Bartók Imre: A patkány éve

(REGÉNYRÉSZLET)*

A délelőtt nyugalmához képest a Metropolitanben minden más volt. Bár senki sem figyelte az időt, mindenki odaért a megbeszélt találkozóra. A múzeum a múlt gerillaharca, kétes eredetű emlékképek palimpszesztje, a különböző korok dadogó párbeszéde. Az enyészet belülről támadta a falra aggatott tájképeket. A természet felfalta a gyermekeit, és elégedetten visszahányta őket a ventilált terekbe.

Ők öten odakint gyülekeztek. Martin elégedetten hümmögött a dór oszlopok árnyékában. Ludwig éppen egy papírt hajtogatott finom ujjai között. Már igen korán valószerűtlenül messzire jutott az origami mesterségében. Új alkotása púpos hátú bálnára emlékeztetett, amelyik, bár vajúdott éppen, az éneklést a kínok között is folytatta.

– Martin, engedd meg, hogy felhívjam a figyelmed rá: ez itt nem eredeti – jegyezte meg epésen Karl, és az oszlopok felé bökött.

– Ó, Karl… Kicsi szívem, engedd meg, hogy röviden reagáljak éles elméjű meglátásodra… Nincs eredet – felelte Martin merengve, miközben igyekezett úgy helyezkedni, hogy az oszlop egyik kitüremkedését a farpofái közé foghassa. Megpróbálta elterelni a gondolatait a délután eseményeiről.

– Azt hiszem, igen magas létrára volna szükség, hogy megmásszuk az épületet… – dünnyögött magában Ludwig. – Úgy értem, mi lehet odafönt?

– Odafönt nincs semmi – sóhajtott fel a fiú.

– Nem azért jöttünk, hogy megmásszuk – vetette oda Karl.

– Fejezd már be! – figyelmeztette Martin. – Nem tudom, mi bajod van, de nem kell folyton másokat piszkálni. Nem kaptál fagyit a gyárosoktól, vagy mi?

Karl arca megrándult, akár egy vihar által megcibált elektromos vezeték, mikor felidézte, milyen élmények érték az elmúlt órákban. Igyekezett hallgatni róluk, miközben arcvonásai esetleges árulása aggodalommal töltötte el. A gyengeség semmilyen jelét nem szabad mutatnia. Rettentően zavarta, hogy Martin állandóan ilyen fölényes vele szemben. Még hogy nincsen eredet… Hiszen ne ő lett volna az, aki megtanította neki, hogy a történelem ismétli önmagát? Persze, hogy nincs eredet, csak az ismétlés van, és a madarak röpte mindig ugyanaz, a párhuzamos kiáltások összeérnek a végtelenben, és minden gyufaszál is ugyanolyan.

Nincs eredet, vagyis nincsen folytatás sem. Egyszer születünk, és az eszményi pillanat máris elillant. A madarak röpte mindig ugyanaz, és mi hiába igyekszünk egyensúlyozni a boldogság ujjbegyén.

Vajon miért ilyen fölényes Martin? Szörnyű, hogy ennek az embernek láthatóan nincsenek érzései, amíg ő… Persze Ludwig sem sokkal jobb, aki folyton az eget kémleli, noha odafönt semmi, Karl ebben egészen biztos volt, semmi sincsen. A fiúnak igaza volt.

Odafönt nincs semmi.

De odalent sincs sok. Esetleg zúgás, tompa, mélyről jövő zúgás, ahogy a magmából távozó gázok utat törnek maguknak az irtózatos kőzetrétegeken keresztül. Valamivel feljebb eltemetett varjak. Salak, higannyal teli közlekedőedények. A talajvízzel elkeveredett mustárgáz. Titkos barlangok, ismeretlen népek stukkókkal teli, vad nyakszirtjei.

Odafent semmi, odalent semmi, mi pedig idepréselődtünk erre a lakmuszpapírra, a jelennek erre a hajszálvékony korcsolyapályájára, és még azt is elvárják valahol, hogy elégedettek legyünk.

Amikor Cynthia jelzésére elindultak befelé, a lépcsők, a teremőrök figyelme és a látogatók pillantásai, mind-mind megannyi jel volt fontos és rejtélyekkel teli küldetésük számára. Az épület előterének oszlopai félelmetes erővel vájtak a kőpadlóba. „Mintha szögekként verték volna őket egy élő, pulzáló testbe” – gondolta Ludwig. Egy távoli sarokban, láthatatlan messzeségben, hálója közepén egy keresztes pók éppen kisegítette tojásukból a kicsinyeit. Mindhárman arra néztek. A homloklebenyük alatt rejlő térfigyelő rendszerhez csatlakoztatott szemgolyóikkal világosan látták, amint az anyapók megejtő gyöngédséggel apróságaihoz érinti hosszú, ragacsos lábait. „Nem kell félnetek. A világ nem ismeri a félelmet” – üzente nekik, aztán lelökte őket a turisták esőkabátjainak redőibe.

Ők öten feltűnés nélkül haladtak előre, miközben minden lépésüket hallhatatlan jajsikoly kísérte. Karl, Ludwig és Martin érezték, hogy jobban teszik, ha visszafogottan viselkednek, mivel figyelik őket. Valaki mindig rajtuk tartotta a szemét. A fiú tudta, a legjobb, ha mindenben a nőre bízza magát. Hogy Cynthia fejében mi járt, azt egyikőjük sem tudta. A fiú csak azt tudta, mi járt valamivel korábban Cynthia egyéb, el nem hanyagolható részleteiben. Műanyag kecskeszarv. Jégkrém. A nyelve. Egy gyertya vastagabbik vége. Különféle óramutatók.

(Húzd fel három tizenötre, igen, három harminc, negyvenöt, igen, igen, és megint, igen, szeretlek, gyere!)

A terv az volt, hogy családi jegyet fognak kérni. Cynthia és Martin lesz a férj és feleség, mellettük a három gyerek. Karl és Ludwig cukorkákat dobáltak egymásnak, hogy meggyőzzék a jegyeladót zsengének hazudott életkorukról. Csak mostanában tanulták, mit jelent hazudni, de hamar ráéreztek. Ludwig számára ez a matematika legbecsesebb műfogása volt. A matematikában ugyanis a hazugságok a másod- és harmadfokú egyenletek kiismerhetetlen sűrűjében „viszontagságos relációként” jelentek meg, amelyekkel az elsőfokú igaz/hamis reláció mentén igyekezett több-kevesebb sikerrel megbirkózni. Karl számára az igazság lefagyott ujjakat, kormosra pörkölődött mancsokat, végtagokat jelentett, egy megsemmisülő mezőgazdasági létesítmény koromba írt emlékeit. Egy óriási hómezőt látott maga előtt, amelyen a kiskatonák szuronyukat a fagyott földbe szúrva igyekeznek előrébb hatolni, mindhiába.

Eközben másféle kihívásokkal is szembesült. A jegyeladó törékeny kezében megvillanó lapocskákban ugyanis képtelen volt meglátni a beléptető kártyákat, és folyamatosan mindenféle adóslevelek rémképzetei jelentek meg előtte. Centek, forintok és kopejkák szökőkútját látta meg minden szájban.

– Kisasszony, ne haragudjon, lenne szíves… – Karl ökölbe szorult kézzel megindult az üvegfal felé. Zaklatott arcán hirtelen felhők söpörtek át, tagjait hadrendbe állította a fájdalom, a szavaiban csengő düh pedig felkeltette a közelben lévők igazságérzetét.

– Karl, nyugodj meg! – Ludwig előreszökkent (nekifutás nélkül, álló helyzetből is hatszázhetven centimétert ugrott), és acélos, ámde jóindulatú ujjai barátja csuklójára záródtak. – Ne hagyd el magad, Carlito. – Igyekezett lehalkítani a hangját. – Ez csak egy múzeum. A történelem vár odabent, nem a valóság. – Rápillantott, és a tekintete azt mondta: „Együtt számoltuk a csillagokat, emlékszel?”

– Ludwig, hogy lehetsz ennyire hülye? Hiszen a történelem maga a valóság – replikázott a könnyeivel küszködő Karl. – Nem láttad azokat az adósleveleket a jegykiadó néni kezében? Kilakoltatási papírok is vannak közöttük, családi vállalatok csődbejelentései… – Karl alig észrevehetően, de igen nagy amplitúdóval rázkódni kezdett – Ludwig, ez rettenetes. Tudod, hányan mennek tönkre egyetlen pillanat alatt? Tudod, milyen árat jelent a szégyennel fizetni az élelemért…?

– Mi a gond, gyerekek? – közeledett feléjük bájos mosolyával Cynthia. Karl zavart tekintetét megpillantva egy árnyék futott keresztül az arcán. – Karl, porontyom. Jó volna, ha megpróbálnál az előtted álló feladatra összpontosítani. Vedd el szépen a néni kezéből a jegyeket, és hozd ide őket nekem. – Cynthia olyan hangot tudott képezni, amellyel hallgatójának bal agyféltekében egy jól meghatározott területen akut neurobiológiai változásokat eszközölhetett. Most ezt a hangját alkalmazta az elgyengülő Karllal szemben.

– Igenis, anya. Ne haragudj. – Karl elfintorodott, majd szemlesütve visszakullogott a jegyeladóhoz, elnézést kért tőle, és elvette a jegyeket. Odaadta őket Cynthiá­nak. – Bocsánat, én csak… Nehéz délutánom volt. Úgy értem, a piknik szuper volt, meg minden, csak utána… – Karl elhallgatott.

Martin és Ludwig hallgatásba burkolóztak. Utóbbi arra gondolt, hogy a valódi, személyes megszabadulását talán egy új könyv jelenthetné, címe: Ledarálni önmagunkat, vagy esetleg A kacsanyúl és az ő barátai.

– Semmi baj, lépjünk túl ezen. A lényeg, hogy megnézzük az expresszionisták termét. – Cynthia szeme ismét ragyogott, akár egy atomvillanás. – Ahogy megbeszéltük!

A fiúnak fogalma sem volt róla, mi vár rájuk az expresszionisták termében. Ludwig, Karl és Martin zavart pillantást váltottak egymással. Sikerül-e újrarendezni a megremegő eresztékek rendszerét? Megteremteni a senkiért-semmiért, az ég felé nyáladzó tenyészet boldogtalan epicentrumát? Nyugodt, kihűlt égitesteken figyelték őket a különböző teremtmények, válasz nélkül. Kényszeredett pillantásukba költöztek óriási, zegzugos alakjukkal. Egy rövid időre az egész múzeumban megfagyott a levegő. Mintha lélegzet helyett savas kristályokat szívtak volna be mindannyian. Savkockákat, sárgás, nedvedző halált.

„Az expresszionisták is tudták, hogy te nem létezel. Hogy sosem fogsz létezni.” – gondolta. „Hiszen mindenki csak erre gondol.”

– Ugyan már, srácok! – szólt Cynthia, majd finom mozdulattal engedte, hogy dekoltázsa egy leheletnyivel még mélyebbre csússzon. – Ne kavarjuk fel a kedélyeket idő előtt. Ne felejtsétek el, hogy dolgunk van! – A nő engesztelhetetlen jóindulattal pillantott a többiekre, majd megnyomott egy gombot az övén.

Apró csipogást hallottak, de más nem történt. Talán újabb bomba, gondolta a fiú. Érdekes volt megfigyelni, mennyi különböző nyomógomb és kallantyú volt Cynthia kevlárból készült, csinos övén. Vajon Prada? És ez lett volna a terv, simán a levegőbe repítik az egész kócerájt? Egy újabb robbantás, hát ilyen egyszerű volna? Mit szólnak majd ehhez a városházán? És mit szólnának ehhez mindazok, akiknek egyébként sem volt semmi mondanivalójuk? Legalább százan kóvályogtak az aulában. Egy közelben álldogáló kislány elhűlten figyelte Cynthiát, mígnem a szülei elrángatták.

Végre elindultak. A jegykezelő elvette a jegyeket.

– Családi jegy, mi? – kérdezte alig leplezve undorát, majd böffentett egyet. Fogalma sem volt róla, hogy a „család” bármelyik tagja kevesebb mint fél másodperc alatt képes volna nem csak a fiziognómiája átrendezésére, hanem az összes életfunkciója leállítására is. Erről azonban mit sem tudva az őr – akit Homer McLuhlan–nek hívtak, szabadidejében szívesen pecázott, és idestova két évtizede álmodozott hiába egy „egyszerű, élhető kapcsolatról”– csak a fejét csóválta, miután a látogatók elhaladtak mellette. Micsoda romló erkölcsök! Két ilyen nagy gyerek… A kisebb még elmegy, de ez a nagydarab, szakállas fazon? Ha megkapták a jegyet, akkor nem lehet több tizenhatnál, és mégis egy kiélt rögbijátékosnak néz ki. Ráadásul azok a borvirágok az arcán… Vajon a drogok teszik? Egek, ma már igazán bármit megengednek maguknak az emberek – gondolta Homer, majd vaskos ujjával az orrába túrt.

A látogatók sietve végighaladtak néhány folyosón, ügyet sem vetve a körülöttük hömpölygő embertömegre – megannyi puhatestű nyúl a betonúton, jégeső előtt, fedezék sehol, és mégis minden tökéletesen elhelyezve –, sem pedig a falakat díszítő festményekre. Folyamatosan oxidálódó olajpacák a megkövült keretmezőben. A legtöbb kép kisvárosi bandatagokat ábrázolt, amint épp csúzlival a kezükben ijesztgetik a békés polgárokat. Zavarba ejtőek voltak és tündökletesek.

Követték az útjelzőket, és Cynthia vezetésével egyenesen az expresszionisták termébe tartottak. A terem előtt egy kisebb helyiségben a falakra írt művészettörténeti gyorstalpalóból tájékozódhattak volna a korszakról, ha akarják. De melyiküknek lett volna erre szüksége? Ki ne hallotta volna a távolban tülkölő hajókat? Keskeny, erős sodrású folyamuk bezúdult az állandó kiállítás útvesztőjébe, de a huszadik századnak nyoma sem volt. Egy pillanatra már úgy tűnt, beleomlott a következő évezred tátongó semmijébe, aztán végül megtalálták, amit kerestek: egy vihogó, vasbeton majom, elálló fülekkel, gonoszul fityiszt mutatott a látogatóknak az időszaki kiállítás bejáratánál. Nem messze tőle egy cukornádból font macska hátsó lábaira emelkedett és szaxofonozni kezdett. „Undorító” – gondolta Martin. „Micsoda pazarlás!” – gondolta Karl. „Ledarálom magam, bizony, mert ami egyszer volt, eljő újra…” – mormolta maga elé a sort záró Ludwig.

Rögtön az első teremben egy baljós színekkel festett középkori triptichonnal találták szembe magukat. A magas, borzszínű falak oromzatát ízléstelen faszádok díszítették, a nagy, szárnyas ablakok elé drótból sodort függönyöket húztak. A többi látogató értetlenül hőbörgött, miközben hol a helyiségben lévő természetes fény hiánya miatt panaszkodtak, hol pedig a kiállított műtárggyal kapcsolatban fogalmazták meg kétségeiket.

A festő egy bizonyos Nepomuk Schwarzweide volt, élt 1897-1914. Önként hadba állt, és öt perccel azután, hogy először vett puskát a kezébe, egy repesz akkora darabot hasított ki a fiatal Nepomuk fejéből, hogy nehéz volt megmondani, tulajdonképpen a fejéből veszett-e el egy jókora darab, avagy maga a feje szakadt le, a nyakán annak mementóját hagyva csupán. Bárhogyan is, Schwarzweide a tragédia előtti éjszaka még befejezte vallásos témájú alkotását, amit most huszonöt zöldhasú ellenében boldog-boldogtalan megnézhetett, és ha a teremőr figyelme ellankadt, akár meg is tapogathatta a kép érzékeny textúráját. Ennek ellenére a többség csak tekintetével falatozott az alkotásból.

A képen Krisztus, együgyű arcát az ég felé fordítva esedezett megértésért, a megértés nullfokáért, amelyet, miután atyja megtagadta tőle, a gyilkosaitól remélt.

– Bocsáss meg nekik, bár teszik, és tudják is, hogy teszik… – motyogta Karl.

– Na, vegyük kicsit komolyan magunkat – mondta Ludwig. – Próbáljunk elvonatkoztatni itt az ostyazabálhatnéktól, oké? – Megrovó pillantást küldött Karl felé. – Nézd, ami itt igazán lényeges, az…

– A hullazabálhatnék. Az ostyák hullákká lényegülnek. Erről szól az egész, nem? – mondta Martin, majd kisvártatva hozzátette. – Hűha, ez a Nepomuk szerintem itt elkapott valamit!

Közben lassú léptekkel átsétáltak a következő helyiségbe. A szintén óriási teremben alig voltak néhányan, és csak ez az egyetlen festmény függött a szemközti falon. Grünewald egyik Krisztus-képe volt az.

– Ez nem expresszionizmus – jegyezte meg Karl. Aztán, alig hallhatóan hozzátette: – vagy legalábbis igen gyenge.

– De, ez az. – felelte ellentmondást nem tűrően Ludwig. – Figyeld azokat a kezeket, Karl. Nézd, azok a göcsörtös ujjak milyen gyötrelemmel fordulnak az ég felé… – magyarázta. – Ez a Grünewald egyébként sokáig a miénk volt. Tulajdonképpen ez a kép ott függött a szüleim hálószobájában. Elég meghökkentő, nem? Ciki, de ez az igazság. Gyakran belopakodtunk a hálóba a… testvéreimmel… így hát ennek a kis alkotásnak köszönhetően a mi ősjelenetünk történetesen nem az ágyon fogadott bennünket, hanem az ággyal szemközti falon. Bár az ágyról is tudnék mesélni… – Nyelt egyet, mint aki későn jött rá, hogy túl sokat mondott. Hirtelen hideget érzett a szájában.

– Ludwig, mindig tudtam, hogy nem volt könnyű gyerekkorod – jegyezte meg Karl, és barátilag már emelte is a kezét, a másik azonban elhárította a közeledését.

– Nézd, kedves Karl, én nem állítom, hogy könnyű lett volna, de azt sem mondhatom, hogy nehéz volt. Egyszerűen olyan volt, amilyen, tapasztalt örömhiánnyal, felsővezetékekkel, hosszúra nyúló, értelmetlen nyári napokkal, sok-sok tanulással, zongoraszóval. – „Adalbert Stifterrel”, nyögte magában fájdalmasan – Anyám szoknyájának suhogása, amikor májusban limonádéval kedveskedett nekem, miközben a francia leckémet írtam… Nem, nem mondhatom, Karl, hogy ne lett volna könnyű, inkább azt mondanám, hogy nagyszerű volt, sőt fenséges! Anyám úgy terítette rá az abroszt délben az asztalunkra, mintha önkívületben lett volna, én pedig néztem, ahogy az apró hajtásráncok terjednek, ott ahol egy pillanattal korábban még kivehető volt a világ szövete. Terjednek ezek a kis hajtások, majd elsimulnak, érted, elsimultak? Úgyhogy nem mondom, hogy ne lett volna könnyű, sőt kifejezetten könnyű gyerekkorom, csak akkor az inasok tálaltak, és bejött apám… – Ludwig hangja ismét akadozni kezdett, tekintetében pedig megjelent a bíborszínű örvény, amelyet Karl már jól ismert. Nem akarta felkavarni barátját. Ezúttal nem. Hogy lehetett megint ennyire figyelmetlen?

A fiú szótlanul nézte a többieket, és megpróbálta elképzelni Ludwig apját. Egy kolosszus jutott eszébe, amely éjjel belopakodik a gyerekei szobájába, és fenyegetően leoltja a kislámpájukat: „Nagyok vagytok már, nincsenek szellemek!”

Nézték a festményt, és közben egy kissé mindenki megsajnálta Ludwigot. Valaki azonban hiányzott.

– Hova tűnt Martin? – kérdezte Cynthia.

– Átment a van Gogh kabinetbe – intett Karl a szemközti ajtó felé, ami előtt kisebb sorban álltak a helybéli yuppie-k, akik Martinhoz hasonlóan szintén ebbe az oldalsó helyiségbe igyekeztek. Martin valahogyan – nyilván attól sem rettent vissza, hogy használja testi fölényét – megelőzte őket, és most leesett állal figyelte azokat a búzamezőket, amelyekben mintha minden egyes kalász külön-külön a világ középpontja volna. Elképzelte magát, hogy ő is ott áll ennek a képnek a legközepén. Epicentrum, egyre szűkülő kör, egy ellipszis, amely a távollévőket köti össze… A hajába túrt. „A természet nem más, mint Isten agóniája” – gondolta.

Cynthia alig észrevehetően súgott valamit egy mikroportba, amitől Martin magához tért, és csatlakozott hozzájuk.

– Martin, kérlek, figyelj ide egy percre! – A nő kedvesen elmosolyodott, miközben ismét megnyomott valamit az övén. – Oké, fiúk. Ez a Grünewald tényleg nem rossz, ezért mi most magunkkal is visszük. Ludwig, bizonyára örülsz a hírnek… A teremben lévő többi képet már a múlt héten átszállíttattam máshová. Kiürítjük a helyiséget, és mi fogjuk újra berendezni, mégpedig a saját elképzelésünk szerint. És ehhez persze szükségünk lesz néhány ártatlan látogatóra is… Bár talán ők sem bánnák, ha tudnák, minek válnak a részeseivé. Ki tudja, talán még önként is részt vennének benne… A megfelelő kezdeményezés csodákra képes. Tíz perc múlva kezdünk, addig pihenhettek egy kicsit, nézelődjetek, élvezzétek a középkort.

Ludwig és Karl egymásra pillantottak, az egyikük elektronikus tekintete akár a tűz, a másiké jégverem. Nem szerették a múzeumokat, és rosszkedvüket ismét az egymással szembeni élcelődéssel próbálták levezetni. Martin, miután otthagyta a búzamezőket, a másik, szebb, napsütötte életét, szomorkásan lerogyott egy közeli rekamiéra, és barátai civakodását figyelte. A fiú mindeközben magányának egyre sűrűbb csendjében igyekezett szembenézni a lomhán közelítő jövendővel. A jövendővel, amely nem létezik. A mellettük hömpölygő sor egyszer csak megállt. Ijedt turisták dőltek ki belőle, egyesek pedig felháborodva kérték számon a résztvevőktől a történteket.

Folytatás >>>