Tiszatájonline | 2013. április 22.

Szombathy Bálint versei

ÁTTÖRÉS / BREAKING-THROUGH
Video/DVD, 3’25”, végtelenített,
2007–2009
„Ott, ahol létezik a nyelvek, a kultúrák és a különféle szellemi és anyagi javak szabad áramoltatása, nincsenek határok. Ezek a lehetőségek viszonylagossá teszik az országhatárokat és szimbolikus jelentőséget adnak nekik. Ott viszont, ahol a fenti lehetőségek megnehezülnek vagy teljességében hiányoznak, ennek az ellenkezője történik […]

ÁTTÖRÉS / BREAKING-THROUGH

Video/DVD, 3’25”, végtelenített, 2007–2009

„Ott, ahol létezik a nyelvek, a kultúrák és a különféle szellemi és anyagi javak szabad áramoltatása, nincsenek határok. Ezek a lehetőségek viszonylagossá teszik az országhatárokat és szimbolikus jelentőséget adnak nekik. Ott viszont, ahol a fenti lehetőségek megnehezülnek vagy teljességében hiányoznak, ennek az ellenkezője történik. Az országhatár ekkor valós akadályt képez a mozgásban levő emberek számára. Az utóbbi két évtizedben folytonos mozgásban voltam, úton voltam valahonnan valahová, szembesülve az elébem tornyosuló akadályok sokaságával, így az országhatárokkal is. Az Áttörés című videó a még létező határok feleslegességére hívja fel a figyelmet, egy olyan nyelvi kifejezés révén, amelyik szimbolikus, de egyúttal mindenki számára érthető, mert a cselekmény az ember mindennapi biológiai szükségleteinek egyike”, írja Szombathy Bálint vajdasági származású alkotó, aki különösen a háborús kilencvenes években szembesült az országhatár mesterséges akadályával és a jugoszláv, majd szerb állampolgárok számára fennálló vízumkényszerrel. A 2000-ben Magyarországra települt művész belső, zsigeri reakciójaként könyvelhetjük el azt az évek során demonstrált – máig aktuális – cselekedetét, hogy amikor valahányszor a magyar-szerb határra ér a vonata, kimegy a mosdóba és a kellő pillanatban kiüríti a vizeletével megtelt vécékagylót…

 

 

Laca elsírta magát

A hatvanéves feLugossy Lászlónak

Laca kicsomagolta a szívét, mint annyiszor a szikracsiholó múltban,

és dalolt az Öntörvényű Világborzalom.

Laca a sehol-sem-levés pozíciójáról szólott hozzánk,

lássuk, mily lecsupaszodott és megalázkodott az ő emberi lelke.

Laca a kívülre rekesztettség és a belül-levés mezsgyéjéről intett felénk,

a mérleg éles nyelvén táncolt, és újból feltámadott.

Laca ismét a tükörbe nézett, és amit látott,

egy könnycsepp volt a tükör alján.

Laca magát az állandóságot mutatta fel, és ez nem csak azért van,

mert édenkerti látomásokat fest, melyekben a művészet

a tiszta lélek gyógyászata.

Laca azt mondja, ne szégyelljük, hogy emberek vagyunk,

hogy szemünk alján mindig ott ül ama könnycsepp.

Azt is mondja még, miközben áll a tűző napon:

dobjuk el a sötét napszemüveget, a fájdalmat úgysem lehet eltitkolni.

Laca lágyékot simogató gesztusai taszítanak és vonzanak.

Ütik, verik, rugdossák a testünket, és újratekercselik agyunk barázdáit.

Laca egyre csak sejti, a pemzli hegyében felgyülemlett

több ezer atmoszférás vajúdó erő hogyan enyészik el,

és dől saját romjaiba – a katarzis hogyan fordul át nirvánába.

A képekre installált szivacsdarabok puhasága

talán a lélek puhaságának lehetne a rokon értelmű szava.

Csak a spongya tud úgy magába szívni és kifacsarodni,

ahogyan a hol magába záruló, hol pedig kitárulkozó lélek. Talán.

Talán csak a szivacs törölheti le a be nem teljesültség érzetének félreérthetetlen jeleit a képekről, úgy, olyan könnyedén,

mint a kréta szakadozott nyomait az iskolatábláról.

A szivacs és a nihil között minden bizonnyal ott van a történelmi

kapocs.

A hosszú szakadás, amely akkora, mint a Nagy Afrikai Vetődési Árok.

Laca azt mondta, mostantól így igaz.

Spongya szív – spongya élet.

Laca performansza már-már a személyesség végleteibe hatolt,

isteni magasságokba emelte az alkotó géniuszt.

Laca királyi karosszékben ült, fülmembránját finom mennyei

susogások birizgálták,

és szíve csücskében oltódtak ki.

A lent és a fent élménye ugyanabban a szent momentumban

megfoghatóvá vált számára: koldus és királyfi.

Laca újból elsírta magát, istenként is emberi könnyet hullatott.

A tükör alján gyöngyözőt egészen biztosan; hallottam, ahogyan

sóhajtott.

Aztán Laca ismét elsírta magát egyszer Szentendrén,

a Művészetmalom szérűjén – skót barátom, Roddy Hunter a tanú rá.

Pedig Laca csak egy igaz lengyel művészről beszélt,

a feltétlen odaadás ritka apostoláról,

aki lelkét és testét a felismerhetetlenségig s egyszersmind a tökélyig

összegyúrta,

vérrel spékelve, mint hívő pék a tésztát úrvacsora előtt.

Vagy mint Andrzej Wajda a hamut és a gyémántot.

Laca bámulta Zbigniew Warpechovskit, mint kisgyerek a nagytatát.

Megtörölte kajla bajuszát, mintha arra készülne,

ott nyomban meghaljon a lengyel művészetért.

De az Úr nem így rendelkezett, még nem akarta magához szólítani

a Munkácsy Mihályról elnevezett díj boldog nyertesét, Lacát.

Hiába jelentették neki: Laca kerek hatvan.

Nem volt elég mersze hozzá.

Az Úr inkább angyali követet küldött a Sáros Patakra,

aki Lacának hidat ácsolt a szivárványból.

Mick Jagger és Simon&Garfunkel dühösen rángatta a mikrofont:

She’s A Rainbow avagy Bridge Over Troubled Water.

Laca azt mondta: uraim, vigyázat, cseppet sem mindegy, melyik sláger.

A sláger öl, butít, és nyomorba dönt. És igaza volt.

Mint ahogy akkor is igaza volt, amikor Albert Einsteint

leváltotta Zbigniew Warpechowskira.

Forradalmi akció, amely kifordítja a világot sarkaiból.

Kifordítja az agyvelőt, a homloklebenyt a kövezetre ejti,

már hiába nyúlnál utána.

Mint ahogy a beleket is összegubancolja,

mint szél a szabadon hagyott pinaszőrt.

Már semmi sem olyan, mint volt, amilyennek ismertük,

ahogyan megláttuk benne vélt önmagunkat.

Laca mindent átrendezett, felrázott, megtaposott,

szívét-lelkét késsel vájta ki, hogy láthassuk:

ilyen az ember, s nem olyan, amilyennek hittük mi, hitetlenek.

Hatvan szárnycsapás, hatvan ki- és belélegzés, hatvan sóhaj,

ugyanannyi jajszó.

Cry Laca, cry…

(Elhangzott az V. Kultúrcsempész Sínbusz Fesztiválon

 

 5SINBUSZ

 

Balint Sombati

Proboj/Breaking-through
Video/DVD, 3’25”, 2007-2009


„Nema granica tamo gde postoji slobodno strujanje jezika, kultura, raznovrsnih nematerijalnih i materijalnih dobara. Ove mogućnosti čine državne granice međusobno povezanim, dajući im simboličko značenje. Međutim, tamo gde su ove mogućnosti otežane ili u potpunosti nedostaju, dešava se upravo suprotno. Državna granica tada postaje istinska prepreka za ljude u kretanju. U poslednje dve decenije, bio sam u neprekidnom pokretu, na putu između dve tačke, suočen sa hrpom prepreka, pa tako i sa državnim granicama. Proboj želi da prikaže suvišnost još postojećih granica, kroz takvu vrstu jezičkog izraza, koji je simboličan, a istovremeno i svima razumljiv, budući da je ova delatnost jedna od bioloških potreba čoveka”, piše Balint Sombati, autor vojvođanskog porekla, koji se naročito ratnih devedesetih suočavao s veštačkom barijerom državnih granica, kao i sa obaveznim vizama, prvo za jugoslovenske, pa srpske državljane. Umetnik, koji se 2000. preselio u Mađarsku, nudi nam svoju unutrašnju, organsku reakciju, izraženu kroz svoj višegodišnji – i do dan-danas aktuelan – običaj po kome kada god vozom stigne na mađarsko-srpsku granicu, on odlazi u toalet i u ključnom momentu prazni WC-šolju napunjenu vlastitom mokraćom.

Laca se rasplakao

Laslu feLugošiju za šezdeseti rođendan

Laca je raspakovao svoje srce, kao već mnogo puta u iskričavoj prošlosti,
a potom je zapevao Anarhični svet strahote.
Laca nam se obratio iz svoje pozicije nigde-nepostojanja,
kako bismo videli koliko je ogoljena i ponižena duša njegova ljudska.
Laca nam je mahnuo sa međe autsajderstva i unutrašnjeg postojanja,
plešući na oštrom jezičku vage, i ponovo je uskrsnuo.
Laca se opet pogledao u ogledalu i ono što je video
bila je kap suze u dnu ogledala.
Laca je ukazao na samu stalnost, koja nije prisutna samo stoga
što on oslikava vizije iz rajskog vrta u kojima je umetnost
terapija neokaljane duše.
Laca nam poručuje da ne treba da se stidimo toga što smo ljudi,
što nam u prikrajku oka uvek sedi ona kap suze.
I još nam nešto govori dok stoji na žarećem suncu:
hajde da bacimo tamne naočare za sunce, bol se svejedno ne može sakriti.

Lacini gestovi koji miluju prepone me odbijaju i privlače.
Udaraju, tuku, šutiraju naša tela i iznova nam namotavaju moždane vijuge.
Laca sve više i više sluti kako ona na vrhu četkice nagomilana
sila jačine više hiljada atmosfera iščezava
i pada na svoje ruševine – kako se katarza premeće u nirvanu.
Mekoća komada sunđera instaliranih na slike
možda bi i mogla da bude sinonim za mekoću duše.
Jedino sunđer ume tako da upija i cedi se
kao duša što se nekad zatvara u sebe, a nekad otvara. Možda.

Možda samo sunđer ume da izbriše nedvosmislene znakove

osećaja neispunjenosti sa slika, tako, toliko lagano,
kao isprekidane tragove krede sa školske table.
Između sunđera i nihilizma bez sumnje postoji istorijska
kopča.

Dugački rascep, toliki kao Veliki afrički tektonski jarak.
Laca je rekao da će odsad ovo biti istina.
Sunđerasto srce – sunđerasti život.

Lacin performans gotovo da je već zadirao u krajnje granice intime,
stvaralačkog genija uzdigao je do božanskih visina.

Laca je sedeo na prestolu, ušnu membranu su mu fina rajska
šaputanja golicala,
i rastapala se u dubini srca.

Doživljaj dna i vrha je u istom svetom momentu
postao uhvatljiv za njega: prosjak i car.
Laca se ponovo rasplakao, u božanskom obličju lio je ljudske suze.
Titrajuću suzu u dnu ogledala sasvim jasno sam čuo

kada je uzdahnula.
A onda se Laca opet rasplakao i u Sentandreji,
u Vodenici umetnosti – moj prijatelj iz Škotske Rodi Hanter mi je svedok.
Mada je Laca govorio samo o jednom pravom poljskom umetniku,
o retkom apostolu bezuslovne odanosti,
koji je svoju dušu i telo do neprepoznatljivosti a istovremeno do savršenstva
sjedinio,
umešavši malo krvi, kao pekar-vernik u testo za večeru gospodnju.
Ili kao Andžej Vajda – pepeo i dijamante.
Laca je zurio u Zbignjeva Varpehovskog kao mališan u deku.
Obrisao je štrčeće brkove kao da se sprema
da tamo na mestu pogine za poljsku umetnost.
Ali Gospod nije to imao u planu, još nije želeo da prizove k sebi
srećnog dobitnika nagrade nazvanog po Mihalju Munkačiju – Lacu.
Uzalud mu javiše: Laca ima ravno šezdeset godina.
Nije imao smelosti.
Gospod je poslao anđeoskog poslanika na Šarošpatak,
koji je Laci istesao most od duge.
Mik Džeger i Sajmon & Garfankel su besno cimali mikrofone:
She’s a Rainbow iliti Bridge Over Troubled Water.
Laca je poručio: pažnja, gospodo, uopšte nije svejedno o kom se hitu radi.
Hitovi ubijaju, zaglupljuju i bacaju u bedu. I bio je u pravu.
Kao što je i onda bio u pravu kad je Alberta Ajnštajna
zamenio za Zbignjeva Varpehovskog.
Revolucionarna akcija koja svet okreće naglavačke.
Izvrće mozak, čeoni režanj ispušta na kameni pod,
već bi uzalud pokušao da posegneš za njim.
Kao što i creva mrsi
kô vetar dlake sa otkrivene pice.
Više ništa nije kao što je bilo nekad, kad smo ga upoznali,
kad smo u njemu ugledali nas same.
Laca je sve preuredio, protresao, izgazio,
nožem izvajao srce i dušu da bismo videli:
ovakav je čovek, a ne onakav kakvog smo ga zamišljali, mi nevernici.
Šezdeset zamaha krilima, šezdeset uzdisaja i izdisaja, šezdeset uzdaha,
isto toliko jauka..

Cry Laco, cry…

Prevod Erna Zedi