02.20.
| Kurtág 95: élőben közvetíti a zeneszerző születésnapi koncertjét a Müpa >>>
02.25.
| Duda Éva Társulat: Prizma >>>
02.18.
| Az Erdélyi Magyar Írók Ligája rendezvényei a Magyar Széppróza Napja alkalmából >>>
02.16.
| Homo Ludens Project – Beszélgetés Dr. Beck Zoltánnal, Dr. Kelemen Zoltánnal, Orsós Jánossal >>>
02.15.
| Plakátkiállítás a Visegrádi csoport 30. évfordulója alkalmából >>>
02.15.
| A Magyar Művészeti Akadémia Elfolyó idő c. tárlata a Pesti Vigadóban >>>
02.13.
| Csáth és démonai bemutató a Vígstreamházban >>>
02.11.
| Egy nő filmvetítés ingyenes · Online esemény >>>
02.06.
| Februári új kiállítások, programok, események a Deák17 Galériában >>>
02.06.
| Otthonába költözik a színház! – indulnak a Miskolci Nemzeti Színház online közvetítései >>>
 TiszaLINE Szalon

02.04.
| A Szépírók Társaságának felhívása >>>
12.15.
| Humorban gazdag Ájvonne érkezik a REÖK-be >>>
12.13.
| Trafó – Mi a te ügyed? >>>
12.11.
| Izgalmas kortárs krimi Podmaniczky Szilárd új könyve? >>>
11.18.
| Ezer újkori metszetet tesz digitális közkinccsé az Országos Széchényi Könyvtár >>>
11.13.
| Kürti László és Ross Gillett kapja a Balassi Bálint-emlékkardot >>>
10.30.
| Lemezen adták ki Keith Jarrett legendás müpabeli koncertjét >>>
10.30.
| Hogyan mutatja be egy bevásárlóközpont értékvilágát egy logó? >>>
10.30.
| A művészet, az együttműködés és a kihívásokon felülkerekedő kreativitás ünnepe volt a 29. CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál >>>
10.29.
| Asztali beszélgetések… – Sztehlo Gábor, az embermentő >>>

Juhász Zsuzsanna, Patak Márta, Robert Seethaler prózája
András André, Bíró József, Tsippy Levin Byron, Hava Pinhas Cohen, Csősz Gergő, Louise Glück, Jahoda Sándor, P. Nagy István versei
„Induljunk el Te meg én” – További csavargások Tandorival (Tandori Dezső publikálatlan versciklusa; Kurtág György új Tandori-dala; Tót Endre, Acsai Roland versei; Fried István, Ferencz Győző, Buday Bálint írása)

>>>

Mindenkit nagy szeretettel várunk a SZTE JGYPK Rajz-Művészettörténet Tanszék hallgatóinak közös ólomüveg-kiállítására
2020. november 4. 17 óra 
Tiszatáj Szalon (Szeged, Roosevelt tér 10-11.)

>>>

Lengyel András: Egy centenárium margójára (folyt.)
2013.05.11 - tiszatáj

<<< Előző rész

4

1938-ban, amikor Müller Miklós elhagyta az országot, nem tudta, nem tudhatta, mennyi időre távozik s hogyan alakul majd sorsa. Veszélyérzete menni kényszerítette, minden más azonban teljességgel bizonytalan volt. Nem tervezhetett, az adódó lehetőségekhez kellett igazodnia.

Egy ideig Párizsban élt, alkalmi fotós munkákból. Az ottani magyarok, a már neves fotóriporter, Robert Capa, Brassai és a remek portrékkal is jeleskedő festőművész, Tihanyi Lajos segítették első lépéseit – ők, illetve műveik, szemléletét is alakították. Megismerkedett Picassóval is, aki – helyzetén könnyítendő – vett tőle néhány fotót. Próbált elhelyezkedni, egzisztenciát teremteni, de helyzetére a teljes bizonytalanság nyomta rá a bélyegét. A Párizsba kilátogató Ortutay- és Radnóti-házaspár, akik őt is fölkeresték, persze ekkor is kamerája elé kerültek. A Párizsban összeverődő kis magyar csapatról készült képe ma is a Radnóti-ikonográfia egyik fontos darabja. Érdekes karaktereket jellemző társasági élethelyzetben örökít meg, érzékeltetve az emigráns-lét határán mozgó szereplők egymásra találásának hangulatát is.

Párizsban azonban nem igen volt hely számára, Párizs már túltelített volt emigránsokkal is, fotósokkal is. Tovább kellett állnia, így 1939 őszén, egy fotós munka lehetőségeit kihasználva, Portugáliába ment, ahol persze ugyancsak nem az emigránsok iránti kereslet volt a jellemző. Ott, a zavaros viszonyok következtében, rövid időre még rendőri fogdába is került, s csak kalandos körülmények közt, minden még élő összeköttetését megmozgatva szabadulhatott. Így innen is tovább kellett mennie, a teljes bizonytalanságba, majdhogynem találomra. Még 1939-ben az akkor még spanyol fennhatóság alatti Marokkóba került, pontosabban a speciális jogállású nemzetközi városba, Tangerbe. (Ezt a várost, romantikus stilizációban, a nevezetes Casablanca című filmből ismerhetik a mozirajongók. A tényleges helyzet persze, talán mondani sem kell, némileg bonyolultabb volt, mint a filmben.) A város, ahol néhány évre otthont s munkát talált, az egymással szemben álló nemzetközi erők érintkezési terepe, koegzisztenciájuk helye volt, németek és angolok, egyaránt keverve kártyáikat, folytatva játszmáikat, itt egyszerre voltak jelen. Müller, lakása ablakából, a gibraltári szorosban fölvonuló angol hadiflotta hajóit is szemlélhette. Fotósként az ország viszonyait fölmérő és dokumentáló feladatokat kapott, szociofotós vénája itt is érvényesülhetett. Olykor persze magának is fotózhatott. 1941 és 1943-ban Tangerben, 1942-ben Tétouanban (Marokkó), majd 1944-ban Madridban már kiállítási lehetőséghez is jutott. Élete további alakulását meghatározta, hogy ez, s a pár évvel későbbi, 1947-es második madridi kiállítása, új lehetőségeket nyitott meg előtte. Új barátja, Fernando Vela Spanyolországba invitálta.

Tangerben 1947-ig maradt, akkor – a spanyolországi kiállítása sikerét kihasználva – Madridba költözött, és ott nyitott saját „stúdiót” (műtermet).

5

Madridban, ahol ezt követően egészen visszavonulásáig (1979) élt, jól fogadták. Nagy tekintélyű szerzők elismerő kritikákat írtak róla (Fernando Vela például a tekintélyes Revista de Occidente 1947. decemberi számában méltatta).

Élete új közegében, magyarországi és tangeri tapasztalataiból építkezve hamarosan a spanyol ajkú világ egyik vezető fotóművésze lett – Nicolás Muller néven. Itt már elmondhatta, második hazára lelt. Sikerét ő maga – önironikus, félig komoly, félig szerénykedő megjegyzése szerint (amelyet egyébként magam is hallottam tőle) – „a vakok között a félszemű a király” elvével magyarázta. Az tény, a globalizálódó, de még jócskán megosztott világban, az akkori Spanyolország már csakugyan nem tartozott a nyugati kultúra centrumába – a spanyol kultúra jelentőségét jelentős részben már „csak” az ország határain messze túlnyúló, különböző spanyol nyelvű országokra szétoszló, de gyökerében még egységes, sajátosságait minden különbözőség ellenére is megőrző nagy tradíció adta (s adja persze ma is). Ám egy kulturális stílus, életforma, stb. önmagában is nagy erő, nagy ihletforrás. S az is igaz, a Franco-rezsim, amely polgárháborúban született, s diktatórikus jellegét mindvégig megőrizte, maga is bonyolult és felemás kulturális játékteret szült. De ez a rezsim, egyre jobban puhulva és némileg a nyugat-európai trendhez is igazodva, művészei számára meghagyott annyi mozgásteret, amennyi jelentős életművek megszületéséhez kellett. S bár nem véletlen, hogy a másik jeles „spanyol” fotóművész, a szintén magyar származású Juan Gyenes Franco házi fényképésze lett – a zsidó s baloldali Müller szintén megtalálta azt az író, művész és értelmiségi kört, amelyben társakra és barátokra lelt, s amelynek légköre inspiráló és erősítő közegként vette körül. Ő a spanyol író s művészértelmiség fotósa lett, s egyebek közt olyan világnagyságot is rendszeresen fényképezhetett, mint a filozófus José Ortega y Gasset. Új körében, jellemző módon, más kiválóságok mellett még két majdani Nobel díjas is föltűnt: Camilo José Cela és Vicente Alexaindre – s a spanyol szellemi élet sok jelese egyszerre volt barátja és modellje. Nem is véletlen, hogy – fotóit honoráló – festőbarátai ajándékaiból például idővel szép festmény- és grafikagyűjteménye állt össze. (E gyűjtemény megszületése önmagában is jelzés, kifejezi azt a bensőséges viszonyt, amely egybefűzte őket.) Magyarán: minden korlátozó körülmény dacára, s bár a hivatalos nyilvánosság keretein kívül, de olyan közegre talált, amely megteremtette alkotómunkája ösztönző intellektuális hátterét, biztosította kibontakozását. A lehetőségek határain belül a legjobb helyre került, s ez megmagyarázza, hogyan emelkedhetett a spanyol ajkú világ jeles fotográfusává.

Madridi műterme („stúdiója”) nagy forgalmú, „jól menő” műterem lett. Igazi ambícióit persze nem a rutinmunka, hanem a különböző fölkérések és megbízatások, valamint a Spanyolországot „fölfedező” vidéki útjai elégítették ki. Szerencséje volt, hamar, már Madridba kerülése után közvetlenül egy kormány közeli, de magas színvonalú folyóirat, a Mundo Hispanica izgalmas feladatokkal látta el. Közben fölfedezhette, megismerhette új hazáját. S mivel a spanyol viszonyok sok vonatkozásban hasonlóak voltak, mint a két világháború közötti magyar viszonyok, a „vidéki”, „igazi” Spanyolország fényképezése hasonló feladatok elé állította, mint amit addig is csinált. Így, ahogy egyik méltatója írta róla, itt is „szociográfusként” láttathatta élete új színterét, Spanyolországot.

1966-ban megjelent Azorinnal közös műve, az España Clara. A könyvhöz a szöveget Azorin írta, a fotókat Müller csinálta, s az elkészült könyv nagy, „kirobbanó” sikert aratott. Nemcsak jó kritikákat kapott, de – ami legalább annyira fontos – általa sok nagy megbízatást is elnyert, így többek közt egy 12 kötetes spanyol sorozat fényképanyagának elkészítését is rábízták. Az életmű ismerői szerint ez az 1966 és 1972/75 közötti periódus volt pályája talán legaktívabb, legsikeresebb periódusa.

Ekkor már a spanyol kultúra megkerülhetetlen alakja volt. Portréfotói a spanyol szellemi élet jeleseinek galériájává álltak össze. Az évtizedek során nemcsak a még Magyarországon is számon tartott jeles gondolkodó, Ortega y Gasset „házifotósa” lett (olyan emblematikus portrékkal, mint pl. a filozófust unokájával – s egy kagylóval! – megörökítő nevezetes kép), de egész sereg neves alkotó portréja is neki köszönhető. A lista, szemelvényesen is hosszú: Azorin, Gregorio Marañon, Camil José Cela, Ramon Menéndez Pidal, Pio Baroja, Julio Caro Baroja, Ridruejo, Sáenz de Robles, Ramon Pérez de Ayala, Gabriel Celaya, Vicente Alexaindre s mások. Ezek a fotói, mint dokumentumok is érdekesek, egyféle archiváló szerepük is van. De lényegesen többek, mint puszta „dokumentumok”, amelyeknek csak „valósága” lényeges. Személyiségtörténeti tanulmányok is ezek, érdekes és jelentős egyéniségek másképpen meg nem ismerhető „arca” válik általuk megfigyelhetővé és elemezhetővé, s emberi aurájuk érzékelhetővé.

Legnagyobb teljesítménye azonban mégis kétségkívül Spanyolország fotós „fölfedezése” lett. Ezekben a „szociográfusi” nézőpont is érvényesül többnyire, képei szociálisan is dekódolhatók, s magyar szemmel, mint egy másik, egy „idegen” emberi és földrajzi világ képei ismeretbővítőek és szemlélettágítóak. De e képei szociálisra való redukciója mégis öncsonkító leegyszerűsítés volna. Ezek, mint vizuális kompozíciók, mint „képek”, mint a hétköznapi tekintet elől elsikkadó látvány megrögzítései és „láthatóvá” tevői, is izgalmasak. Nemcsak a mai Sancho Panzaként elénk bukkanó, szamárháton „lovagoló” két alak groteszk látványa, a tengerparti hullámok, vagy a fehéren világító sziklafal, s nem is csak a fekete fehér fotókban mindig érvényesülő finom elvonatkoztatások hatnak ránk. Hat, ma is, sok év után, a képpé vált valóság formaalakító varázsa, az egyediségnek, az így csakis egyszer létrejöttnek a megpillantása is. Ahogy java magyar szociofotói, ezek a spanyolok is kimeríthetetlenek.

Képeiből, az „új”, Franco utáni Spanyolország szimbolikus bemutatkozásaként, 1977 és 79 között a spanyol külügyminisztérium hat nagy kiállítást állíttatott össze vele. Ez a hat, installálásában is reprezentatív nagy kollekció beutazta a világot. Egyebek közt Stuttgart, New York, Jeruzsálem, Caracas voltak az állomások. A világ – vagy legyünk pontosabbak: a kiállítás-látogatók – az ő képei révén ismerték meg azt az emberi világot, amely a nagy átalakulás előtt jellemezte a spanyol viszonyokat.

Ma már, minden átalakulván, ezek a képei megismételhetetlenek lennének. Az életmű tehát egyféle speciális leletmentés is.

6

Hetvenedik életéve táján visszavonult, madridi stúdióját átadta lányának, Ana Mullernek. Ő maga pedig leköltözött az asturiai tengerpartra, Andrinba (LLanes), egy 400 lelkes kis faluba. Visszavonultan élt, csak kutyája (magyarországi szerzemény!) volt vele. Még megélte életműve hivatalos elismerését, az életművét bemutató vaskos kötetek megjelenését, magyarországi (újra)felfedezését, sőt itthoni kitűntetéseit is – többször haza is látogatott. Orosházán is, Szegeden is meg-megfordult. Szülőhelye, fölfedezve életművét, néhány lelkes, új híve segítségével Galériát nyitott a nevével, s e galéria fő attrakciója az ő életművének a bemutatása. Magam is többször találkozhattam vele, egyik alkalommal – megtisztelő ajánlással – szépen paszpartuzott régi, nevezetes tangeri fotóját is nekem ajándékozta. A Fekete házban is, az (akkor még élő) Hágiban is jóízűen mesélt életéről, sorsáról.

Tanúságtevésként önéletrajzát is megírta – sajnos nagyon vázlatosan. Élete sok eseménye megörökítetlen maradt.

Magas kort megélve, 2000. január 3-án halt meg, Andrinban.

7

Nicolás Muller (aki persze a magyar kultúra számára mindig is Müller Miklós marad) még a fotográfia korszakának alkotója volt. A digitalizáció korszaka előtt alkotott, képei fekete-fehérek, színes képei, bár lehettek volna, nincsenek – az igazi fotót ő mindig is ősi, fekete-fehér formájában képzelte el. Soha sem az üzleti, a kommersz látványteremtés vezérelte. A digitális fényképezés, amelynek lehetőségeivel egyébként tisztában volt, nem vonzotta, hiszen ennek már szerves eleme a képbe való „kreatív” belenyúlás, az anyag célirányos manipulálása, az öncélú, steril látványteremtés. Ő viszont (még) a valóság vonzásában alkotta meg életművét. A vizuális „öncélúság” és a valóságrögzítés igénye egyensúlyban volt nála.

Ma a digitális fényképezés jövője igazában még beláthatatlan – elképzelhető, hogy az a technikai könnyebbség, amely e gépek használatának sajátja, s az ebből fakadó képinfláció a kép halálához, vagy legalábbis kiüresedéséhez, értelemvesztéséhez vezet. Nem tudjuk. De az egyre bizonyosabb, a fotográfia korszakának teljesítményei, így a Müller-életmű darabjai is, őrzik pozícióikat.

MEGJEGYZÉS: A kiterjedt – s itt fölsorolhatatlan – irodalomból néhány tétel itt is megemlítendő. Müller Miklós (Spanyolország) fotóművész kiállítása. KKI kiállítóterem, Budapest 1972. április, Albertini Béla: Levél-interjú Dr. Müller Miklóssal. = Fotóművészet, 1983. 4. sz., Lengyel András: Egy nagy magyar fotográfus: Müller Miklós. Orosháza, 1989., Nicolas Muller. Instantaneas de unavida, Museo de Gijon, Marzo 1985., Nicolás Muller. Fotografo.. Madrid, 1994., José Girón (ed): La luzdomesticada. Vida y obra de Nicolás Muller. Oviedo, 1995. (Bibliográfiával, életútját bemutató fotókkal és dokumentumokkal.)

Megjelent a Tiszatáj 2013/4. számában

[nggallery id=137]

Képek: A szegedi Móra Ferenc Múzeum irodalomtörténeti gyűjte­mé­nyé­nek anyagából (Müller Miklós saját képaláírásaival)

További cikkünk a témában: 100 éve született Müller Miklós

 


Címke: , , ,
2021.03.07 - tiszatáj

LAUDÁCIÓ GERGELY ÁGNES
TISZATÁJ-DÍJÁHOZ
Gergely Ágnes 1989-ben közölte a Péter-Pál után című versét a Tiszatájban, vagyis 31 éve rendszeres szerzője a lapnak. Több olyan darabot is közölt a folyóiratban, amelyre a szakma is felfigyelt. Legutóbb például a szintén Tiszatáj-díjas Sándor Iván írt 12 pontból álló kommentárt Az utolsó pillanat című költeményéről, amely a folyóirat 2017/10-es számában jelent meg. A vers azért is jelentős esemény a Tiszatáj számára, mert Gergely egyrészt tanúként szólal meg, Nagy Imre nem pusztán metaforikus alak a költeményében. XX. századi szerzőként a soá, a vasfüggöny, a rendszerváltás ellentmondásainak túlélője, emlékezője… – ORCSIK ROLAND LAUDÁCIÓJA

Tovább olvasom >>>
2021.03.07 - tiszatáj

Juhász Zsuzsanna, Patak Márta, Robert Seethaler prózája
András André, Bíró József, Tsippy Levin Byron, Hava Pinhas Cohen, Csősz Gergő, Louise Glück, Jahoda Sándor, P. Nagy István versei
„Induljunk el Te meg én” – További csavargások Tandorival (Tandori Dezső publikálatlan versciklusa; Kurtág György új Tandori-dala; Tót Endre, Acsai Roland versei; Fried István, Ferencz Győző, Buday Bálint írása)

Tovább olvasom >>>
2021.03.05 - tiszatáj

MARKÓ BÉLA: EGY MONDAT A SZABADSÁGRÓL
Markó Béla politikai pályájának lezárása után a kétezer tízes évektől kezdve fokozatosan visszatért az irodalmi életbe. A költő képes volt a megújulásra, újabb köteteiben először kötött versformákkal és bravúros szonettekkel foglalta vissza az őt megillető helyet az irodalomban, majd a 2020-ban kiadott Egy mondat a szabadságról cíművel szakított az általa ápolt költői hagyományokkal. A haikuk és szonettek után új formákat és új tematikákat hoz, éppen a szabadversek frissessége és az érdekes tematika kölcsönzik azt a mentális lüktetést a kötetnek, amely nem csak irodalomkedvelők számára lehet érdekes, hiszen a kötet egy idősödő költő-politikus számvetése is, feleselése az elmúlással… – NAGY IGNÁC KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.03.04 - tiszatáj

MARKÓ BÉLA: AMIT AZ ÖRDÖG JÓVÁHAGY. SZONETTEK
A keresés kényszere – talán ezzel írható le az az erő, ami ott munkál a kötet egésze mögött. Mi lakozik a festékrétegek alatt? Mit rejthet egy sötét folt a vásznon, mit lepleznek a ruhák redői, mit vet ki a partra a tenger? Hol vannak, hová vezetnek az alkotáson hagyott nyomok – legyen szó festményről, épületről, versről, a teremtett világról? Ahogy a szonettek beszélője a festmények vonalaiban, foltjaiban próbál „egy-egy üzenetre lelni” (47), úgy keresi a soráthajlásokban, a szabályos és szabálytalan szonettrészletekben az olvasó is az értelmezés kapaszkodóit… – VARGA BETTI KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.03.03 - tiszatáj

GYÖRGY PÉTER: FAUSTUS AFRIKÁBAN. SZERZŐDÉS A VALÓSÁGGAL
György Péter Faustus Afrikában című könyvének, mely időben és térben széles kulturális horizonton vizsgálja a művészet és a valóság viszonyát, alapvető tézise, hogy a hatalmi, politikai viszonyok döntően befolyásolják, milyen művészi „szerződések” köthetők a valósággal egy adott korban, és ebből következően ezek a paktumok azt is nagymértékben meghatározzák, hogy miképpen közvetíti, vagy talán helyesebben: hozza létre számunkra a művészet a valóságot… – SÁGHY MIKLÓS KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.03.02 - tiszatáj

POÓS ZOLTÁN: ROCK & ROLL ÁRUHÁZ – EZ A DIVAT, 1957–2000
A divat nemcsak az individualitás kifejezésének ad lehetőséget, hanem a közösségi létezésnek is. Ott képes működni, ahol megvalósul a szabadság társadalmi struktúrája és emberi közösségek jönnek létre. Ehhez pedig rugalmas társadalmi és gazdasági feltételek szükségesek. Az ötvenes és hatvanas évek Magyarországára az előbb felsorolt körülmények kevéssé voltak jellemzők. Ugyanakkor a divat igénye volt az egyik legnagyobb ösztönzője a rendszer demokratizálódásának… – HERCEG LILLA KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.03.01 - tiszatáj

JIM THOMPSON: 1280 FŐ
Unalmasnak, sőt, ostobának látszó, valójában simulékony, jéghidegen könyörtelen, ravasz gonosztevő: ismerős karaktertípus az oklahomai író több, mint 30 évet felölelő ouvre-jában, Daniel Woodrell (Winter’s Bone) cseppet sem véletlenül jegyzi meg a reprint 2011-es előszavában, hogy Thompson legalább kétszer építette fel ugyanazt a figurát. És valóban, az 1280 fő az 1952-es, gyakran csúcsműként aposztrofált A bennem élő gyilkos […] párdarabja, összekötő motívumuk egy seriffuniformisba bújt pszichopata bomló elméjének mélyanalízisével kecsegtet – nem véletlenül hivatkoznak a skizofréniát, halált, átverést dőlt betűkkel hangsúlyozó szerzőre Stephen Kingtől Jo Nesbóig… SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.02.28 - tiszatáj

BORSIK MIKLÓS: ÁTOKNAPTÁR
Borsik Miklós Átoknaptár című debütáló munkája ennél jobb időzítéssel nehezen tudott volna megjelenni. Lírájának ismerős és közeli tapasztalatainkat kényelmetlen, groteszk fénytörésekbe állító mozzanatai ugyanis most, 2021 elején olvasva akarva-akaratlanul visszatükröznek valamit a minket körülvevő világ aktuális kizökkentségéből, a bizonytalanság és az abból fakadó feszültségek természetéből. Elég csupán egy kicsit figyelmesebben körülnéznem a magam környezetében, hogy hasonlóképp tűnjön fel előttem is minden, mint Borsik vonaton ülő versbeszélője előtt… – TOKAI TAMÁS KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.02.27 - tiszatáj

BENEDEK MIKLÓS: MIKÖZBEN HALKAN
Pontos képet sosem fest, csupán a precíz körvonalakkal érzékeltet. A lírai alanyok egészen aprónak látszanak ebben a kötetben, míg az őket körbevevő környezet, társas kapcsolatok, primitív viszonyulások hangsúlyossá válnak. A mondatvégi írásjelek (kivételt képez a pont és néhol a kérdőjel) teljes elhagyása sűrített formát eredményez, mégis ennek ellenére minden egyes szabadvers kifejtve, hosszabb szövegfolyamként is megállná a helyét… – WERNER NIKOLETT KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Normal Gergely: KörletellenőrzésJanáky Marianna: Paplan alattHódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő