és az anyaság kárára fejlesztik ki azokat. Azon sok recept ellenére, melyeket e vonatkozásban ajánlani szoktak, olybá véve, mintha ez valami megszüntethető zavar lenne csupán, erre a konfliktusra nincs általános érvényű megoldás, nem is lehet. De ahelyett, hogy jajgatva panaszolnánk egy olyan tragédiát, amely ily módon a női teremtményekben maradandóan adva van, jobb lenne, ha inkább azon végtelennek örülnénk, amelybe a nő oly módon kerül bele, hogy fejlődését nem képes egyenes úton bejárni, s helyzetének ellentmondásosságai csak esetenként, a legszemélyesebb tettben rendezhetők el.” Vagyis nekem a „női kérdés” alapvetően individuális, személyes kérdés, és talán ez a másik, kevésbé tudatos komponense nálam a személyesség vállalásának meg a „rajongásnak”: ez a modalitása annak a képességnek vagy adottságnak, hogy megtanultam örülni a végtelennek.