Tiszatájonline | 2012. április 10.

Marno János versei

felhoznám épp csak és magamba
nyelném újra, torkomat marva
még utána hosszú percekig
vele. Aztán telvén a napok
lassan megfeledkeznék róla,
a kertben sem foglalkoztatna,
ahol még annyira sem vagyok
ura a gondolataimnak,
mint álmomban
[…]

Azután

felhoznám épp csak és magamba

nyelném újra, torkomat marva

még utána hosszú percekig

vele. Aztán telvén a napok

lassan megfeledkeznék róla,

a kertben sem foglalkoztatna,

ahol még annyira sem vagyok

ura a gondolataimnak,

mint álmomban. Álmomban bele-

oldódva testembe ütöm fel

kriksz-krakszokban a fejemet,

arra riadok, hogy nevetek,

és a kertben sem hagyom abba,

széttemetve gondolatokba.

Mi másra

Meghalni jöttem a világra

s nem kikelni csupán ellene;

és kihajtani a legyeket

az udvarra, mert az ablakom

arra nyílik, nem az utcára.

Az utcára már magam megyek,

homlokomra csapva még egyet

vagy a hasamra, a hasamtól

mi másra számíthatnék, ha még

homlokomat is az ráncolja.

Gondom hát, ami odaróva,

mélyen, egy süllyesztőben tombol;

s támad, megannyi átmenetben,

hányingerem a gondolattól.

Hideg fény

Hideg fény, hideg fény, honnan is,

honnan ismerős ez a hideg

fény nekem. Mintha vizeletem

gyújtana világot az éjben,

vagy vizelés közben eszmélnék

rá, hogy folyok álltomban széjjel,

és ettől meg is vesz nyomban az

Isten hidege. Áltathatom

persze még magam, farkam vissza-

helyezve az alsóba, s tovább

haladva a Gesztenyéskertben,

egyik álomból a másikba

átalva, vagy Mindenhatóm két-

kezi imájába foglalva.

Fényjelenség

Tartozom még a hideg fénnyel,

a késpengéével, amely ma

mégis olyan szeliden ötlött

a szemembe vacsora előtt

az asztalnál ülve, jóllehet

ebédhez sem szoktam leülni,

nemhogy vacsorához. Magánügy,

rendben, ám ma nem otthon ettem,

hanem vidéki barátomnál,

aki gyakran jár a fejemben,

s igazán nem egy könnyű ember.

A fényjelenség pedig gyöngéd

emlékeket ébresztett bennem,

míg a táplálékkal vesződtem.

Kész

Álmomban maga vagyok a kés

és valamennyi folyománya,

domborzata, tava, s ködlepte

völgyében a kis település

éjszaka, és hajnalban, mikor

hólyaga feszíteni kezdi

az alvó idegzetét. Akár

egy ajtót a vetemedése,

hogy erőltetésre nyüszít, sőt

nyávogni is kész, kész szerencse

köztünk ez az ajtó, különben

még nekem találna ugrani.

És akkor nincs ami megtartson,

egyben, úgy értem, mint egy edény.

Irányzatok

Tegnap a kés sürgetésére,

ma már a késleltetésére

dobbant meg a szívünk. Szaladtunk

valami szerelvény felé, hogy

alágyűrődjünk, s ott teremve

hitvány kapaszkodón akadt fenn

a kezünk. Mint amikor hajba

kaptunk régi semmiségeken,

melyek vért kívánnak álmunkban

azóta, s az dőlne is, ha nem

riaszt fel naponta belőle

egy élesebb óra, kivetve

testünket ágy-redőzetéből.

És irány egy szennyvízcsatorna.

Hol

Hol okkal, hol anélkül hordjuk

le magunkat a sárga földig,

mímelve benne az elalvást

végezetül. Nyelvünk és torkunk

is agyagból, mikor horkantunk

éppen, mert a forgalom zaján

át kell törnünk. A csendtől bőgni

tudnánk. Eszünkbe juttat egy gyep-

szőnyeget a tűzfal mögül, és

a délelőttöt, amit ágyban

töltöttünk éveken át. A fal

salétromos a talajvíztől.

Hány rajza száradt a kezünkön,

mikor lázasan hadonásztunk.

Megjelent a Tiszatáj 2012/3. számában