Tiszatájonline | 2013. április 19.

Lila haj kizárva – derűs költészetnapi megemlékezés

MIKLOSOVITS LÁSZLÓ KIÁLLÍTÁSA A REÖKBEN
A Költészet Napja alkalmából Miklosovits László Márai szövegek ihlette grafikáiból nyílt kiállítás a Reök Palota aulájában. A napfényes délutánon Szörényi László irodalmár professzor köszöntötte az összegyűlteket, és idézte fel Márai szellemét Mike (alias Miklosovits László) rajzai segítségével. Vagy éppen fordítva, Márai szelleme segítségével értelmezte a rajzokat talán […]

MIKLOSOVITS LÁSZLÓ KIÁLLÍTÁSA A REÖKBEN

A Költészet Napja alkalmából Miklosovits László Márai szövegek ihlette grafikáiból nyílt kiállítás a Reök Palota aulájában. A napfényes délutánon Szörényi László irodalmár professzor köszöntötte az összegyűlteket, és idézte fel Márai szellemét Mike (alias Miklosovits László) rajzai segítségével. Vagy éppen fordítva, Márai szelleme segítségével értelmezte a rajzokat talán. Valahogyan, legalábbis onnantól kezdve, hogy a „hivatalos” forgatókönyvről kezdett leválni az egymást váltogató beszélgetések, monológok, szavalatok sora, az egész délután nagyon Máraihoz illőre, tehát: csöndesre, békebelire, polgárira, húsleves illatúra, templomharangozást idézőre, napfényes hangulatúra sikeredett. Meg kell említeni, hogy a maga hosszúságával együtt volt ilyen, s talán ha rövidebb, nem is idézi a húslevest például, melynek elkészültére mindig jó sokat kellett várni. Talán bensőséges hangulatú volt, leginkább. Mitől lesz valami bensőséges? Lehet, attól, hogy mondjuk nincsen elég szék. Aztán meg, szokás szerint, elromlik a mikrofon. Egy idő után elkezdődik az ásványvizes kupakcsavargatás, papírcsörgetés, lábnyújtogatás, nyakroppantgatás. De mindeközben, minden sürgető emberi kényszer ellenére egy pillanatra sem kalandozik el figyelmünk, mert azt, akiről szó volt, vagyis Márai Sándort, mindenki szerette ott, a beszélgetők és a hallgatók egyformaképpen. A hallgatók, főképpen idősebb hölgyek, eljöttek a kedvéért, Miklosovits László lerajzolta műveihez fűződő élményeit, Szörényi professzor szavakba öntötte, Darvas Anna pedig, aki a beszélgetést vezette, gyakorlatilag élete szerelmének tartotta az írót.

Márai halotti beszéd című versével kezdődött a délután, igen felemelően, ám de sok jóval nem kecsegtetőn: „Elszáradnak idegeink, elapadt vérünk…”. Bár már sejthető volt addig is, Mike megemlítette, hogy ez a délután nem olyan gatyatologatós, szilikon mellű, lilahajú nőket felvonultatós lesz. Ez a délután, s az ilyesfajta összejövetel szavatolja emberségünket, valódi értékeink megőrzését. Joseph Beuys úgy ír az ilyen eseményekről, mint „hőszobrászati” alkotásokról. Olyan alkalmakról, melyeken egy nagyobb csoportnyi ember úgy van jelen, hogy senki nem akar tőle semmit, semmire nem kell szavaznia, semmit nem kell megvennie, egyszerűen csak ott van, valamilyen közös érzés miatt, arca kisimul, a testéből kiáradó hő pedig, igaz, hogy láthatatlanul, de mégiscsak létező módon, a lehető legszebb műalkotást hozza létre. Ezt nevezi Beuys „hőszobornak”. No, hát az ilyen alkalmak szerintem tényleg műalkotások. Olyan ez mondjuk, mintha egy új vers született volna erről az alkalomról, csakhogy ehhez nem kell művész, az ilyen alkotást maga a jelenlét, a figyelem szüli. A beszélgetés nem nélkülözte a humort sem: Szörényi professzor úr előszeretettel emlegette Márai Dantét idéző szövege kapcsán a golyvás, dévaj, ám széparcú, ihletet adó Beatricéket, szemben az elhagyatott, több gyermeket nevelő költő-feleségekkel. S hát valami hasonló kujon vért nem csak Danténél, hanem Márainál is felfedezhetünk, Lola nején kívül ugyanis más hölgyek is megihlették, többek között a gyönyörű színésznő, Mezei Mária.

Érdekes volt megtudni, hogy Márai nagy nyelvújító volt. Előszeretettel talált ki addig sosem hallott kifejezéseket, például a beton megnevezésére a „konkrét cement” megnevezést. Márai nem szerette a politikusokat sem, ezt Szörényi László több, napjainkban is rendkívüli módon érvényes idézettel támasztotta alá.

A beszélgetés végén meg lehetett nézni a grafikákat, s mivel, mire odáig jutottunk, hogy végre megpillanthatjuk őket, addigra jó sok előismerettel rendelkeztünk már. Mike rajzaiban az a jó, kerüli a formák kifejezővé tételét, vagyis azt, hogy valamely határozott kifejezéshez kösse, nyelvtani rendszerbe kényszerítse őket. Ez azért tűnik jó megoldásnak Márai illusztrációk esetén, mert Márai nagyon konkrét, szinte sosem elvont vagy szimbolikus. Éppen ezért a rajzok esetében szerencsés, hogy nem telíti túl még több kifejezéssel a szövegeket, hanem a lehető legnagyobb nyíltság terébe tereli át őket. Mint ahogy mi mindannyian, Mike is sajátos kapcsolatot alakított ki a Márai szövegekkel. Másképp látja, másképp érti meg és ábrázolja az író világát, mint ahogyan azt eddig bárki megtette, s ezután bárki megteszi majd. Saját, jellegzetes formái végül is úgy működnek, mint az irodalomban a metaszövegek. Márai nyelvét nem beszélte, csak Márai. Ez már Mike Márai-nyelve. Kitalált egy módot, egy sajátos nyelvet alkotott, hogy amit szelleme megragadott, azt újra, a saját módján fejezhesse ki. Egy oly gyakran ismétlődő tárgynak, mint amilyen egy Márai-szöveg elemzése, boncolgatása, jellegzetes formát adott anélkül, hogy elismételte volna azt. Mégis, pontos emlékképét eleveníti fel bennünk az olvasottaknak.

Valahogyan az első igazán meleg tavaszi nap, a Márai-versek, Mike rajzai, meg a nyugodt, idős hölgyek, olyan volt az egész, mint egy kellemes vasárnap délután, vagy mint egy derűsebb Márai vers, olyan, mint ez:

És mégis, ma is, így is,
örökké mennyit ad az élet!
Csendesen adja, két kézzel,
a reggelt és a délutánt,
az alkonyt és a csillagokat,
a fák fülledt illatát,
a folyó zöld hullámát,
egy emberi szempár visszfényét,
a magányt és a lármát!
Mennyit ad, milyen gazdag vagyok,
minden napszakban,
minden pillanatban!
Ajándék ez,
csodálatos ajándék.
A földig hajolok,
úgy köszönöm meg.

(Márai Sándor: Ajándék)

Váraljai Anna

[nggallery id=138]