Kelemen Lajos: Szegődés

TÓTH ERZSÉBET KÖLTÉSZETÉRŐL

A költészet, az érzelmekre és az értelemre apellálva, a világosságot és a titokzatosságot egyaránt forrásául véve a világ egységét akarja helyreállítani, vagy számot vetni a sokszínűség ellentmondásaival. Azért szólal meg, hogy felforgasson és rendet tegyen. Elsősorban a szépség (s talán az igazság) nevében. Mivel nem egyetlen tapasztalatból fakad, a költészet szüntelen születés. És természetes sablonja, hogy végzetszerű. Az elvénhedés és az újjászületés szükséges és elkerülhetetlen ritmusában igazolódik örökléte. Szépségei és igazságai hol összecsengenek, hol rombolják egymást

Attól függően, hogy honnan nézzük, a költészet tehát: a sorsért van – és a sors ellen tiltakozik. Ellentmondásaiban fejezi ki a szerzőt. Ami természetes következése a költő lelki és lelkiismereti érzékenységének. Egyéniség ő, aki öncél; s egyéniség, aki felelős: itt az ellentmondások egymásból nyerik feloldásukat.

Amint az ember önmagát választja (választhat-e mást?) – azaz dolgozni kezd egy emberkép kialakításán, lehetetlen elköteleznie magát csupán egyéni esete mellett. Ha tényleg létezni akar, előbb-utóbb kénytelen belátni, hogy alanyisága csupán egy változata a soknak. Az én reprezentatív fogalom. Rajta keresztül remekül belátható hús és szellem korokon áthúzódó küzdelme. Hogy valósággal muszáj hajba kapni az én fölött, az az életműködés történelmi távlatából tűnik fel igazán. („Én – az mindig valaki más.” „Én úgy vagyok, hogy már százezer éve / nézem, amit meglátok hirtelen. / Egy pillanat s kész az idő egésze…”) Csak legyen, aki győzi követni idők és arcok kifogyhatatlannak tetsző tragikumát és komikumát! A szorongó önkeresést azonnal feloldja a tekintet, amely, bizalmat sugározva, a közösségről tükröződik vissza. „Végül mégis a születést látom” – írja Tóth Erzsébet. Költészete, sőt a költészet maga a legvilágosabb indítékától fosztaná meg magát, ha nem ekképpen látna.

Mindenesetre a görög lantost és a huszonegyedik század költőjét ugyanaz a mámor sodorja magával: nekik kell kihívniuk a Fentvalót, méltó módon megfogalmazniuk az ember örök óhaját: azt, hogy a teremtmény maga is szeretne részese és közreműködője lenni a teremtésnek. E feladat (s kiváltképp a megbízatás személyessége), amely ellen az alkotó aligha fellebbezhet, kissé nyugtalanító, s kizárólag csak a működés annyiszor szóba hozott nárcizmusa csekély igazolásául szolgál.

Áldozatokra van szükség.

És derűs (meglehet, időnként tragikusan derűs) tudomásulvételre.

Erők, eszmék, motívumok történelmileg érintett, sőt méretezett raktáraiból készletezve mennyire különböző érettség, elütően instruált életvitel jellemzi azokat, akik kisebb-nagyobb mértékben ugyan lelkileg összetartoznak, de nem ugyanaz a kontinens az övék, nem ugyanaz az egzisztencia. Abban egyek, hogy az újdonságnak egy eladdig ismeretlen prototípusát kell berepülniük, tudván, hogy ennek igen remek módja: odaadni érte egy életet.  És lám, az aktus egyik változatában mégiscsak kapiskál egy kis víg, laza odamondás: „Fiam, ez az utolsó dobása. / Hát akkor jöhet, jöhet, jöhet.” A Tóth Erzsébet születő vers-szavaihoz képest másfél nemzedéknyivel előbb megszólaló Sylvia Plath inti itt be a jövetelt; a kétely egy döbbenetes esettörténetének sérülékeny hőse ő, akit külsőleg ténylegesnek látszó szabadság övez. Ehhez mérten a szabadság utánzatával kábított nemzedéké, s így Tóth Erzsébeté is mennyivel szorongásosabb hit! Vagy csupán hiedelme annak, hogy meg fogja váltani, akitől megváltást remél? „gyűrűmben húsz acélgolyóval / egy tiszta, erőt sugárzó vasajtó tövében / készülni a karácsonyra.” (Ökölbe zárva)

A hivatásukat nap mint nap cinizmusukkal cáfolók számára itt megáll a dolog. Őket zárt képzeletük és szikkadt lelkük örökre elzárja a távlatosságtól és a termékenységtől. Annak a látszatra színes életnek, melynek keretei között némelyikük mint a legrosszabb nihilizmus és a kajánság profi játékosa nagyszerű karriert épít az ábécé használatából, édeskevés köze van a művészethez. Olyanok ők, mint a kakukk, melynek hangja (az ölyvétől a kutyaugatásig) annyi mindenre hasonlíthat; de e fura madár lénye végre csak ugyanazt igényli: az utánzást.

A művész, a költő egyszerre szolga és zendülő. Szolgája (a legegyszerűbb példával szólva) a szakmájának. És az: zendülő, mert minden szavával a tisztánlátásért lázad.

A mai idők robajában és kuszaságában ez az isteni mérték (egyébiránt modernista regula), feltételezett ósága okán, naponta kérdésessé tétetik, noha a válságokba és a fölényeskedő számításokba belefáradt kor, nyíltan vagy suttyomban, pontosan ahhoz az erőhöz fohászkodik, aki (vagy ami) ezt a mértéket valaha természetesen uralta. A hit vagy megvan, vagy nincs. Ha nincs, a hiába keresett hit szörnyű kínján mit sem old a tagadás könnyűsége.

Máris észrevehetjük, milyen nehezen kiismerhető érték születik a költészet határmezsgyéin belül, de nincs mese: a költészet, s ez eléggé őszbe fordult ismeret róla, szóval a költészet a többi művészeti formához hasonlóan, lényege izgató emanációjaként, mondhatni dallamai mélyén hordja háborgó bonyodalmait. A művészet s a költészet egyszerűen újat akar! Az újabbnál is újabbat!  S e valamikor hősiesnek mondott törekvés mindmáig egy paradoxon hatalmába szorítottan lobog. A költészet, mint ahogy semmiféle művészet, s ezt aligha szükséges magyarázni, nem lehet meg az emlékezet támasztéka nélkül. Az újat a régi tolja az ihlet alá. Abszurdum, de ha feltesszük, hogy merőben és teljességgel újdonatújként mégis létrejöhetne valami alkotásszerű, mint aminek se gyökere, se magva, s minden előző létezéstől független, az egyes-egyedül a semmi zavara volna. Egy költőben a felejtés, a múltak elvetése, akár egyénekre, akár közösségekre vonatkozóan, barbár ellenszólam. Nincs az az ádáz és megveszekedett magány és egyéni érdekű prófécia, amelynek igéi ne egy közösségből származnának, de az ebből következő felelősséget véletlenül sem illik összekeverni a magány jogával s etikájával.

Azon kísérlet jegyében telnek napjaink, hogy az ember élhet-e emberien szentségektől ellökve. Ebből a különben rettentő horderejű próbából azonnal adódik legalább egy kérdés a költészetre nézve: vajon az írással a költő okvetlenül belép-e a szakrálisba, vagy a gondolkodás, a puszta logikára hagyatkozó észjárás is elég az írás kegyelmének elnyeréséhez? („talán Shakespeare talált ki minket / talán a legrongyosabb koldus unalmában / talán már a Bibliában is szerepeltünk” – írja Tóth Erzsébet az Egy kis szabadságban.) Mindenesetre kimutatható volna, hogy egy iskolázatlan dzsungellakó (a saját nyelvi szintjén) semmivel sem indul kisebb eséllyel a lírai zsenialitás (a megénekelt világlét) eléréséért, mint egy harvardi diplomás. (A nagyság költői pillanata nemegyszer az ösztön nagy pillanata. „A költő úgy van megszerkesztve, hogy képes az első tekintettel nézni a világot. Ezért lehet költő.” Tóth Erzsébet megjegyzése nem éppen az érzelmi generálódást hangsúlyozza-e? A rácsodálkozás e ponton: gyakorlati vonatkozású.) Persze: nem kell hinni, hogy a puszta tekintet mindjárt isteni perspektíva. Inkább a szemlélődésből következő érzelem, a világ iránti indulat az, amely felruházza (ha felruházza) a költőt néminemű jogokkal. Jobban szeretem nyitva tartani a szemem, mondja Camus.

Lírai művek létrehozása során gondolkodni: lehetséges. De egyáltalán nem szükségszerű! A versírás első fokon (s kinél-kinél egy egész életen át) az ösztön lendülete. Más szóval a természet (a védendő emberi állandóság) megszakíthatatlan folyamatossága dolgozik a költészetben még akkor is, ha egyes művek dacosan ellenkeznek a természettel.

A világirodalom, legalább így mondják, Homérosszal kezdődött. – Ugyan már! Az Édentől keletre, amint némi otthoniasságot teremtett Éva, nem fütyörészhetett-e hálából Ádám? Sehol sincs megírva, hogy könnyebb a mítosz nélkül, mint vele. Már az, hogy eleink a kínzó földdel szövetkeztek, eső-várókká, napsugár-hitűvé váltak, s utódokat nemzettek: több mint kacérkodás a költészettel.

A múlt századi Magyarország hatvanas éveinek derekán egy tizenéves fiatalember (történetesen egy törzsökös nyírségi lány, aki a családfő hangármesteri kinevezése, vagyis otthoncsere miatt Tatabányán látja meg 1951-ben a napvilágot) szavakat kezd írogatni egymás mellé. Ugyan mi köze ennek az isteni mértékhez? – Semmi! És nagyon is sok!

Később, sokkal később majd azt mondja, hogy a teremtés logisztikája némiképp kiigazítandó: az emberek teremtették a teremtőt, és nem Isten teremtette az embert. Az egykori nyírségi lány itt eltéveszti az embert megillető helyet. Az ember ugyanis képtelen elgondolni és kifejezni azt, ami valamiféle tartam gyanánt, akár egy sugallat vagy benyomás töredékeként nincs meg előre a lelkében. Melegen tartott szenvedéllyel, ásóval és kapával neki szabad indulni a kertnek, de ahhoz, hogy majd kihajtson a földjéből a mindenen fölül lévő növény, valami magnak vagy oltványnak is kéznél kell lennie. A teremtést illúzióvá degradálók rettenetes tévedésben vannak. Csűrhetjük-csavarhatjuk, de nincs szegényesebb omlékonyabb illúzió az anyagnál, amint kivonjuk fölüle a gondolatot, mert csakis ennek alárendelődve munkálható bármifajta változatban. És a mindenható az embernek az egyetlen erőfeszítés nélküli intuíciója; s itt nem előrelépésről van szó. Hát akkor hogyan lehet ez?

Ha Krisztus anno egy közönséges keresztfán végzi, akkor tán helyileg realizálódhatott volna, hogy a szemtanúk, mint egy szerencsétlenség fölött eldiskurálgatva, véleményt formáljanak róla; hogy mire való is volt az áldozat: szegény ifjú, maga rohant a vesztébe. A kegyesség azonnal magasra srófolódik, ha tét nélküli és utólagos. Csakhogy Krisztussal az egymásba hajló test és lélek a jóság ellen támasztott folytonos gyanúra, arra az izgékony tökéletlenségre van felszögezve, ami a történelem, s amelynek pontosan olyan szimbólumos, annyira hozzáillő megjelenítése a békegalamb, akár a mészárszék. Krisztus borzalmas és hangos gyötrelme pedig századokon át echózik. Hol a szikár valóságismeretnek, hol a fantaszta hitnek verődve mint az ember iránt érzett búskomor szeretet talán legáthatóbb kiáltása. Mint égő figyelmeztetés: lásd, ember, magadat, te szenvedsz a keresztfán, s te vagy, aki a durva vasszöget beütöd saját fajtád tenyerébe: te szülsz, te temetsz. S kiigazodsz? „Hogy merre van a karácsony, / merre égnek gyertyák, ünnepek, Jézusok. / Ennyi elég is. / Ha tudod a sok-sok éjszakát, / mikor vonatok futkároztak a szíveden / lányok helyett. / Halántékodnál nem fegyver a papírüzlet, / halántékodnál: hazád.” (Szabad temetni)

E történések átérzése nélkül, mondjuk, Európában hogyan is juthatna el a teremtmény a nagy álomig; egy ifjú költő mércéje szerint a legszolidabbnak számító igényig, amely az abszolútummal való találkozást ígéri, vagy az ellene való lázadás terepéül szolgál. De semmi meglepő sincs abban, hogy a hit egyesek számára elviselhetetlen. Ők megelégszenek a reggeli hírekkel és a kétségbeeséssel. Egy percig se legyenek kétségeink, az Isten létére rákérdező ateistát mindenestől elnyeli a válasz, bármi is az. Még az ő számára is szerencsésebb, ha inkább nem kérdez, de bízik. Nincs ugyanis ember, aki így vagy úgy ne állna valamilyen fentvaló hatása alatt. Ki a teremtő Istennek, ki a fizikumnak, ki a politikának, ki a tárgyi gazdagságnak, ki a pénznek, ki szerelme szép szemének, de mindenki híve, hódolója, elkötelezettje, rabja a világból valaminek. A nagy lemondások legsötétebb perceiben is; odaadva vagy küzdve érte: kell az embernek a világ, csakis abban képes fennmaradni. Hogy aztán a világból mit enged magához és mit taszít el magától, az első ízben többnyire ösztön kérdése. Vagy az ellentmondást nem tűrő meggyőződésé. Faulkner például magasságot adott az alkotásnak: „semmilyen mű nem képviselhet valódi értéket anélkül, hogy ne tükrözne bizonyos elképzelést Istenről, nevezzük Őt bárhogyan is.” Az amerikai persze csak egy azok közül, akik Istenhez címzett kérdéseiket önmaguknak is felteszik. Utóvégre az ige – ha már a kezdeteknél létező – kötelez.

Az emlegetett tizenéves lány a szavak elől nem tud, nyilván nem is akar megszökni. Amint a jegyzetfüzetében két egymás mellé került szó véletlenül éppen megkereszteli az ismeretlent, mért ne érezhetné joggal, hogy most ő a szakralitás kirendeltsége! Több mint valószínű, hogy ekkor még fogalma sincs: az ige közelléte sorsának előlege. Mert ez lesz a sorsa; nőül kérik a szavak.

Az ember tizen-éveinek felső határainál még hajlamos párába burkolódzni. Fantáziálhat, hogy mihez kezd, mihez nem akar kezdeni azzal az energiával, amely, ha úgy adódik, gátlástalanul körülcövekeli akár az univerzumot: még minden mező az ifjúságé.

S jöhet még fél évtized, s azalatt, a forró átáramlást biztosítandó, egymást fogja ábránd és valóság. S meglehet, még sírni is jókedvében sír az ember. Az apró kis életmozzanatok, a háttér elmosódottsága vagy élessége, a hősnők, hősök tavaszi lelkének és testének moccanásai, a pszichikum, a fizikum csodálatos áramvonalainak magasfeszültségű vibrálása: mind-mind arra alkalom, hogy legendává legyen. Majd az ifjonti célok és álmok használt-tesztje is elkövetkezik, de aki nem gyötrődve, hanem magától értetődően fiatal, az a szenvedéllyel karonfogva korzózik az ifjúság hadiútján. Igen, a hadiútján! Merthogy közeleg, a kertek alatt csörtet az idő. A bűntudat, az életismeret összekötése néha máris idegesítő szikrákat vet. Mint a kontakthiba. De ebből jó esetben művek születhetnek. És pillanatnyilag nem is annyira a mű a fontos, hanem a hangulat. Az ifjúságba bagyulált testvériség és szerelem, az egymás közti, közös terven alapuló vadászat: a tiltott fiúknak a tiltott lányok utáni önmegadó hajkurászása, a kiélesített ifjúság csillogása, ami hamarosan tarka, majd színét vesztő legendává ernyed.

De mielőtt az idő generációkként sajnálatosan ismétlődő terve valóra válnék, nem árt a színpompás párába legalább mázsásnak vélhető dekákat rejteni. Egy költőnél ez a pályakezdés. A csapat hatalmasnak és sérthetetlennek tetsző pajzsa alatti kivonulás a térre. Amikor a csapatból még mindenki nagy költő, s leplezheti, hogy azért egy kissé reszket a térde. Mindazonáltal újból és újból nekirugaszkodik. A legkisebb ingerre térhódítás a válasza. Mint az ördögszekéré: édes gyökéren nő; ez a költőnél nyilván a saját ifjúsága – s a szél, e meteorológiai szenvedély: hova el nem viszi?! „Én láttam, és visszajöttem, hogy hallhassam: az utak onnan indulnak, ahonnan gyanútlan déli lejtői kitavaszodásnak, élni úgy, hogy tudom: vége a galambkornak.” (Csöndközelben) Nem, nem okvetlenül világszínező felszólalás ez. Kicsit szatirikus, kicsit fájdalmas, kicsit fölényes játszadozás az ifjúsággal, a lényege, hogy életet és nyugtalanságot ad.

Értsük jól: az elevenség és az izgatottság nem egyszerűen a fiatalság önző örömét érleli ki Tóth Erzsébetben. Ahogy a közösségről, s ahogy a saját lelke kétségeiről beszél, nem veszi fel az érzelmi diszharmóniáktól vert érzékeny költő pózát. Nyílt vallomásban adja tudtul, hogy nemcsak magánkétségek izgatják képzeletét. Sokakért akar sokat mondani. És a société gondjai a legkevésbé sem hagyják hidegen. Fiatal: vonzódik a túlzotthoz, a monumentálishoz. Fiatal: most „kell, hogy a föld is belázasodjon” alatta. Kérdései és válaszai egy bizonyos lelki hűségben fogannak: úgy érzi, tartozik az innenső világnak; tartozik a hűségével s lehetőleg minél bátrabb víziókkal. Egy nagynak, nagyszerűnek vélt kertben palánta és hajtás ő. Ahol ok és mentség, íz és szín türelmesen egymásba ér és egymásnak él. Egy legendás társaság osztja itt szét, mintha kenyeret osztana, a lángját. Semmi sem véletlen, az Érted és érte nagy sóhaja se: „Mondd el, mit üzen a méz.” Táplálkozik, lenni akar az élet, fantáziál. Kivált tavaszkor és ifjú szívekben iparkodik többnek tetszeni a lélegzetvételnél. Akkor a legkacérabb, mikor rendezetlen frizurával, lakkozott körmök és célszerű mosolyok nélkül, a természet képében, szépségét szertelenül ragyogtatva kelt izgalmakat. S hogy újmód színeződjék: társul.

Mit üzen például a hetvenes évek közepén létrejött Csütörtök Esti Társaság; egy különös klub a maga tudatos és tudatalatti céljaival? Ott a Hungária Kávéházban népes a kör: Balaskó Jenő, Csajka Gábor Cyprián, Nagy Gáspár, Szervác József, Szikszai Károly, Zalán Tibor, s jönnek hozzájuk a pécsiek: Csordás Gábor, Pálinkás György, Parti Nagy Lajos – és alkalmilag annyian még; Hervay Gizellától Bella Istvánon át Ratkó Józsefig. E nevek metaforák is. S a metaforákban történések sűrűsödnek.  Például: a szellem meg a mámor asztalokig érő oromzatán édes lehetett-e a barátság és a társulás? Vetődhetett-e az a közösség akárcsak egy pillanatra is a megigazulás távlatába, ha az asztalnál szüntelenül ott kuporgott az a szellemtestvér is, akit egy költőlány igéző tekinteténél jobban lekötött a visszataszító kiegyezés a hatalommal, a spicli szakmai elhivatottsága. S ő jegyzetelt. „Ünnepelt ügynök-celeb? / Ma sincs rajta a listán. / Felolvadt a mágnesszalagon, / olvashatatlan, eltűnt örökre” – emlékezik majd évtizedekkel később Tóth Erzsébet, a haladás evoluciójáról kínos kórismét kiállítva a tompuló emlékezet ürügyén.

Együgyű Júdások: ha tudnátok, mennyivel erősebb a hétfallal övezett kárhozathoz képest egy tiszta szó, de még a szétszórtan szeszélyeskedő hűség is! Ezzel együtt hamis volna kívülről méricskélni, hogy a Csütörtök Esti Társaság milyen arányban volt jókedv, szónoklat, sok szép nagyotmondás, a szellem kitárulkozása, s milyen arányban a szellem árulása. „Úgy látszik, a világ végleg magára talált / s a tavaszból nem akar már soha kifordulni.” (Egy végtelen vers közepe) Nincs itt hamis hangütés. Ahogy egy fiatal társaságban, egy fiatal nőben is természet a természet. A barátságok édessége és ígérete. S hogy az érdekek, hatalmak komplexumán is átsejlik a tavaszi nap? Ó, a hiúság! Minden ifjúság a saját hiúságával teljes. S mondják, a nosztalgia egyetemes.

De tán nem árt emlékezni, ki volt e társaságban a nádirigó, a réti pityer, a szürkebegy. Mert ezek a legveszélyeztetettebbek: ezek életébe ugyanis javában belesimul a kakukk, mint a szorgosan jegyzetelő spion a költők életébe. A kakukk költésparazita. A legnagyobb verőfényben a legszorgosabb. Akár a költőparazita.

Ám jó: hátrahelyezetten is maradjanak a legendák örök dolgok közé beszőve. Nemcsak hamis, de kicsinylő, méltánytalan, túl egyszerű volna titkaikba és viszonyaikba utólag belekapaszkodva megpróbálni magyarázni, ami előbb volt hebehurgya, szent, nagy emberség, vagyis fiatalság; s ha előbb volt, mért volt előbb, mint a bölcsesség és az éleslátás. Az embernek végül, legendákban és legendákon kívül, úgyis csak önmagával ajánlatos versengenie; és nem is annyira a viszontagságaival, inkább talán a belézárt folytatással. Folytatás: mi az egy költő számára, ha nem az esztétikumba karolva elmondott esküszó az etikum előtt.

Nagy vágy? Nagy, mint egy legenda mondatai? Ezek, ha nem a természetből átáramló ajándékok, jobbára sóvárgásokat és kísértéseket hirdetnek, s ritkán utat.

A legenda már csak ez: járulék, a kálváriát oldalvást szegélyező köd- és színelegy. S midőn újra előveszik, koloríroz, borzongat – és meleget is ad; nem kócból rakott tűz. És hát úgy van, ha már csapat: röpüljenek például madarakként madárúton a költők – igaz, egy nemzedéktárs szájából egy szeszélyes, meggondolatlan, kissé hatásvadász jelző rögvest össze is mosná az arcukat.

A pályakezdő Tóth Erzsébet biztos, hogy nem a hatásos versszövés végett emlegeti kipirult lélekkel: „Imádkozni a hegyek lábamhoz térdelnek, / hogy tenyérbe vehető patak-víz, / széna-ágy, fenyő-akarat legyek. / Mert Istennek a madárutat kaptam, apostoloknak virágokat.” (Madárúton) Az ifjúság mutáló öntudata nyilatkozik. A szavak saját szépségüket revelálják: tehertelenül és gondtalanul. Ha a poétamadarak útja a nyelv fönségéből és az ifjúság ragyogásából hasított ösvény, és semmi köze a társadalmi számadáshoz, kicsivel könnyebb olvasni: „Most nem hiszem (…), / hogy a szétrugdalt kenyérből / én is ettem, enni fogok.”

Az ember a kisszerűség közepette hirtelen megélénkül? A vers születése idején ugyanis a magasztos mondatok szárnyalását éppen szembedühöngi a mind fesztelenebbül alacsonyodó hatalmi középszerűség, egyáltalán: egy sivár, lagymatag kor, amely egyedül a soha meg nem valósuló ígéretek építgetésében fáradhatatlan. S nemhogy a madárforgalmat, eldugott puszták csellengőit is a lélekőrség fürkészi. Európa egy részét rezervátumba zárják, itt ki-ki úgy képzeli, hogy majd tagságért esd az anyatermészet, továbbá a munkásosztálynak odaígérik a jövőt, és bejelentik a történelem végét, csak valahogy az eszmebarátság egyre kétségbeesettebb, egyre elnyűttebb.

Az isteninek nagy jóindulattal nevezhető madárúton mindenesetre föleresztetik egy nemzedék: a költészet presztízsének nyesegetése közepette, csinált válságok ellenszelében – csaknem félszáz költő. (Mondjuk: nem válságok talaján nőtt-e fel például a Nyugat? S másod-, harmadrangú auktorokkal megpakolva is csak felnőtt!)

Ahogyan általában lenni szokott, egykettőre külön irányokra szakad az egy-út. A kor csendes lázadói, vagy a lármásabbak éppúgy nekifognak a magukénak, mint a generáció önkénteseiből összerántott szabadcsapat: ők lesznek a sikeres szolgák, a mozdulatlan hazugság lélek- és tájképfestői. A történelem végére datált aranykor aktuális szaka szeretve szívja magához a szolgákat, de hiába, az igazi kvalitás dacol. „Most könnyebb kősziklából lélegzetet venni” – írja a huszonéves szerző, mint aki nem akarja hagyni, hogy megcsalják szerelmében, holott a Töviskoszorú is az ő szeme igazsága: „szíveskedjenek kitámolyogni innét a friss levegőre / de azt ajánlom, az utcán ne folytassák / az éneklést”.

Néha ennyi: egy félreeső csapszékben a faltól falig zúgó viharzás, az elsajátított vagy a valódi lelkesedés és a neki ellenszegülő tapasztalat is elég a drámához, mely próbára tesz, roncsol, de amelynek nagy adománya a választás. Persze, hiszen a dráma: változás. Hőse az alakulásba zuhanó hős. Érzelemtől és rációtól foglyul ejtetten kénytelen végiggondolni magát és a világot. A hős előkészül és emlékezik – ez volna tán az oka, hogy a drámák legtöbbje annyi nosztalgiától teljes?

A nosztalgia egyetemes, amúgy pedig megbízhatatlan. Tényeket és vágyálmokat diffundál. Homályként gomolyog elő ama kép vonalközein, amely az ember kalandjait őrzi. Homályban és félárnyékban forgatja e képeket, ezért megbízhatatlan. Másfelől viszont a felmerülő kép újra és újra odaforrasztja az embert a bizonyossághoz, hogy sorstól kapott kalandjai legalább félbe-szerbe valóban megestek.

Ha csodálni akarjuk a fiatal Tóth Erzsébetet, munka közben kell őt megfigyelnünk. Nála kezdetben volt a hajnali ködökre emlékeztető opálos verstér, amelyet az egység iránti vágy szervezett, s amelynek a hit lett a rendje.

Az a hit, hogy a gőzeibe és gondjaiba takarózó világban benne van e világ későbbje, a kibontott hajú reggelekre ébredő világ, néhány meghitt gondolatból ácsolva. Az ábrándnak könnyű bedőlni, ebben rejlik minden hidegvérű politika testmeleg simulékonysága: akármilyen körülmények övezik is, akármilyen nyűgök közt verődik is a teremtmény, de súlyokon és koloncokon túl, övé a csodák lehetősége: néha tényleg nyer. A szolgaság valaminő csoda folytán az ellentétébe csap át. Szertelenebb csodák is előfordulnak. Beszélik, hogy egy különleges növényi főzet hatására az ember könnyebben befogadja a flamand nyelvtant. Márquez hősei kúpokat árusítanak, melyek láthatatlanná teszik a menekülő csempészeket. Számunkra viszont most az igazi, őszinte és vérbeli varázs az, hogy Tóth Erzsébet önmagán töprengve, illúzióiból a világot látja visszatükröződni, s azt mondja, szeretem, tehát hívom; félek tőle, holott kezemben az élete. A csoda az, de nem szélházi csoda, hanem munkával kivívott varázs, hogy noha Tóth Erzsébet szemében a világ feszély is, keserű közeg, eszményképeinek tagadása, mégis épp ebben a világban akarja elemezni magát. Vajon a pillanatok révén, amelyekben az ember átbillen a merengésbe, csakugyan egységet nyer? Amúgy pedig: mi, ha nem csodák posztulátuma, hogy nagy hirtelen föleszmélő ifjúságában túl akar hajlani a dekadencián, minden alkotás velejáróján, melyet legfeltűnőbb módon az életszegénység-életgazdagság viszonya fejez ki egy-egy műben.

A saját birtokára találó Tóth Erzsébetben zúzatlan a hit, hogy a részek költészete összetart (vagy összetartható).  S hogy fölöttük napként gyullad, és együtt világol a művészet („a versek szerelmes csillagok”), a politikum („Eljön ide Jane Fonda és Angela Davis, / de Petőfi csizmáját nem húzta föl senki.”), s hogy a természet, mondjuk, egy diófa maga többet tud („nem tűnnek el nyomtalanul az ilyen percek”), mint a frivolitás valamennyi prófétája együtt.  Igen, a szerves formálás Tóth Erzsébetnél (legalábbis kezdetben) azt jelenti, hogy elveket akar leszögezni, miközben lelke legintimebb (s ami ezzel majdhogynem azonos: legemberibb) felét is kész odaadni a versnek. Csupa együttérzés, kiáradó érzelem, csupa gyöngédség, csupa lányos finomság – és amúgy közösségi orákulum is, csupa elhivatottság, telve a képviselet vágyával. Fontos neki a mindennap, fontos az élet, és metafizikába lendülő sorai szerint fontos a végtelen. Ezért a szó egy bizonyos nagyon tág értelemben: úgyszólván valamennyi verse szerelmes vers. Mivel az alkotás a szív és a tisztánlátás szüleménye; legnagyszerűbb formája éppen abban és akkor valósul meg, ha igazán test gyanánt mutatkozik, azaz szerző és közönsége közelségi fokának mértékét fedezzük fel abban az érzelmi szituációban, melynek szűk vagy tág határait a szerelmes beszéd hatékonysága húzza meg. Így áll elő az a helyzet, hogy a szív megtudja: vallomása nyomán mennyire mély vagy felszínes kapcsolat fűzi egy másik szívhez. Írni annyi, mint a közönyt vonzalomra változtatni. (Eszünkbe ötlik-e e pillanatban Babits ismeretelméleti alapvetése: „Egy szerelmes vers megbízhatóbb forrás lehet a magyar karakterre nézve, mint a költő legszebb kijelentései a magyarságról.”)

Tóth Erzsébet szeretett és szeret embereket, helyeket, szeret elmélázni, szeret fanyar lenni, szeret írni, szeret ellágyulni és szereti kifigurázni lágyságát.

Hogyan is tagadhatná a világot, akiben a világ bensősége s realitása, meglehet, a pillanat síkján, pontosan annyira mágikus, mint amennyire tárgyias? „Csuklómra igazgyöngyöt kérek, / derekamra meggyszínű tengert, / homlokomra három boszorkányjegyet, / ha rám emlékezik, ne szégyenkezzen.” (Búcsú, karácsonykor)

Íme, a költőlány, aki valódi kettősségében szemléli az embert. Újdonságait el nem ejtve, de a hagyományra is igényt tartva hódít.

Nem sokkal a verséről keresztelt Madárúton (1979) forgalmazását követően megjelenik első könyve, az Egy végtelen vers közepe (1979), majd hamarosan a második kötete is, a Gyertyaszentelő (1982). Erzsébet: költő.