Tiszatájonline | 2013. június 10.

Bartók Imre: A patkány éve (folyt.)

<<< Előző oldal 

Zömök úr trappolt oda a kis csapathoz.

– Mi az, hogy elvitették a képeket? Hogyan képzeli? Azért, mert van pénze, már mindent megtehet? Mi látni akarjuk az expresszionistákat! Kit érdekel Grünewald?!

A fiú együtt érzően figyelte ezt a köpcös kis figurát. Mark Hughesnak hívták, és alig tíz perccel ezelőtt az egyik mellékhelyiségben megevett egy marijuanás mignont. Jelszava volt: „Összekötni a kellemest a hasznossal!” A műkritikában a buja látszatok, a napfényes felszín érdekelte, az ég majdnem üresen hagyott foltjai, a ház­falak és a telepöttyintett, puha dolgok foglalkoztatták. Személy szerint utálta az expresszionizmust, de az általa vezetett diákcsoportnak megígérte, hogy mutat nekik „néhány igazi óvilági kitüremkedést”.

A panaszáradathoz így aztán mások, többek közt Hughes csoportjának tagjai is csatlakoztak. Kiabáltak, mintha több szólamban beszélnének, és ebben a kórusban a megütközés mellett olykor saját közelgő végzetük sejtelme, szomorú elfogadása is megjelent. A garat tiltakozott, a légcső megvetette a halált. Mégis, hangjuk akár a birkáké, testük megannyi bőrzacskó, amelyben szomorú szerveiket hordozzák.

Cynthia nem érzett sajnálatot azért, amit tenni készültek. Attól viszont szinte kikészült, amikor számon kérték rajta a tetteit.

Egy kövér, Grünewald-ellenes, haragos ábrázatú hölgy ebben a pillanatban testalkatához képest fürgén előreszökkent, és már éppen megragadta volna Cynthia csuklóját, mikor…

Kiderült, hogy Ludwig hatszázhetven centinél többet is tudott ugrani helyből, még ha ezt semmilyen hivatalos dokumentum sem fogja rögzíteni. Gyorsasága minden képzeletet felülmúlt, Martin és Karl is csak a retinájukba épített gyorsító-késleltető berendezésnek köszönhették, hogy „látták”, ami történt. Ludwig ugyanis ismét előreszökkent, inas kezével elkapta a kövér nő karját, rántott rajta egyet (a rostok szakadását senki nem látta, a kiáltás elhalt a múzeum végtelen csarnokaiban), majd bornírt csókot nyomott erre a kelletlen orcára, és…

Semmi.

A kövér nő eltűnt.

Egyetlen pukkanás hallatszott, mintha a van Gogh kabinetben az egyik paraszt eleresztett volna egy madárkát. De nem ez történt. A van Gogh kabinet ugyanis addigra már üres volt. A Metropolitant lezárták, és az expresszionisták termébe szorult gyanútlan látogatókon kívül senki nem volt odabent. Mindent előre elrendeztek, mindenhol volt néhány beépített ember, akik olykor persze nem is tudtak róla, hogy miben működnek közre. Mindenhol voltak kiskapuk, hézagos biztonsági intézkedések, kellően széles szellőzőaknák. Pénzhiány. Droghiány. Szteroidhiány. Érintéshiány.

Olyan könnyű volt, egyetlen pillanat műve az egész, karnyújtásnyira. Az eszményi pillanat, mindig a közelükben, akár egy pelyhedző áll, akár Krisztus fekélyes keze a képen, amely most kifeszített ujjaival feléjük fordult. Az ujjak valószerűtlenül hosszúra nyúltak: az egész lény olyan volt, mint egy karokat növesztett, depresszív szibarita.

Az emberek mozdulatlanul álltak. Egy pillanatra nem tudták, visszaforduljanak-e a festmény felé, és szólongatni kezdjék a kereszt tövében kajtató báránykát, hátha lecsalogathatják a képről, ide maguk mellé, hogy megvédje őket ezektől a gonosztevőktől. Nem fogták föl, hogy legderekabb harcosuk, a kövér nő, egyszerűen eltűnt. Fogalmuk sem volt róla, mi történt, de ha tudták volna az igazságot, az sem segített volna rajtuk.

Ludwig kicserepesedett ajkain nem akármilyen készítmény volt. Hűvös csókja nyomán a kövér nő egyszerűen, és alig néhány századmásodperc alatt sejtjeire, majd atomjaira esett szét, és a múzeum ventillációs rendszerének köszönhetően ezek az atomok már a kellően széles szellőzőjáratokban vannak, ahonnan hamarosan kilökődnek az épület falain túlra, és lágyan, remegve lebegnek majd tovább, és így a kövér nő megtapasztalhatja a „repülés csodaszerű élményét”, amelyre egész életében hiába vágyakozott. Apró atomjai aztán feloldódnak az egyre gyakoribbá és egyre rejtélyesebbé váló New York-i eső ovális cseppjeiben, amelyek belefolynak a járókelők fülébe, szájába, ott koppannak a fejükön, keresve hajhagymáikat és apró, elvakart sebeiket, hogy bejuttassák mindazon anyagokat, amelyek üzenetet hordoznak az emberek számára, amelyek még jelentéssel bírnak…

Mit tehettek volna szegény látogatók, ha tudnak minderről? Egyikük, egy Greta Klossowska nevezetű hölgy valóban, mint Cynthia nyomban feltételezte, önként csatlakozott volna hozzájuk, mert – mint régóta vezetett naplójában oly sokszor megírta – leghőbb vágya éppen az volt, hogy egy „spontán terrorcselekmény áldozataként” a hiábavaló élet ledöfött mártírjává válhasson. De Greta még nem fogta fel, hogy mi történik, ahogyan mellette álldogáló húsz-huszonöt sorstársa sem. Teltek a másodpercek, peregtek a felforrósodott idő homokszemcséi, melyek mindegyike egy kaleidoszkóp, egy törhetetlen ivókút része volt. Ekkor felemelkedett a homályból Ludwig, igyekezett letörölni a gallérján éktelenkedő, apró vérfoltot (ez volt minden nyom, amit a kövér nő a látható világban hátrahagyott), és csendben annyit mondott:

– Felőlem kezdhetjük.

Cynthia súgott néhány szót, intett a többieknek, hogy takarják el a szemüket, majd villantott egyet a gyűrűjével. A kriptonlámpa fénye a létrehozott permeábilis mágnesességnek köszönhetően ideiglenes bénultságot okozott az álldogáló embercsoport tagjaiban. Mindenki ledermedt. Úgy álltak ott, mint megannyi nyuszi, amelynek az imént vették ki az agyát és a szívét. De az idegeik még éltek, sőt élénkebbek voltak, mint valaha.

Elkezdtek hát dolgozni rajtuk, zavartalanul, hogy munkájuk végeztével egy eleven, ziháló szoborcsoporttal gazdagítsák a múzeum benső életét. Ahogy tettek-vettek, feltárult a jelenlévők előtt egy feneketlen redő, mindazon temetetlen, emésztetlen értékkel, amely a civilizáció szájüregéből előtörő penetráns és sokak számára nehezen elviselhető szagok formájában vált először megtapasztalhatóvá.

Ők azonban másféle érzékenységgel rendelkeztek.

Karl elővett a zsebéből egy tasak neofimon nevű készítményt, amellyel erélyes, mégis gyöngéd mozdulatokkal bedörzsölte az egyik idősödő úr rezzenéstelen arcát. A férfi ábrázata olyanná vált, mint a gyurma, formálható lett, akár a még meg nem kötött sóliszt. Karl jótékonyan elsimította az úr ráncait, kihúzta füleit, lebiggyesztette és tányérszerűen előrehajtotta ajkát, a nyelvét pedig felragasztotta a homloka közepére. „Kropotkin büszke lenne…” – gondolta, majd a kíváncsi szemgolyókat egy apró, éles csipesz segítségével befelé forgatta, ezt követően egy szikével átvágta a könnycsatornákat, és engedte, hogy a lassan folydogáló könnyek az edényszerű, óriásira nyitott szájba hulljanak alá. Egy kis cseppkőbarlangot alkotott, amelyben a fogak sztalagmitszerűen csúcsosodtak a szájpadlás irányába.

– Így jó lesz, Cynthia? – kérdezte, ugyanazzal a remegő izgalommal a hangjában, mint legelőször, amikor megmutatta a nőnek egy alkotását, amikor megosztotta vele egy gondolatát, vágyát…

– Remek, Karl, nagyon jól csinálod! – A másik szinte fürdött az alig remélt elismerésben, szíve, amely csak most tanult dobogni, zakatolni kezdett. Mintha megérintették volna a lelkét. Remek, nagyon jól csinálod! Végre jól csinált valamit!

Ludwig eközben egy biomechanikus számológép segítségével rácsatlakozott az egyik megbénított hölgyre, akiben az imént eltüntetett kövér nő barátnőjét sejtette. Különböző algoritmusokat és egyenleteket táplált a másik testébe, és ötletszerűen kísérletezett azon, mi volna, ha például tüdeje működését a Pitagorasz-tétel bizonyítása szerint hangolná át… A másik arca erre gyors ütemben kékülni kezdett, mellkasa behorpadt, így hát Ludwig sietve visszavonta az utasítást, és mással próbálkozott. „A legnagyobb prímszám szobra” – gondolta. Egy szám, amely nem szám többé, amely minden műveletek végén várna rá. De nem, ez túl könnyű volna… Márpedig a túl korai siker nem siker, így hangzott az alapszabály. Felkorbácsolni rezzenéstelen érzékeiket, hajtűkanyarokat venni az egyenes utakon, labirintusokon átzuhanni – erre volt szükség!

A hiábavaló és veszélyes próbálkozás után Ludwig áldozata hippocampusára kapcsolódott, és ráhangolta „az elkerülhetetlen halmazokra” vonatkozó egyik új tétele bizonyítását. Ezt a bizonyítást nagyon szerette volna publikálni valamilyen neves folyóiratban is, de ezt egyrészt az anonimitás kívánalma nem tette lehetővé, másrészt nem voltak meg a megfelelő kapcsolatai az efféle lapoknál. A nő közben még jobban megdermedt, ajka egyszer csak megrándult, gomolygó, gyötrelmes homály gyűlt össze a szemében, mint aki életében először (és nyilvánvalóan utoljára) döbben rá, mit is jelent a sors játékszerének lenni. Szája kinyílt, sárgás fogai apró jégkockákként kipotyogtak a padlóra, egyik a másik után, és ezt követően így, fogatlanul, és mégis csodálatos orgánummal elkezdte énekelni: „Be my, be my baby…” Bal lába levált a medencéjéről, a nemrég felmosott márványpadlóra pedig szabályos ikozaédert formálva kifröccsent a gyorsan alvadó vér. Az agy zakatolt tovább, miközben a Gondolat teljességgel birtokába vette a Szájat: a még helyén maradt másik láb térdének apró remegései elárulták, hogy a nő régi, elfeledett ösztöneinek engedelmeskedve tánclépéseket igyekszik tenni. Ludwig mindent alaposan megfigyelt és megjegyzett. Várta, amint a Szájban összegyűlik a Gondolat, hogy kimondja végre a Számok titkát. Nyugalom töltötte el, hiszen tudta, hogy mindez meg fog történni, és mégsem fog megtörténni, elvégre a titok, mint ismét emlékeztette rá magát, nem létezik. Nevetve előkapott egy harapófogót, és finom, ugyanakkor erélyes mozdulattal letépte a nő jobb kezének ujjait, egyiket a másik után. Felszedegette őket a földről, és a mostanra megalvadt ikozaéderbe helyezte őket. „Öt kicsi katona” – gondolta magában, majd felpillantott a Grünewaldra és elmosolyodott.

Martin ezalatt azon ügyködött, hogy a differencia félreismerhetetlen jeleit metssze az egyik tíz év körüli fiúcska, Joey akvarellszerű jelenlétébe. A maja Holdpiramis egy elfeledett tárnájában valami megmozdult. Martin a szomorúságra gondolt, a sajátjára és a fiúéra, amelytől most megszabadítja. Csak egy rés kell, egy szökésvonal, amelyen keresztül elillan a fájdalmas jövendő, és eloszlik odafönt más lények egébe szövődve, más lények egének ózonlyukain át leszivárog e más lények városaira és erdőire, beeszi magát a más lények bőrébe, bebújik a csontjaikba, szivacsos kis tagjaikba, és őket őrjíti majd meg, őket, de nem őt, Martint, sohasem őt, mindig csak a másikat, az igazit, a hétköznapit, az egyetlent. Kínkeservesen próbált elfordulni azoktól a gondolatoktól, amelyek minduntalan visszaűzték a délutánba, a mai és a régi délutánokba, annak a nőnek az emlékéhez, akit egykor sze… sze… Nem bírta kimondani, még gondolatban sem. Felkavarodtak, zubogni kezdtek az emésztőnedvei.

Csak egy rés kell. Egy szökésvonal.

Odalépett a bénult fiúhoz, és orrba rúgta a bakancsával. Eleredt ugyan a vére, de csodával határos módon mégsem borult föl. Joey rendíthetetlenül, bénultan állt a helyén. Ez jó, ez jó, kezdetnek nagyon jó. Közelebb hajolt, hogy megnézze, hol szakadt fel az orr. Igen, itt elpattant egy hajszálér… A kabátzsebébe nyúlt, és elővett egy nanorobotokkal teli kis tasakot. Apró kis fertőzők, semmi különös, a kibernetika gyöngyszemei, ékkövek a teremtés koronáján.

Imádta a kibernetikát, az apró kütyüket. Titokban maga is barkácsolt néha ilyesmit.

Kinyitotta a tasakot, és odadugta a srác orrához.

– Szipuzz csak, fiam! – mondta győzedelmesen, majd figyelte, amint a normális szem számára láthatatlan kis lépegetők behatolnak a felszakadt hajszálér csövecskéjébe. Igen, ez remek, hamarosan véghezviszik a rombolást… Felpillantott, és látta, hogy a fiú mögött ott áll az anyuka is. Vele vajon mit kezdjen?

– Semmi baj, nagymuter, csak segíteni akarok – dünnyögte Martin, és még egyszer belerúgott a fiúba. Ezúttal eldőlt, akár egy cementtel teli zsák, vékonyka koponyája nagyot koppant a márványon. Ha megrepedt, jó, ha nem, ha még nem, az is jó, gondolta Martin, miközben a fiú anyjához lépett, hogy letépje róla a blúzt és a melltartót, és megpillantsa vállának helyes kis gödreit.

Alig tíz perc alatt végeztek. Pontosan tudták, hogy a riasztók bekapcsolásától számítva tizenkét percig tart, amíg a rendőrök ideérnek. Nem mintha ne tudtak volna elbánni velük, elbánni az összessel… De stílusosabb volt árnyakat vetni, olyan árnyakat, amelyek szorítása erősebb, mint a bilincseké, mintsem vállalni a nyílt konfrontációt. Így hát eltűntek, felégetett, lankás tájat hagyva maguk után.

És a tájra ragasztva megannyi lélegző, élőhalott matrica.

Az expresszionisták terme visszafordíthatatlan változásokon ment keresztül.

Amikor Stone odaért, a helyszínelők már megkezdték a munkát. Azaz megkezdték volna, ha sejtelmük lett volna arról, mihez fogjanak ezekkel a lassan lüktető, porózus, erőteljes szagot árasztó, hörgő, nyögdécselő emberi batyukkal, amelyek korábban még a falakon függő képeket nézegették.

Tizenhét áldozatot számoltak össze, amelyeket megmagyarázhatatlan módon összevarrtak. Sem a helyszínelőknek, sem Stone-nak, sem a később munkához látó boncnokoknak nem volt elképzelésük arról, hogyan volt ez lehetséges, de a tettesek egy faggyúval kikent műanyag csővel, elektródákkal, néhány tranzisztorral és számos, különféle oldatot tartalmazó injekcióval, továbbá néhány, egyelőre azonosítatlan rendeltetésű eszközzel elérték, hogy az áldozatok idegrendszere összekapcsolódjon egymással. Amikor Stone megbökte a freskó balján függő, első pillantásra halottnak tűnő burkot, jajgatás és nyögések szakadtak fel az összes többiből is. Megpróbálták szétvágni őket, de nyomban le kellett állniuk, mert egy torz, elcsomósodott arcú, vízfejű teremtmény női hangon jajveszékelni kezdett.

Némelyeknek levágták a szemhéját, másokét összevarrták. Többen meztelenek voltak, és hiányzott a mellbimbójuk. A szoba közepén öt, megnyúzott péniszt pen-tagramma alakban helyeztek el. Az egyik nő fejéről leégették a hajat és a fejbőrt: a koponyájából kimetszettek egy darabot, az egyik agytekervényét kirángatták, és kipucolt szemgödrébe dugták.

Néhány teremőr bukkant fel, és amint meglátták, mi történt, a falnak tántorodtak.

Tápegységek, ismeretlen anyagokkal szigetelt csövek mindenfelé, egy lélegeztető gép, amely valamiképpen életben tartotta ezt az egész, finoman rezgő emberi kocsonyát, kompresszorok, csendben zúgó légkondicionáló, vertikális hús. A plafonra ujjakat ragasztottak, úgy köpködték fel őket oda, mint a rágógumit. Megannyi ujjbegy, néhánynak a körme kifestve, másnak megrágva, harmadikról véres szalagokban lógott alá a szaruréteg.

Mit jelentsen mindez? Mit ábrázol ez a rettenetes karnevál? Stone mindenkit utasított, hogy semmihez se nyúljanak, és minden lehetséges nézőpontból készítsenek fotókat a helyszínről.

Minden lehetséges nézőpontból.

De melyik az egyetlen nézőpont, Stone?

Éjjel-nappal keresgélsz, de mi van, ha nincs mit keresni? Ha minden itt van előtted?

(Ezek át tudják szelni a legtávolabbi tengereket is.)

Mi van, ha minden egyes nézőpont csak…

Odament Joeyhoz. Előhúzott egy kendőt, és az orra elé tartotta, hogy el tudja viselni a szagot.

Akár Tommy is lehetne az.

(Semmit sem tehetsz ellenük, öregfiú, ideje bedobni a törülközőt.)

Visszasétált a bejárathoz, és újra megnézte magának a pokolbéli tablót. Semmi. Néhányan drótkötélről lógtak a mennyezetről, mások egymásba kapaszkodtak. Köztük felhizlalt, undorító galandféregként futott a műanyag cső, tele nyákkal, leszaggatott körömdarabokkal, vérrel, gennyel. Kinézett az ablakon. A lemenő nap narancsfénye egy pillanatra valami megbízhatót ígért.

Odalépett az ablakhoz, és visszanézett. Ugyanaz a tablókép… És mégis, egészen más… Igen, mintha lenne itt valami…

– Charlie! – kiáltott.

Az egyik fotós kiejtette remegő kezéből a fényképezőgépet.

– Igen, főnök?

– Innen is csinálj néhányat – mondta Stone.

Charlie lehajolt, és kiemelte a gépet a vértócsából, amelybe az imént sikeresen beleejtette. Kínjában a ruhájába törölte a masinát, aztán felegyenesedett, hátrált egy lépést, majd egy másik tócsába lépett, és elcsúszott. Esés közben a gépet mindkét kezével erősen magához szorította, így azonban a tarkóját verte be a durva márványba. Visszhangzott a koppanás, az apró, vörös tavacska pedig, mint valami sötéten ragyogó glória, lassú növekedésnek indult Charlie feje körül.

„Ezt nem hiszem el” – gondolta Stone, miközben intett a mentőknek, hogy lássák el a sérültet.

A teremben továbbra is minden nyílt sebekről, szérumabulinról és sárgás, hosszú életű fekélyekről dalolt. A tizenhét áldozat idegpályái, kiterítve, összesodorva egyetlen meridiánná, mintegy harminchatezer-négyszázötvenkét tengeri mérföldet tettek ki. Egy végtelen, de mégis bejárható út, gondolta Stone, miközben nem tudta levenni a tekintetét a műanyag csőben folydogáló, időközben, úgy tűnt, száradásnak indult pempőről.

Cynthia és a többiek vidám hangulatban hagyták el a helyszínt. Az egyik földalatti járaton keresztül eljutottak egy közeli hivatalig, ment minden, mint a karikacsapás.

– Hűha, Martin, és azt láttad, hogy az a kis négercsók majdnem belefulladt a hányásába? – kérdezte Ludwig.

– Igen, láttam. És te láttad, hogy a fartúró, akit annyira megnéztél magadnak, tényleg belefulladt a hányásába?

Ez fájt. Ludwig elkomorodott, de nem mondott semmit. Miért kell… Miért kell mindig így lennie? Miért bántják egymást annyit az emberek?

– Hé, nem láttátok Karlt? – kérdezte Cynthia. – Hova tűnhetett?

– Biztos a csatornában hagytuk el valahol – jegyezte meg a fiú.

Cynthia vállat vont.

– No, sebaj. Ügyes gyerek, hazatalál majd egyedül. Későre jár, azt hiszem, ha hazaérünk, összeütök valami vacsorát, rendben?

– Az remek lenne – felelték hálás kórusban.


* Részlet a Libri kiadónál a Könyvhétre megjelenő kötetből.