Tiszatájonline | 2013. június 12.

A megtalált misztérium

JAN ASSMANN: A VARÁZSFUVOLA
Képes-e egy 18. századi műalkotás elemzője a keletkezési körülmények és a szellemi környezet tökéletes rekonstrukciójával megtalálni és egy 21. századi befogadó számára hozzáférhetővé tenni a kompozíció „eredeti értelmét”? […]

JAN ASSMANN: A VARÁZSFUVOLA

Képes-e egy 18. századi műalkotás elemzője a keletkezési körülmények és a szellemi környezet tökéletes rekonstrukciójával megtalálni és egy 21. századi befogadó számára hozzáférhetővé tenni a kompozíció „eredeti értelmét”? S vajon egy ilyen nagy volumenű, hatalmas ismeretanyagot és kreativitást megmozgató vállalkozás következtében egyszerre egy minden részletében átgondolt és jól strukturált történetté válik-e mindenki számára mindaz, amit több, mint két évszázada talány és értetlenség övez?

Jan Assmann A varázsfuvola-könyvének a tétje nem kevesebb, mint hogy Mozart egyik legismertebb, de egyben legvitatottabb operáját oda emelje vissza, ahová az szerinte tartozik: az egyetemes kultúra legértékesebb alkotásai közé. Az immár magyarul is olvasható, eredetileg 2005-ben született grandiózus vállalkozás több szempontból is rendkívüli.  A szerző szakterületét tekintve ugyanis nem muzikológus: az Amerikában, Franciaországban és Izraelben is gyakorta vendégeskedő heidelbergi professzor elsősorban vallástörténeti és egyiptológiai munkáiról és a kulturális emlékezet működésével kapcsolatos kutatásairól ismert. Mielőtt emiatt bárki gyanakodva venné kezébe zenetörténeti fejtegetéseit, szögezzük le: a szerző nemcsak kitűnő történész, de zeneelméleti és zeneesztétikai tudása is lenyűgöző, és ami itt legalább olyan fontos: semmiben sem marad el egy „szakmabeliétől”.

A zenei analízis és a kultúrtörténeti vizsgálódások finom egybehangolásának eredményeképpen létrejövő kötet felépítését tekintve sem szokványos. Assmann, kinek legfőbb törekvései közt éppenséggel  A varázsfuvola metaszínházi jellegének hangsúlyozása szerepel, mintha egy rendhagyó opera-előadást komponált volna bele saját művébe: monográfiája voltaképpen egy négy felvonásos Varázsfuvola-rendezés fiktív nézőjének elmélkedése, aki a felvonások alatt szoros szöveg- és kottaolvasással ered a színpadi és zenei történések nyomába, a darabbal kapcsolatos reflexióit, illetve történeti vizsgálódásainak összegzéseit pedig a felvonások „szüneteiben” osztja meg velünk, olvasókkal. Mintha hozzá hasonlóan mi is az előadás nézői lennénk.

Nem is akármilyen előadásé: „beszélgetőpartnerünk” egyenesen 1791-be, tehát A varázsfuvola komponálásának és Mozart halálának évébe kalauzol vissza minket, és nemcsak a Schikaneder-Mozart szerzőpáros szellemi táplálékait és inspirációs forrásait igyekszik bemutatni, hanem a mű korabeli befogadó közegét is. Igazán nehéz és kockázatos vállalkozásnak különösen az utóbbi bizonyul, hiszen Assmannak arra (is) választ kell találnia, hogy a szerinte egy szabadkőműves beavatási rituálé színpadra vitelét megcélzó mű miért nem volt képes már bemutatása pillanatában sem maradéktalanul teljesíteni eredeti küldetését, s sikerét misztérium-jellege helyett miért népszínházi és mesebeli elemeinek, valamint a szerelmi szál dominanciájának köszönheti.

A könyv elolvasását követően ezzel kapcsolatban némi hiányérzet maradhat bennünk, mert a szerző végig azt sugallja, hogy Mozarték elképesztő tudásanyagot megmozgatva, nagy tudatossággal hozták létre eklektikussága és ellentmondása ellenére egységes művüket, amelyről a megírás közben még okkal feltételezték, hogy annak elsődleges üzenete a kortársak körében is célba talál, és csak a szabadkőműves mozgalom rohamos, éppen az opera elkészültének idejére exponálható hanyatlásával magyarázható, hogy a cselekmény egyhamar érthetetlenné vált a (szabadkőműves) rejtjeleket immár feloldani képtelen közönség számára.

De megállapítható-e ilyen időbeli távlatokból mindaz, hogy a színházba járó bécsiek közül a 18. század utolsó egy-két évtizedében mennyien tartoztak a korban divatos titkos tanok beavatottjai közé, s rendelkeztek mindazzal a ma már vélhetően inkább ezoterikusnak nevezett ismeretanyaggal, amelyeknek a nyomaira a szerző A varázsfuvolában rátalál? Egyáltalán: maga Mozart birtokában lehetett-e mindazoknak a felvilágosodás kori szellemi javaknak, amelyeket Assmann olyan nagy alapossággal és hiteleséggel olvasója elé tár?

A kritikusban motoszkáló efféle kételyeket a neves egyiptológus mindvégig izgalmas és lebilincselő olvasmánya legfeljebb tompítani, de teljesen feloldani nem tudja. Mégpedig azért nem, mert minden azzal kapcsolatos erőfeszítése ellenére, hogy Mozart utolsó zenés színpadi alkotását saját keletkezési körülményeinek kontextusában akarja megvizsgálni és megérteni, Assmann műve ízig-vérig a jelen olvasójának készült, mai munka, amelynek szerzője a szabadkőművességre és a mostanihoz képest elenyésző ismeretanyagból építkező 18. századi Egyiptom-kultuszra értelemszerűen nem mint még alakulásban-formálódásban levő jelen idejű (kortárs) jelenségekre tekint, hiszen azok további sorsát is ismeri. Márpedig az értelmezések során nem kerülheti meg ezt a többlettudást.

Assmann könyve minden tendenciózussága és nyitva maradó kérdései ellenére mégis remekmű, amelyből nemcsak a zenerajongó tanulhat sokat, hanem a bécsi szabadkőműves páholyok, a 18. századi misztériumkutatás és felvilágosodás színháztörténete iránt érdeklődők is, a szakmabeliek számára pedig a kötet egészéből áradó alaposság és érzékenység éppúgy példaértékű lehet, mint a különböző diszciplinák gyümölcsöző együttes alkalmazása is. Magyar olvasó különösen ritkán tarthat a kezében olyan – zenetörténeti – munkát, amelyben egy műalkotáson keresztül egy egész korszak megismerhetővé válik, és a korszak megismerése a mű új dimenziói felé nyit utakat.

Ignácz Ádám