Maarja Pärtna versei
de kelet-európában még otthon érezheted magad.
ráncos arcok szunyókálnak
a padokon a meleg őszi fényben
a panelházak körülállják őket
omladozó oszlopokként –
függetlenül. önállóan. büszkén.
[…]
a hőlégballonom az óceánba hullott most a halak között alszom
kagylók hajóroncsok
fúrótornyok szigonyok ipari hulladékok
nagy sós ágyán
ahol a szirének éjszakánként hínárfonalat fonnak
és én az áramlatok beszédét hallgatom
a híreket orkánoktól kapom cápafogakat gyűjtök a zátonyokon sétálva
& a vérem hideg olyan hideg mert
a vízbefúltak rokona vagyok
az emlékezetemet hullámok csiszolták
az emlék-molekulák homokká halmozódnak
sok parton a Balti-tengertől a virginiai fövenyig
a félelmek korallá merevednek
a vágyakból trópusi halrajok lesznek
az ábrándokból medúza lumineszencia a mélyben
hullámok koptatta emlékezet
hullámok koptatta emlékezet
néha a holdfényben a nyílt tengeren a felszínre bukkan
aztán lesüllyed ballaszttá ázott papírlapokkal a szájában
amelyről az írás a fenék iszapjába ülepedve
lassan elkezd a gondolatok borostyánjává
és a betűk olajává oszlani
Márkus Virág fordítása
*
kelet-európában még otthon érezheted magad –
legalább addig, amíg ezek a panelházak még
állnak. amíg ezek a liftek még járnak, amíg
valakinek még megfájdul a feje a túl vékony
falakon áthallatszó szomszédoktól:
ugyanazoktól a szomszédoktól,
akiknek eszükbe sem jut melegebb éghajlatra menni,
hogy ott gyümölcsszedés
vagy idősgondozás közben
valóra váltsák az emberibb életről szőtt álmot.
te szereted a felebarátodat
a falon áthallatszó szomszédot, legkedvesebb társad,
habár a kedve változékonynak bizonyult,
és lelkiismerete – megjósolhatatlannak.
de kelet-európában még otthon érezheted magad.
ráncos arcok szunyókálnak
a padokon a meleg őszi fényben
a panelházak körülállják őket
omladozó oszlopokként –
függetlenül. önállóan. büszkén.
*
láttam őket ahogy mentek
a kaubamajától a vanemuine felé
kis kerek fejük
hosszú lábak végén
kérdő pillantásokat vetettek
erre és arra
jobbra és balra
akkor egyszer csak
a levegő megtelt
bádogszárnyaik
csilingelésével
távolodóban búcsúzóul
udvariasságokat kiabáltak
idegen nyelven
*
az esőből csend lett, súlyosak az ágak
és lement a nap. fűszálak alatt
és öreg tűlevelek között valaki lépései susognak.
valaki motoszkál a törzsön, valaki szárnyai
álombéli csúcsokat súrolnak. valaki lábai utat vágnak
a tökéletes városon át: még megépítetlen hidakon át
és névtelen utcákon,
kis üres boltokkal és kávézókkal teli
ködös folyóparton valaki keze
végigsiklik a lépcső esőáztatta korlátján.
valaki keze egy könyvet tart
az örökkévalóság két metrómegállója között.
valaki szeme a jövőbe
néz – valaki a megfoghatóra
vágyik. valaki még csak most vág utat,
valaki a legvadabb látomásokat is
valóra váltaná.
bebábozódni csendben a sötét hideg földben.
összegömbölyödni. hosszú fekete álmot aludni.
aludni? igen, aludni,
talán álmot is látni…
Balázs Anna fordításai