Mesekezelés

HÁY JÁNOS: A MÉLYGARÁZS

„Ugye nem valószínű, hogy bármi más lesz,
Minek állsz itt, és én
sajnálom, hülyén […]”

(Tövisházi Ambrus: Csobogás)

A modern város szimbolikus terekkel zsúfolt hely, amelyek mindig ürességükkel hívják fel magukra a figyelmet, éppen a jelentés hiánya miatt válnak jelentésessé. Háy János új könyve néhány hete jelent meg A mélygarázs címmel.

A mélygarázs: regény. A világ teljességének leírására vállalkozó mindentudó elbeszélő legalább egy bő évszázada keveredett gyanúba, a regény azonban nem lehet más, mint a totalitás műfaja. Ezt a szerepet tölti be Háy prózapoétikájában a sokszempontú én-elbeszélés. Egy társadalom állapotának leírását olvassuk egy család tagjainak elbeszélésében. Megszólal a feleség, az apa, a szerető és a gyerek is. Nevük nincs, funkciójuk van, és ezt a funkciót nem akarják, ebben nem tudnak működni – éppen ez az, hogy nem működni szeretnének, hanem élni, de azt nem tudnak, nem tudják, hogyan kell, már a szülők szülei sem tudták. Mindenki kap egy hosszú fejezetet, a szereplők beszélnek, és van mit mondaniuk. A regény meglehetősen hosszú, de nem túlírt. Érdeklődve olvassa az ember, ahogy újra és újra makacsul nekirugaszkodnak szereplői, hogy elmondják, milyen is az életük a későmodern fogyasztói társadalomban. És elmondják, benne van, hogy milyen az életük.

 Benne vannak az esték, amikor évtizedek óta együtt élő emberek már nem tudnak mit kezdeni egymással, magukkal és a másikkal. Benne van az unalom, a modern élet ürességét kitöltő és végtelenbe tágító nagy érzés, amellyel éppúgy képtelenek megbékélni, ahogy egymással is. Benne van a csalódottság, hogy ha sikerült átvinni az életet, sikerült polgári egzisztenciát teremteni, ha már nem kell mindennap a kenyérért küzdeni, akkor mit kezdünk ezzel a kikapart párszobás lakással és a hozzá járó nyaralással. Benne van a pillanat, amikor apu már nem tud örülni a vasárnapi süteményillatnak, nem azért, mert ő valami nagyszabásúra termett lángoszlopa a világszabadságnak, akit nem elégít ki a szilvás pite, hanem mert az egész társadalom olyan, hogy mindig jobb és újabb kell, jobb és újabb modell, öltönyből, kocsiból és nőből is. Benne van, amikor ez az öregedő férfi valami újba és szenvedélyesbe kezd, vagyis kitörve a mindennapokból elindul az igazi szerelem felé, amely igazi szerelem persze csak biztonságra vágyik, és maga is a parkolópályán veszteglés miatt választotta aput. Benne van, amikor ugyanez az öregedő férfi rájön, hogy nincs igazi, csak egyszeri van, és ez az egyszeri nem (a) nagy kaland. Háy hősei nem tudnak ezzel a felismeréssel semmit kezdeni, de alaposan, hosszú gondolatfutamokban elemzik, és ezt érdekesen, nyelvileg is izgalmasan teszik. Az esszéregény hagyománya dereng fel, de a későmodern középosztály másik nagy krónikásának, Houellebecq-nek prózatechnikájához képest kevésbé hangsúlyos, kevesebb az esszébetét. Háy prózája a tematika mellett inkább a közhelyek bravúros, ironikus használata miatt kötődik a francia íróéhoz. A szereplők éppen azt mondják, amit abban a helyzetben mondhatnak, és olykor maguk is elég értelmesek ahhoz, hogy ezért önmagukat megvessék. Ez csak fokozza vergődésüket. Súlyos, nehéz szöveg ez a regény, fárasztó olvasni, mert tétje van, magunkat olvassuk, mi vagyunk benne. A hétköznapjaink vannak benne, az ünnepeink, és éppen az, hogy nincsenek ünnepeink.

A mélygarázs végre nem helyi irodalom, nem kívánja a magyar történelem alapos ismeretét, nem terhes a közép-európaiság tolvajnyelvével. Kortárs regény, amely arról beszél, milyen az élet a későkapitalista társadalom középtájékán. Remélhetőleg (már) fordítják (majd), mert éppúgy érdekes lehet Nyugat-Európában, mint a tengerentúlon.

Galántai László