William Shakespeare és Szabó Magda számomra összeforrt, elválaszthatatlanok mindörökké.
Szabó Magdát kétszer láttam életemben.
Először nagyapáméknál a ’70-es évek vége felé. Lovagoltam a kanapé karfáján, valamilyen ellenség ellen indultam valamilyen csatába. Nagyapám a szoba ajtajából, aki nem volt egy gyerekpárti nagyapó, rám rivallt, hogy azonnal szálljak le a lovamról, mert egyrészt szétmegy a bútor, másrészt itt van Magduska. Ekkor bejött egy feketehajú nő, és a többire nem emlékszem.
Másodszor a békéscsabai színház nézőterén találkoztam vele. Az üres sorok egyikénél maga köré gyűjtötte a Szabó-unokákat, és elmondta nekünk, hogy mi az élet értelme, hogyan kell élnünk, mi vezéreljen bennünket, hogyan neveljük utódainkat. Meg ilyesmi.
A többi találkozón csak anyám vett rész.
Shakespeare-t sose láttam.
A ’80-as évek közepén véletlenül megvettem egy drámáját.
Akkoriban labdarúgónak készültem, és úgy éreztem, mint minden akkori épeszű kölyök, feltétlenül a válogatottban a helyem. Persze ehhez focizni kell.
Anyám hiába kérlelt, hogy olvassak Magda nénitől, mégis csak a nagynénje, legalább az Abigélt, de azt láttam a tévében, elég lányosnak tűnt és nem volt benne foci.
Úgy okoskodtam, valószínűleg logikusan, hogy a foci gyakorlásához labda kell és nem könyv. Szorgalmasan rúgtam a bőrt a fiúkkal a pályán a szülői fenyegetés és a hitvány tanulmányi eredményeim dacára.
Aztán egy nap, valamilyen ürüggyel, elküldtek a könyvesboltba. Vegyek valakinek valamit. Nézzek körül, találjam ki, hogy mit.
A könyvesboltban sok színes könyv állt a polcokon, de csak könyv volt, és ez elég egyhangúvá tette az egészet. „Csak nézelődöm”, mondtam az eladónak, mert ezt a kifejezést már hallottam, és én tényleg csak nézelődtem. Válogatni nem volt kedvem.
Aztán az egyik sorban egy csomó fekete gerinces könyvet találtam. A fedlapokon fényképek voltak. Régi ruhákat viselő nők és férfiak színpadias pózokban álltak, ültek, guggoltak, ölelkeztek, vagy épp halni készültek.
„A két veronai nemes” volt az egyik könyv címe. Elég vaskosnak tűnt, száz oldal is lehetett, de belelapoztam. Fantasztikus látvány volt. Egy oldalon csak néhány sor állt. Egyiken több, másikon kevesebb. Ez az én könyvem! Hiába száz oldal, nem olyan, mint a többi, kevesebbet kell olvasni. Száz oldal is, meg nem is. Csak úgy tűnik, mintha száz oldal lenne! Remek író lehet, aki ezt kitalálta! SHAKESPEARE. Ő írta. Szeretem!
Már hallottam ezt a nevet, és mérget vettem volna rá, hogy tetszik majd a lányoknak, hogy én ilyen komoly dolgokkal foglalkozom. Talán javít majd valamit a magyar jegyemen is. Ennek a könyvnek már súlya volt.
Aztán megnéztem, hogy ki fordította, ki lehet az a remek magyar ember, aki az ilyen remek könyvekre lecsap. Elmondhatja, hogy száz oldalt fordított, miközben mégsem annyit. Száz oldalt is, meg nem is. A könyvet SZABÓ MAGDA fordította. Győzelem!
Ez a könyv az enyém, itt és most megveszem, nem engedem el! Ezennel kipipálva anyám, jönnek a csajok, gatyába rázom a magyar jegyem, és mégsem kell sokat olvasnom. Gyors sikerek kevés befektetéssel.
Fieszta volt ott a könyvesboltban, fesztivál.
Azóta olvasni is szoktam.
Persze ennek az egésznek is ára volt: nem lettem focista.
Becsy András
