Tiszatájonline | 2013. június 5.

Korpa Tamás: a Völgy erdőkerület

a völgy szájából ömlő köd lehűti a délután
felforrósodott köveket az almazöld színű
pagoda lépcsőjében
de talán csak addig a pillanatig
míg beléjük hasal és közéjük ragad
(előbb kopó szemébe a fény
a fény az elemlámpát tartó kézbe)
[…]

(I)

a völgy szájából ömlő köd lehűti a délután

felforrósodott köveket az almazöld színű

pagoda lépcsőjében

de talán csak addig a pillanatig

míg beléjük hasal és közéjük ragad

(előbb kopó szemébe a fény

a fény az elemlámpát tartó kézbe)

az erdősáv lombkoronái kitakarják

majd benövik a turistautat a völgy

bordái közé fúrt szénbányák külső telepeit

finom háló ereszkedik az előkertek

veteményeire s mikor már azt hinnéd átcsörtetett

az este s a bérházak fölött jár a viharcellák ajtaját

bedöntve találod megkéselve a cseresznyefák

lombjait hiszen úgy mozog egymás elől

a völgy és az előkert mint mágnes hatására

a vasreszelék s eldönthetetlen hogy a folyón

úszó törzsek végül is apró vérrögök

vagy a fákat kicsontozó fűrésztelepeké a felelősség

fél hét van csütörtök évül a völgy kiszáradt

pagoda a szájából ömlő köd lehűti a délután

felforrósodott köveket aztán valamiért

az erdő alatti szénrétegek mégis hevülni kezdenek

a folyó megmozdítja könyökét behajlik lassan a meder

s rácsuklik mint a napernyő egy délutáni zápor

(II)

régi vágású mentaillat ereszkedik a Közömbös

Szent oszlopára. a vodka forró, éhes virágként

nyílik a palackban. negyven napos eső és

kimossa a farmunk az évszak. a Völgy erdőkerület

pára-csadorban, mint aki egy szűk folyosón szokatlanul

int, ne közelítsetek. gyűlni kezd az adrenalin

a térkép lassú peremén, ahol partot mos a hullám.

egy olyan hely szaga, ahol a bűn vakmerő érzékszervvé

válik. megüt, mielőtt megszelídül. puhára főtt belvíz

a dodzsempálya körül. a füvön kinő három robbanás

szokatlan akusztikával, lebilincseli a szélcsend geometriáját.

opál és jáspisfényű postavonat, mint egy tartós

lágy vonás húz át az alvóváros ölén. rivális fények.

mintha az Én úgy érne véget, ahogyan elkezdődött

ma délután, hangtalan. egy évszázados nappali és

a benne villogó notebook ökonómiája, egy pillanat

két alibije. felépíteni egy zongorát a hegykúpra és

játszani, dominanciaharcot.

(III)

six o’clock, október huszonnégy. a grundról

hozott szövődmény lesújt egy domináns

pontra, korhű kontúrjaitól fosztva meg. tiszteli

ösztöneit a tér, hajszálvéknyan összefér

a kerület dramaturgiájában finom körömpassz

a rakparttól a múzeumsziget, veleszületett tabukkal,

gyanús értékrenddel – mint egy gyanús idegen

az idegengyűlölő vidéki fiúkollégiumban. séta:

kényes mentalitások elegye. GPS-ként pittyegő nemi szervek

figyelnek a lapszoknyákon átütő kanálisokra.

akvamarinkék illatgyertya ég az áramvonalas balkon

alkalmas ablakán. egy illat, ahol történni kezd

valami. a havazás például úgy érkezik el hozzánk, mint

egy konkrét név.

(IV)

az útnak útonálló hajlamai vannak. paplaknyi

bűntudata a völgynek. ez oly tisztán félreérthető

mint egy kitett pont a Hangsúly vakmerő vékony

fátyla alatt. még nem értünk véget, de kézfogásunkon

mint szeizmográfon leolvasható a viszony: séta

ellentétes irányban a kicsiny jáde-híd dupla ívén.

a légzés ritmikája körbejár a vércseformájú parton.

aki lélegzik, ingerlékeny az érintettség miatt.

ingerlékeny, mint egy kelet-európai óvodán megülő

örökös, oroszos este.

Megjelent a Tiszatáj 2013/5. számában