A pusztulás csodái

CORMAC MCCARTHY: ÁTKELÉS

„Nincs élet vérontás nélkül.” Így szól Cormac McCarthy maximája, amit a vérmosta senkiföldjén kóborló cowboylegénynek, Billy Parhamnek is fejébe ver az útjába sodort, erőszakkal és háborúval festett tragikum. A horizontig nyújtózkodó hegyek árnyékában játszódó Átkelés az ártatlanság és az identitás elvesztésének ódon hangú története.

1994-ben, mikor az Átkelés megjelent az Egyesült Államokban, Cormac McCarthy bármit megtehetett volna. A Határvidék-trilógia első része, a Vad lovak (1992) bestsellerré, McCarthy pedig ünnepelt íróvá vált. De, ahogy az McCarthy-tól elvárt, ő eloldalazott a lehetőség elől, hogy önmagát ismételve újfent populárisabb formába öntse a dél-nyugati, mitikus vidék történelmét felölelő vízióját. Ha a Harold Bloom által a négy legnagyobb kortárs amerikai író közé sorolt McCarthy előző regénye munkásságának legkonvencionálisabb darabja, amely a western- és cowboyromantikát is kiaknázza, akkor az Átkelés az életmű egyik legkomplexebb bejegyzése. Ha úgy tetszik, ez McCarthy Odüsszeiája: az Átkelés Billy Parham, e naiv, tudatlan amerikai srác bolyongásainak krónikája, aki öccsével, Boyddal ingázik Mexikó és az Egyesült Államok között. Az Átkelés folyamatos határátlépések sorozata: Billy először a marháikat megtámadó, vemhes nőstényfarkast fogja el, s határoz úgy, hogy szabadon engedi Mexikóban, később Boyddal a család ellopott lovait igyekszik visszaszerezni a szomszédos államban, végül a mellőle lelécelt öccse keresésére indul a western tipográfiában a szabadsággal azonosított államba.

McCarthy a pikareszk regény kötetlen, epizodikus cselekményvezetésének segítségével regéli el Billy megpróbáltatásait, amelyeknek nincs sok köze a westernfilmekből ismerős kalandos, romantikus életvitelhez. McCarthy epikus regénye ott folytatja, ahol a Véres délkörök abbahagyta: kikezdi és dekonstruálja a westernmítoszt. Míg a vadnyugati mitológia pasztellszíneiben fürdetett történetek leegyszerűsítő ellentétpárokba és sematikus eseménysorokba rendezik a határvidéki életet, addig az Átkelés kikerüli az üresre koptatott toposzokat. Habár az elmélyült tetterő és a sziklaszilárd akarat tagadhatatlanul ott dolgozik karaktereiben, a világmegváltó heroizmus és az új élet reményével kecsegtető családalapítás rózsaszín utópiája helyett az úton kódorgó, embertársaiktól izolált hősök magányát és az életükbe váratlanul betörő erőszak kiszámíthatatlanságát hangsúlyozza. Az élet dolgaiban járatlan testvérpár szinte abszurd elszántsággal próbálja visszaszerezni családjuk elkötött lovait, s túlzottan naiv merészségük következtében baljós fenyegetés árnyékolja be a történetet, amit Billy halálváró álmai, s az útjukba sodródó félholt alakok is elmélyítenek.

Utazásuk tempója, mint a valós Vadnyugaton, nem egyenletes. A történet sodrása meg-megakad, ugyanis McCarthy a vadonban való kódorgás eseménytelenségét váltja fel a hirtelen találkozások izgalmával. Ugyan az átlagolvasónak így több nehezen emészthető, lassú és banális cselekvéssel telített passzázs is jut a regényben, ám a szerző a triviális leírások részletezésével csak azért altatja el a figyelmet, hogy aztán nagyobb sokkerővel gördíthesse tovább a cselekményt. Az Átkelést ez a kettősség jellemzi: az erőszakdús akciók és az útszéli tábortüzek mellett zajló beszélgetések váltakozása. Billyék számtalan különc alakba botlanak utazásaik során, akiknek történetei, filozofálgató monológja egyben az Átkelés világképét is körvonalazza. McCarthy pszichológiai motivációktól megfosztott, tradicionális karakterábrázolást nélkülöző univerzumában a szakadozott mondatokban elmesélt élettörténetek tehetik a legtöbbet annak érdekében, hogy megismerjük egy-egy ember személyiségét. Az egyik legemlékezetesebb alak, akivel Billyt összehozza a fátum, a lerombolt templom maradványait őrző papé, aki hitét megkérdőjelezve is kitart ezen az isten háta mögötti helyen. Azért, mert mikor Istent kereste, a haragvó, bosszúszomjas Isten ténykedését „a pusztulás csodáiban” – így legutóbb a hívekre ráomlott templomban – találta meg.

McCarthy regénye telis-tele van az emberi pusztulás és pusztítás csodáival: a halál és élet közötti különös átmenetek villannak fel, amiken keresztül az egyébként banális hétköznapjaikat tengető emberek elméjébe belopózik a transzcendencia halvány visszfénye. A vak férfi, akinek szemgolyóit egy szadista német katona kiszívta a szemüregéből, s megvakulása után a fájdalom emlékébe kapaszkodva vegetál élet és halál között, már úgy látja: az igazság csak káosz, a természetet a gonoszság alkotja, amely örök körforgásban ismétli önmagát. (Ahogy a regényt is háborúk keretezik: Mexikóban a forradalom sebesültjei, túlélői kiábrándult zombiként merengenek a múlton, a záró lapokon pedig már csak pár hónap választ el minket a hirosimai atomrobbantásoktól.) Lét és enyészet között lebeg Billy egyetlen lelki társa, a nőstényfarkas is; vagy az életveszélyes lövést kapó Boyd. A regény utolsó epizódjainak egyik szimbolikus képsorában Boyd szerelmének egykori házában párhuzamosan tartanak esküvőt és temetést – McCarthy, mint minden nagy író, élet és halál felfejthetetlen kérdéseit feszegeti regényében.

De míg Billy és Boyd utazásait egészen konkrét módon keretezi születés és elmúlás (elég csak az első fejezet terhes farkasára gondolni), addig történetük mögött McCarthy az amerikai – és a II. világháború beemelésével az egész emberi – történelem ciklikusságát szemlélteti. Nem csak az őslakosságot kiirtó, Nyugat felé isteni elrendelés szerint (Manifest Destiny) terjeszkedő amerikai kultúráét, de a civilizációját erőszakkal által építő Egyesült Államok és elnyomottjai által kölcsönösen végzett népirtásét. Billyék családját indiánok támadják meg, cserébe ők mexikói lótolvajokat vadásznak le. Indián írt amerikait, amerikai mexikóit, a mexikói mindenkit. De McCarthy humanizmusa átcsillan a véren és verejtéken: legalább annyiszor segítik meg Boydot és Billyt egyszerű mexikói parasztok, mint amennyiszer idegenként kiutálják őket az országból. Billyék azonban saját hazájukban is idegenek már, gyökértelenül tengődő, négy lábon lovagló anakronizmusok: McCarthy anarchikus prózájában ugyan megférnek a végtelen természet kegyetlenül lágy ölén, de mikor a történetbe észrevétlenül bekerülnek a modern élet vívmányai (autók és városok), azok jelzik, hogy Billy és életformája már egy rég letűnt korhoz tartoznak. Billynek így nincs jövője se: míg a vándorlások hagyományosan jellemfejlődést és gyarapodást hoznak a karaktereknek, addig Billy – az indián jóslatnak megfelelően, mely a szenvedéllyé váló kóborlás elidegenítő hatásától óv – inkább levedli identitását, elveszti mindenét, útja során legtöbbször azt se tudja, merre jár és milyen évet írunk. A könyv utolsó lapjain egy kivert kutyát üldöz el maga mellől – hasonlót ahhoz az ebhez, ami útja nagy részén hűségesen követte őt. A természetet árulja el ezzel a gesztusával, amihez a farkas ápolásakor még oly közvetlen kapcsolat fűzte. Ekkor hámlik le róla gyerekkori ártatlanságának utolsó rétege is.

Billy magánya azért is tragikus, mert az Átkelés életfilozófiája szerint az ember kizárólag embertársai (szem- vagy lélek)tükrében tapasztalhatja meg a transzcendenciát. A világ csak a világ képe, az, amit az emberek alkotnak róla; a halál nem a fizikai rothadás, hanem a memória kiüresedése; ahogy a történet önmagában semmi, és csak a hallgató fülében nyeri el az értelmét. „A pap végül megértette hogy életünk tanulsága soha nem lehet a sajátunk. Csak a tanúnak van ereje felfogni annak mértékét. Csakis a másik számára éljük meg.”

(Magvető Könyvkiadó, 2012. 536 oldal, 3990 Ft)

Soós Tamás