Talponevő merénylő

Herminamezőnek vannak olyan sűrű vászonködjei, melyet még a Szeged felől érkező Paprika Intercity is bajosan szakít át. De ha felszakadnak mégis, régen eltűnt alakok kerülnek elő a semmiből. Mások meg eltűnnek, a semmibe. Az ilyen nehéz őszi napokon kétféleképp dönthet az ember – a kierkegaard-i gondolat mintájára –, vagy kimegy sült kolbászért a zuglói vasútállomás közelében található henteshez, vagy nem megy ki. Bizonyos esetekben mindkét lehetőséget megbánhatja. Ám ha egyiket sem, jobb híján megbánja azt, hogy Kierkegaard-t olvasott.

Egy ilyen terhes őszi napon szántam rá magam többnapi koplalás után, hogy széthajtom a ködfüggönyt, és kimegyek a henteshez. Bírtam egy szobával a Thököly úton, abban a társasházban, ahol egykoron irodalmunk félreértett filozófusa, Karinthy Frigyes lakott. Érdekes, hogy az efféle átmeneti lakhelyekről ritkábban emlékezik meg az irodalomtörténet, és hogy ilyen szempontból még a futball-emlékezet is jobban áll; tudniillik azt viszont tábla jelzi a Columbus utcában, hogy Puskás Öcsi két évig élt az 57/a szám alatt.

A magam részéről, én minden ilyen alkalmi művészlakásban eltöltenék néhány éjszakát, és elalvás előtt nem számolnám meg a sarkokat, hátha elcsípnék egyet-egyet az alkotók elszabadult, s azóta is az éterben csörömpölő gondolataiból. Aludnék a Thököly út nyolcvanötös szám alatt, ahol Szép Ernő tolla kaparta a hófehér papírt lelki szépülésünk javára, aludnék a Columbus utca harmincnyolcban, ahol egykor Huszárik Zoltán – az Elégia, a Csontváry, na meg persze a Szindbád, és számos más kiváló film rendezője – élt. És folytathatnám a sort az Erzsébet királyné útja tizeneggyel (itt élt huszonhárom évig, ’68-ban bekövetkező haláláig Hamvas Béla), majd a Korong utcával (J. A.), végül a Róna utca és a Szugló utca sarkával – odatelepednék Kinszki Imre egykori erkélyére; a magyar fotóművészére, akit előbb fedeztek fel Amerikában, mint Magyarhonban.

Kinszki erkélye(i) egy képzőművészeti tanulmányt is megér(nek), mint az abszolút perspektíva színtere(i) – s ha most egy furcsa véletlen folytán minden szál eloldódna a lényegi cselekménytől, meg is tenném, írnék Kinszki erkélyeiről. De a gondolatot mindig keretbe pofozgatja valami láthatatlan menetrend.

A Thököly úton általkelve eszembe jut azután egy régi gondolatfutamom, arról, hogy mit tennék, ha egy napig Isten lehetnék. Akkor úgy gondoltam, hogy valamilyen kegyes cselekedetet hajtanék végre, amivel teremtményeim megajándékozhatnám. Holott azt is tudom, hogy az áldáshoz egy láthatatlan fonállal van odakötözve az átok, és bizonyos mértékben mindkettőből, egyszerre részesülnének. S hogy mivel ajándékoznám meg az embert? A múltjával. Hisz’ mindig a boldog múlt után sóvárog. Olykor ez a sóvárgás teljesen felemészti jelenét is. Most elképzelem, ahogyan a múlt teret nyer a jelennel szemben; ahogyan a historizáló stílusban épült házak megrázzák magukat, és tetejükről a parabola-antennák a járókelőkre potyognak, és hallom a kaputelefonok zizegését – sükettelefonok a túlvilágba.

Miközben ezen gondolkodom, a hentesüzlet pultja előtt találom magam; egy tompa puffanás ébreszt a valóra. Egy kopott hegedűtok rajzolódott ki a lábam előtt, a földön, majd ahogy felpillantottam, egy arc kontúrjai jelentek meg az ellenfényben. Egy idős cigányember arca, amint egy hosszú, lángvörös kolbászrudat olyasféle rutinossággal tol le a torkán, mintha egy cirkuszból menesztett kardnyelő lenne. Majd hallom a henteslegény karcos hangját, ahogy fizetésre szólítja fel nemkívánatos kuncsaftját, s kezéből a megmaradt kolbászcsonkot kicsavarni igyekszik, ütemesen rángatja jobbra-balra, mígnem a műbél végleg megadja magát az erőszaknak, és megtörik. És közben üvölt a cigányember is, ahogyan soha azelőtt:

– Én, kérem, egy miskolci öregfiú vagyok! Én még tartom magam – nem kurvultam hozzá ehhez a fővárosi világhoz! Hol vannak azok az idők, kérném, amikor a cigányprímást megbecsülték; etették és itatták, a tenyerükön hordozták? Rákfrancos világ ez, kérem! Csoda, ha majd az Úristen még a tenyerire vesz!

A henteslegény még lökött rajta egyet. No, lódulj! – mondta. S mire észbe kaptam, és a bejárati ajtón kiperdültem a cigányember után, kezemben a füstszagú, megviselt hegedűtokkal – daliás idők hírnökével –, a prímásnak már régen nyoma veszett.

Elnyelte őt a köd.

Barlog Károly