Hát, te ki vagy?

JAGICZA PATRÍCIA KIÁLLÍTÁSA, EDF GALÉRIA SZEGED

Tizennégy hátkép, vagyis tizennégy, a nézőnek háttal álló, különféle öltözéket viselő fiatal nőt ábrázoló festmény látható a EDF Galériában. Csak a művek száma tizennégy, a modellek száma egy, ugyanis a fiatal művész önmagát festi újra és újra.

Volt idő – nem túl régen, a 20. században – amikor a festőművész illetve a festőművésznő megkülönböztetés visszatetszést keltett, mondván, a művész nemtől függetlenül az. Pedig a nőművészek tematikai, formaképző, esetleg az anyaghasználatra vonatkozó választásai mindig is árulkodtak alkotóikról: Anna Margitról, Ország Liliről, Schaár Erzsébetről, Szántó Piroskáról.

A nőművészek fokozatosan hasítottak maguknak teret a képzőművészetben, a 18. századból még csak egyedül Angelica Kaufman került bele a művészettörténeti könyvekbe, a tizenkilencedikben – most már többek között! – az impresszionistákhoz csatlakozó Berthe Morisot, a huszadiktól viszont szinte tömegesen tűnnek fel a női nevek, s természetesen nem csak a külföldi, de a magyar színtéren is.

Konkrétan az 1970-es évtizedben vált markánssá a nőművészet, a 90-es évekre pedig jelentősen megnövekedett a képzőművészettel hivatásszerűen foglalkozó női alkotók száma.

Mivel ez ma már (szerencsére) evidencia, eszünkbe sem jutnak az idáig vezető út rögei, melyek boncolása persze most nem cél, de a hevenyészett bevezető talán hozzátesz valamit a szegedi EDF (vagyis a Klauzál téri Démász székházban található) Galéria tárlatának a befogadásához.

Pláne, ha hozzávesszük a nőművészek által az utóbbi időben egyre provokatívabban tálalt női szerepek – női identitás tematikát, amelynek mélyén ott húzódik az 1950-es évek közepétől masszívan terjedő gender elmélet, amivel önmagában nem is volna baj, hiszen az ebben a szellemben született művek következetesen világítanak rá a hagyományos női archetípusok és a mai társadalmi elvárás közötti differenciákra.  A baj ott van, hogy a gender elmélet a félreértések és félremagyarázások egyik legalkalmasabb  terepe, aminek következtében a hasonló szellemű kiállítások szinte mind, kivétel nélkül (fölösleges) botránnyá hergelődtek.

Hogy Jagicza Patrícia (1986) feszegeti-e a gender problémát, arra én azt mondom, csak úgy szőrmentén és  finoman, mert ennek jegyében csupán saját magát teszi próbára különböző szituációkhoz illő öltözékekbe burkolózva, s az így magára vett szerepvállalások szinte szemérmesen sorakoznak.

Némely képeken győz a nőies nő, a ruha csinos, a fejet klasszikus hajcsavarók ölelik. Egy másikon ugyanez a helyzet sokkal játékosabb és lazább, mert a szépítkezés nem presztizskérdés: az égszínkék melegítő fölött színes műanyagkukacokra csavarodnak a tincsek. Még a frottír köpeny és az úszósapka is nőt sejtet, de már az emancipált testedzőt, akinél mellékes a küllem vonzereje.

A kék overall és a simlis sapka viszont minimum egy autómosó munkást juttat az eszünkbe, de, hogy nem egy fickóról van szó, azt csupán a sapka alól kigöndörödő fürtök árulják el. A dzsekik és melegítők újabb nemtelen képzeteket teremtenek, amit egyszer egy bojtos sapka infantilizál, máskor egy szőrös ushanka férfiasít.

A szerepek nem ismeretlenek, alapvető palettáját nyújtja a 20-21. századi nő sokszínű önképének, amelynek ma már csupán egyetlen vékonyka szegmense a dögös csábító, vagy a szelid házitündér.

Van azonban egy másik aspektusa is a képeknek, s ez a háttal önarckép. Nem újdonság – hogy csak egy példát említsünk – Baranyai András (1838) már sorozatban fotózta így magát 1976-ban, igaz, ő nem az önazonosságot vizsgálta (hiszen azokban az évtizedekben se a pszichologizáló, sem pedig a szociologizáló, alkotói önreflexió nem dominált), hanem, mintegy véletlenszerűen dokumentálta a személyesség elsődleges jegyeitől, vagyis az arcvonásaitól megfosztott, ám gesztusaival, testtartásával önmagáról árulkodó individuumot.

A fiatal művésznőt azonban saját és társadalmi koránál fogva nem a megkülönböztetett individuum, hanem pont ellenkezőleg, a környezetében kaméleonszerűen feloldódó, cserélhető én problémája köti le, az a szerepskála, amit a kortárs közegben koránt sem teherként, inkább a személyiség (olykor kényszerű) szabadságaként élhetünk meg.

Nevezhetnénk kvázi naplónak is a felsorakoztatott képeket, az sem állna messze az igazságtól, ám az egyén kalandozásai csak látszólag személyreszabottak, valójában általános helyzetképet tükröznek.

Formailag is, hiszen a fotorealisztikus előadásmód ( a képek alapja minden esetben ténylegesen fotográfia), az anyaghűségre törekvő aprólékos technika a jelenség valószerűségét, mondhatnánk prózai köznapiságát támasztják alá, s ugyanezt szolgálják a jelenkori általános, utcai reprezentációt meghatározó harsány szinek, s a műanyag kellékek.

Jagicza Patrícia önmagát festi, de csupán az egyik lehetséges alternatívaként. A lány, aki az adott pillanatban csinos nő, elegáns hölgy, bundasapkás kamasz vagy játékos gyerek – bárki lehetne.

(A kiállítás 2013. május 17-ig tekinthető meg.)

Ibos Éva

[nggallery id=133]