Fehér László Ellenfényben című kiállításáról

DEÁK CSILLAG: FEHÉR ÁRNYÉK

Ritka esemény, hogy egy művésznek egy héten belül, egy városban három kiállítása nyíljon (Társalgó Galéria, Örkény Könyvesbolt emeleti részén található Cultiris Galéria, Kieselbach Galéria). Ez Fehér László esetében nem véletlen, a Kossuth-díjas festőművész 60. születésnapját ünnepli.

Mindhárom kiállítást megnéztem, gondban vagyok, melyiket is emeljem ki. Maradok a Társalgó Galériánál, az Ellenfényben–nél. Örülök, hogy a megnyitó előtt fél órával érkezem, így zavartalanul megnézhetem a képeket, később a látogatók közül sokan kinn rekednek a folyosón. Eszembe jut a Procol Harum – A Whiter Shade of Pale (1967) száma, a Halványnál is fehérebb árnyék. Hajnalban szólt, a sötét belső szobában, többször egymás után. Most is Matthew Fisher orgonajátékát hallom. Nem ringat álomba, mint másokat. Ahogy Fehér képeinek vibráló és szikrázó fehérje sem. Egry József és Aba Novák tudott ilyen ellenfényt teremteni. Teremteni, mert ezt nem lehet csak festeni. Ez a fehér nem a hó fehérje, nem olvad el, de tud szúrni, éles és vakítja a szemet. Nem is a szem fehére, amely ha a szem kifordul, megdöbbenti azt, aki látja. Fekete szemüveg kell, mint a havas tájon, ha hosszan utazunk. Fehér is ezt teszi. A sok fekete szimbolikusan a fehér elleni szemüveget, a szem védelmét jelenti, hogy jobban tudjunk a fehérre és a fehér hiányára koncentrálni.

Ahogy Malevics a Fekete négyzetével, úgy Fehér sem önkényesen teremti valóságát, hagyja, hogy valósága teremtse őt és színeit, ha azok történetesen egyszínűek. Fehérnél a képeket transzcendencia járja át. A sors, amitől függünk. „Az ikonok mozdulatlanok és nem változnak, csak a belső feszültségük nő vagy csökken az idő múlásával.” – írja  Pilinszky János. Fehér nem elszakad a hétköznapi élettől, mint az ikonfestők, nem istenhez emeli fel lelkét. Nála a fordított perspektíva az ellenkezőjét jelenti. Benn akar maradni a hétköznapi létben, játékosan, kedvesen, humorosan és gúnyosan, helyenként a groteszket sem tagadva meg. Az élet utáni vágyat sem titkolva. A fehér szellemalak, az ember gyermeki alakja mindvégig kibeszél, kiszól a képből. Az a paradox helyzet jön létre, hogy mi szólunk ki a képből saját magunkhoz. A szemlélődő és a képbe helyezett alak (szellem) valójában egy, nem kell egyesülniük. Egy közös térben vannak.

Fehér olyan világban él, amely bár ismeri a szivárványt, ő két színnel festi meg azt, bravúrosan, senki másra nem hasonlíthatóan. Turner az árnyékokat kereste, sorozatokat festett, hogy meg tudja ragadni a fény napszaki változását. „Nem azért festettem, hogy megértsék, hanem hogy megmutassam: miféle színjáték ez.” – írta J. M. W. Turner. Monet 1892-94 között több mint 30 képet festett a Roueni katedrálisról, egyszerre több vásznon dolgozva, a napszakok előrehaladásával mozgott az állványai között. Erősen texturált ecsetvonásokkal rögzítette a homlokzat képét, ez tette lehetővé számára a faragott kő szinte tapinthatóvá tételét, a levegő és a fény hatásainak érzékeltetését. Fehér Balatoni Tondó I., 2011-ben nincs faragott kő, a figurák válnak azzá, kövekként emelkednek ki a tájból. A fekete nem csak a fehér, a fény hiánya, hanem annál több, a mozdíthatóság, a mozgás, a szellem és az angyalság hiánya is.

Ideál és valóság, nappal és éjszaka örökös harcát vívja egymással a képeken. Fehér  egyik félnek sem enged, egyik sem uralkodik, mind a fekete, mind a fehér – király. Reggel az éjszakát várjuk, éjszaka meg a reggelt. Fehér és sötét. Fehér csavar egy kicsit a valóságon. Egyik sem érkezik meg idejében. Virrasztunk a fényben is, meg a sötétben is. Munkácsy szurok sötétje változott át, mert Fehér sötétje nem a semmiből ered. A sötét körül öleli a formákat, a fényt, a világosságot. Bezártság van és virulens élet. A kiállításon a kerek formájú vásznak a téglalap alakúakkal feleselnek. A kör a tökéletest, a végtelenséget magába záró forma, míg a téglalap szigorúbb zártsága, kerete, lehatárolt világot jelent. Fehér nem a kört négyszögesíti, hanem fordítva.

A festmények fekete színe a megosztottságra, a bizalmatlanságra és a teljes vagy részleges feledésre is utal. Felejtenünk kell. De nem elfelejteni. A kettő nem ugyanaz. Nem elfelejteni az intimitás görcseit és mélységeit, az önazonosság hiányát, a szembenézés fájdalmát és lehetetlenségét. Fehérnél nem bomlik a kép részletekre, ha mégis, nem úgy, ahogy Antonioni Nagyítás című filmjében. Fehér hagyja, hogy a részlet az maradjon, ami, részlet. Illeszkedjen egy rendbe, helyesebben maga teremtette rendbe, és ne akarjon külön világgá válni, hiszen, mint részlet már maga is külön világ, fontos és nélkülözhetetlen, a megértés elmaradhatatlan forrása és eszköze, egyben célja is. „Elpusztítom a bölcsek bölcsességét, és az okosak okosságát megsemmisítem.”[1] Az írástudóknak és a farizeusoknak szól a bölcselet, akiknek szíve távol van Istentől, az iránta való félelem miatt, amely betanított és színlelt. Fehér szakralitását jobban megértjük, ha hivatkozunk saját szavára: „…előképem Lakner László festészete volt, és még ezen kívül két fontos embert tudnék megemlíteni, akik nagy hatással voltak rám: az egyik Erdély Miklós, a másik pedig Pilinszky János.”[2]

Fehérnél két szín veszi magára a látás és nem látás terhét és örömét, továbbá a hit magányát és közösségbe vitt expanzióját.„Az emlékezés salakja összezúzza a szívet. Igazán csak az lehet szabad, akinek semmije sem maradt már abból, amiért élt.”[3] Fehér másként lesz szabad, hagy minket emlékezni. A képek csendjéből megszólalnak fülemben A halványabbnál is fehérebb árnyék zenéjének fekete és fehér orgonabillentyűi, nincs szükség szavakra.

KÖLÜS LAJOS: SÖTÉTKAMRA ÉS HÓHATÁR

A sötétség erdejében járok, nem látni a hófödte csúcsokat, csak résnyire nyílnak a lombok, némi fény sugárzik a fák aljához, homályos, szöszmötös fény. Egyedül vagyok, senki sem kísér, senki sem szólít nevemen. A csönd alvilági, fül kell hozzá, hogy a zajokból emberi hangot lehessen felfedezni. Különös világ Fehér László világa, ismerős világ, de nehezen járható utakkal és ösvényekkel. Enigmatikus képeket látok, hiperrealizmus, mondja a szakma, tévedhetetlenül. Arcátlanul egyszerű figurák és kompozíciók, és nem jövök rá, mi az, ami egybe tartja a képeket, mitől vonzza a szemet a látvány, és uralkodik el az emberen a bizonytalanság érzése, azt látom, amit látok, vagy csak azt, amit gondolok vagy szeretnék is látni? Mitől van, és mégis mitől nem lesz hiányérzetem, miközben tudom, a képeken semmivel nincs több, mint aminek ott kell lennie. Kiszámított tér és idő, kiszámított arányok és tömegek, a fekete és fehér szín kombinációi, szivárványok és sehol nem látni szivárványos színeket, meg délibábot sem.

A  Balatoni Tondó I., 2011-ben fehéren szikrázik a vízfelszín, de a ragyogásból semmi sem éri el a parton állókat, arcuk semmibe vész, arctalanok maradnak. A sötétség oldalán léteznek, mondhatni, hogy a halál oldalán. A fény elmegy mellettük, elgörbül a vonala, mintha testük taszítaná a tisztaságot, a fény erejét és energiáját. Fehér képein a sötét szín az uralkodó, de nincs gyászérzetem, a szakralitásnak olyan vásznait látom, amely megőrzi az ember istenhitét, az isten megértésének és elfogadásának szabadságát. A tömbösödés erős vár, kikezdhetetlen, a reménytelenség megkérdőjeleződik benne, a kétely virágzik, valami önmagával azonos, olyan súlyt és terhet képes elviselni, mint a halál. A fekete a világ végét is jelenti, a homályt, az elérhetetlen végességet, önmagunk tehetetlenségét, el nem fogadását, hogy a jó nem mindig akkor jelenik meg, amikor mi szeretnénk vagy vágyunk rá. Két birka világító szeme (Ez vagyok én: juh a gyepen, felfújt gyomor, kíváncsi szem.)[4] és a lila szín a csillagokat hozza be, Birkák alkonyatban, 2012. Mindenki átlátszó, fehér és ártatlan szeretne lenni és maradni.

Az Este Tácon II., 2012-ben a magába visszahulló és pislákoló fény uralkodik. A csend és hallgatás megérkezése, kiterjedése, puhasága az, ami a látványt belsővé és bensőségessé teszi. Az út elkanyarodik a semmibe, bokor takarja az út irányát és végét, ha egyáltalán vége van, nem tudni. Bartók Este a székelyeknél, már a cím áthallása miatt is beugrik. A közismert darabban emlékek tárulnak elénk, a jelen stigmatizációi. Fehér falusi világa, amely nevénél (Tác) fogva a római birodalom része volt valamikor, múltjához látszólag semmi közünk nincs, egyszerre élővé válik. Az Imre és Zsuzsa, 2012 képen a magabiztosság uralkodik, amelyben ott a megértés és elfogadottság érzete. Nem zsánerképet látunk.

Az Önarckép ellenfényben, 2011 játékra hív, fedezzük fel, kit is látunk a képen és mikor. A fény mindent eltakar, elmos. Jóságból és akaratból. Az eltakarás fontos módja annak, ha valakit védeni akarunk. A fény a nézőre is vetül, aki már így nincs takarásban. Daddy, 2010 vászon a könnyed és elegáns, divatosan öltözködő, örökifjú  művészember alakját festi meg. A háttérül szolgáló fekete bokrok és a férfi fehér ruházata világos ellentétpárt hordoz. Túl világos az ellentét. De látni, hogy a férfi tartásában ott a várakozás feszültsége, és az önazonosság kifejezése. Az Esti séta, 2007 képen a kifehéredő, sziluetté váló alak magányossága, esetlensége a feltűnő. Vonalember, fehér fonalból. Már csak határvonala van, de nincs súlya. Nem tudni, miért van körön kívül.

A fekete lepel, 2010 a zóna- és tábor-, barakkélet egyszerű, a tömeget kizáró pillanatáról szól. A két hajtogató felsőruházata is eltér, egyik fehér, a másik fekete. A kezükben tartott lepel lehetne Krisztus halotti leple is. A fekete szín senkit se zavarjon, Fehér világában a fekete szín az úr. Ahogy a két alak árnyéka összeér, összenő, az maga a csoda, a teremtés csodája. A születés és magára ébredés határain járunk, a természet kavicsokból is áll, örökké fognak létezni és élni, Nagy kavics, 2011, Nagy kavicsok, 2012. A tojások szimbóluma a kavics. Kerekded formák, súlyuk van. Az elhagyás képei is, a kiválás, a megszületés pillanatát látjuk.

Fehér László világa egyszerre titokzatos és távolságtartó, a hétköznapokban fogant. Kétpólusú világ, de olyan árnyalatokkal, amelyek jelzik, semmi sem egynemű, a felszín alatt minden mozog és változik, és a látszat csal. A színszegénység egyben színgazdagságot is jelent, paradox módon. Olyan jellé, stigmává válik a fekete és fehér szín, amely egyben a szimbolikus világot is hivatott felidézni, visszakapcsolni a múltba, a történelembe. Nem fárad el a sötét, kitartó, és valahogy az éjszakát, a nyugalmat, és egyben a nyugtalan álmot ígéri és idézi fel. Mindenki neki megy a sötétnek, neki megy, nagyot koppan, azután elhallgat, ahogy Arany írja a Családi kör-ben. Ha sokáig nézzük a Fekete erdőt, a fekete folyót, amely most lilás színben hömpölyög, hópehellyé válunk, és eltűnünk a fehérségben, a hóhatáron.

Fehér László Ellenfényben című kiállítása (2013. március 6. – 2013. június 15.)
Társalgó Galéria (1024 Budapest, II. kerület, Keleti Károly utca 22.)

[nggallery id=134]