Tiszatájonline | 2013. június 11.

„Kopognak a lépcsőház keramitkockáin a szavak”

KORPA TAMÁS: EGY HÍD TÉRFOGATÁRÓL
Csalódni fog, aki a címadó vers térfogat terminusából arra következtet, hogy egyfajta „kortárs futurista” utánérzést kap majd Korpa Tamás most megjelent kötetétől. Nincs vastag csövekkel díszített motorháztető, nincs nagyvonalú kormánykerék. Van helyette egy többnyire szikár, rideg, szürkeségében megtapasztalható szövegvilág. Az ember, a helyenként fel-feltűnő elszórt boldogság elveszik a hideg éjszaka modern gyártelepei és kandeláberei között […]

KORPA TAMÁS: EGY HÍD TÉRFOGATÁRÓL

„levegőtlen thriller a november, szuvas hómezőn
izabellsárga sörgyár. vagy egyszerűen, ami elfáradt:
sötét, mint az ideiglenes tantestület,
ha összeül egy képen.”
(Korpa Tamás: Képelírás)

Csalódni fog, aki a címadó vers térfogat terminusából arra következtet, hogy egyfajta „kortárs futurista” utánérzést kap majd Korpa Tamás most megjelent kötetétől. Nincs vastag csövekkel díszített motorháztető, nincs nagyvonalú kormánykerék. Van helyette egy többnyire szikár, rideg, szürkeségében megtapasztalható szövegvilág. Az ember, a helyenként fel-feltűnő elszórt boldogság elveszik a hideg éjszaka modern gyártelepei és kandeláberei között. Mintha Pilinszky fogolytáborának kockacsendje („csak azt feledném azt a sárga indiánt”) némítaná el József Attila külvárosi éjét.

A szerző pontos, időnként realistának ható beszédmódja mögül nagyritkán kitekint a poétizáltság utáni ősvágy, s újító szemlélete ekkor visszafordul elődei tradíciójához. Szövegei helyenként alulstilizáltak, azonban egyszersmind ez az egyszerűség emelkedetté is fokozza.

A versalkotás mintha egy leküzdendő feladat lenne Korpánál, s annál nagyobb az alkotó sikere, minél több egymástól távol eső kulturális és nyelvi elemet képes uralma alá hajtani. Ez a nem-rímes, de furcsa játék azt eredményezi, hogy az olvasó sokszor elveszíti a költemény hangulatát, s a befogadói aktuson keresztül a nyelv működésébe pillanthat be: egyfajta metanyelvi dialógus részévé válik. A nyelv válik cselekvővé, ezáltal is beigazolódik a humánum köré teremtett világ ember(ség)nélkülisége.

Amikor azonosulni tudnánk a szöveg impresszív világával, a szerző mesteri érzékkel vált, s egy másik kulturális közeg asszociációhalmazával áraszt el minket: Dresden, Cluj, Grimm Road, Szász Svájc, Skótkockás Velence. Elveszünk a nyelvben. Kultúrák és történetek vegyítéséből születő saját hangja mégis referens, hiszen szóhasználata erőteljesen kötődik elődeihez.

A kötet bibliai utalásainak ózonja tovább lyukasztja az embertelenségben torzóként létező, fertőzött táj elidegenedett, bántóan üres légkörét. A természet képeinek gépszerű precizitása, kimondatlanul ugyan, de sejteti egy háttérben megbúvó, talán tétlen alkotó létezését: „a Spree hidraulikus karja odanyúl és elvesz, ha hátrahagyja a medrét.” Mintha minden élő csak ebben a természetellenes „inkubátorban” létezhetne, úgy, mint a kolozsvári balkon virágcserepei (Balcon de Cluj).

A kötet címadó darabja talán az egyik legértékesebb is. Nem lenne szerencsés rangsorolni a szerző verseit, de ebben a szövegben működik leghatározottabban az a nyelvi leleményesség, ami jellemzi Korpa költészetét. Felfedezhetjük mindazokat az erényeket, amiért dicsérni lehet a kötetet. Realista, már-már tárgyias beszédmóddal indul az Egy híd térfogatáról:

„a híd, ami völgybe épült erőmű felett ível
kandeláberekkel van két oldalon kirakva”

Ha a forma nem lenne segítségünkre, akár prózai szövegként is olvashatnánk az első sorokat, azonban a folytatás biztosítja, hogy észrevegyük a lírai kidolgozottságot:

„ezek olyanok mint a gombok ahogy a hídra
kapcsolják a sötétet megadják a jelet
az estnek ha kigyúlnak és bevilágítják”

Az alacsony esztétikai értékkel bíró idegen test valamiféle szépséget nyer létezésében, bekerül a természet rendszerébe, mintegy cselekvőként hozza magával az éjszakát, megbolygatva ezzel a költészeti hagyomány egyik leggazdagabb és egyben legtöbb értelmezési lehetőséget magában hordozó ősi toposzát.

Az arc éjszakája felfogható ars poeticaként is. Ebben jelöli ki azt az emberi kultúrához kötődő, mégis embertelen teret, amiben lírai hangja érvényesül: „kopognak a lépcsőház keramitkockáin a szavak”. A humán nélküli valóságdarabban csak a szónak, talán csak a költészetnek lehet hatalma.

A kötetben szereplő paratextusok egyike is érdekességet tartogat: idézet dr. Brenner József orvostudor egyik nyári egyetemi gyakorlatának az igazolásáról.

Korpa Tamás kötete méltán tart számot a kortárs irodalmat olvasó közönség érdeklődésére. Bizonyítja, hogy a magyar költészet változása dinamikus és folyamatos. A cselekvővé váló nyelv összhangzásának játéka olyan gondolati lírát hoz létre, amiben a humánum elveszik. Az „éntelenítés” által megismerhető a világ, azonban azt is látnunk kell, hogy még a nyelv sem képes arra, hogy emberi meghatározottságunk viszonyrendszerét figyelmen kívül hagyva mutassa meg a valóság darabjait.

(Korpa Tamás: Egy híd térfogatáról. FISZ, 2013.)

Grezsa Csaba