Tiszatájonline | 2013. április 14.

Virtuális lét

FÜRJESI CSABA KIÁLLÍTÁSA A REÖK-BEN
Fürjesi Csaba művészete a geometrikus jellegű és gesztusból építkező foltfestészettől, az absztrakt expresszív komponálásmód és a folyamatosan zajló grafikai kísérleteken keresztül egészen a filozofikus mélységű, alapvetően figurális, ugyanakkor erősen szimbolikus tartalmú munkákig jutott el. Ez utóbbi alkotói periódus, az elmúlt 3-4 év termése látható a szegedi REÖK palota falain […]

FÜRJESI CSABA KIÁLLÍTÁSA A REÖK-BEN

Fürjesi Csaba művészete igen nagy utat járt be az elmúlt két évtizedben, mind műfaji, mind stiláris szempontból. A geometrikus jellegű és gesztusból építkező foltfestészettől, az absztrakt expresszív komponálásmód és a folyamatosan zajló grafikai kísérleteken keresztül egészen a filozofikus mélységű, alapvetően figurális, ugyanakkor erősen szimbolikus tartalmú munkákig jutott el. Ez utóbbi alkotói periódus, az elmúlt 3-4 év termése látható a szegedi REÖK palota falain. Talán vehetem a bátorságot, hogy ezt az időszakot Fürjesi Csaba életművén belül valamiféle összegzésnek, kiteljesedésnek, úgynevezett „érett korszaknak” tekintsem. Ennek legfőbb oka pedig az, hogy mindazok a festészeti és grafikai utak, kísérletek, amelyeket korábban folytatott, egyfajta szintézisként jelentkeznek, nemcsak formai, hanem tartalmi tekintetben is. A művek tudatos címválasztása is  – kiragadva néhány példát: Visszatérés, Taktika, Szilencium, Próbamagány, Klónok – felerősíti azt a speciális hangulatot, nehezen megfogalmazható sejtelmes atmoszférát, amely Csaba ezen a kiállításon látható műveinek mindegyikét auraként vonja be. Képei gondolati játékok, vizuális elmélkedések, melyek felfejtéséhez támpontra van szükség. Ez a lehetséges támpont Martin Heidegger ikonikus Lét és idő, 1927-ben publikált írásának egy részletében bukkan fel: „A szorongás mitől-jét az jellemzi, hogy a fenyegető sehol sincs. A szorongás »nem tudja«, hogy mi az, amitől szorong. A »sehol« azonban nem semmit jelent, hanem benne rejlik a tájék általában, a világ feltárultsága általában, a lényegszerű térbeli benne-lét számára. A fenyegető ezért nem is közeledhet a közelben egy meghatározott irányból, hanem már »jelen« van – és mégsincs sehol. (…) A világonbelüli semmi és sehol dacossága fenomenálisan azt jelenti: a szorongás mitől-je a világ mint olyan.

Ez a heideggeri szorongás egy olyan diszpozíciót vetít elénk, amelyben a jelenvalólét önmagával és legjellemzőbb lehetőségeivel szembesül. A szorongás (halál és lelkiismereti elemzések, de soha nem egyértelműen negatív fogalom) nem egyéb, mint a világban létezés maga. Ez a szorongás vibrál Fürjesi Csaba vásznain. A nyugtalanság érzése, amely kiemeli az ábrázolt helyzeteket a mindennapiság szövedékéből, távolságot teremt, s ezzel teret enged egy olyan vizsgálat számára, amely a létezés módjait, lehetőségeit, zsákutcáit vagy egyszerűen csak az értelmét veszi górcső alá. Fürjesi tájai, terei, szférái nem a konkrét, hanem a relatív időérzékeléshez kapcsolódnak, azokhoz a helyzetekhez, amikor az idő lelassul és kitágul, a földi tér pedig elveszíti hagyományos ismérveit és olyan misztikus színpaddá válik, ahol a beavatásokhoz hasonlóan az igazi megismerés (felismerés) lehetőségét tartogató, nagy történetek zajlanak.

Fürjesi Csaba monokróm kompozíciói tehát az időn kívüliség álomszerű transzdimenziójában mozognak, ahol az általános realitást felváltják az illúziók, ahol mindent beborít az a folyamatosan kavargó mágneses térerő, amely – bár a dinamikus mozgás illúzióját kelti, mégis – homogén hátteret nyújt. Ez a szinte az összes képen felbukkanó felületi struktúra, rácsszerkezet Fürjesi grafikai tevékenységéből ered. A képek hordozójául szolgáló vásznak présgépen való átnyomásával olyan vibráló alapfelületet hoz létre, amely felerősíti a tér és időnélküliség képzetét. Dimenziók nélküli, állandóan rezgő, a virtuális lét illúzióját keltő közegben zajlanak az események. Pontosabban nem is zajlanak, hanem kimerevített pillanatként rögzítve, screenshoot-ként állnak a jelentek, a történet esszenciák. Nem szabad elfelejteni, hogy ennek a különös festői-grafikai világnak a főszereplői szinte minden esetben az emberek. Visszatérő motívumként, vagy repetitíven ismételve, megsokszorozva, ornamentumként vagy emblémaként felmutatva bukkannak fel az individuális alakok és tűnődő csoportok. Érezzük: nem feltétlenül hús-vér figurákról van szó, hanem spirituális lényekről, metafizikus kivetülésekről, asztráltestekről, akik magányosan, olykor bizonytalanul bolyonganak, azonban lehetőségük van a tudás megszerzésére. Adott esetben hiányuk is árulkodó; a figura űrje elanyagtalanodása egzisztenciájának törékenységére mutat rá.

Hová helyezhető stiláris szempontból Fürjesi Csaba festői világa? Talán Yves Tanguy álomszerű térkezelése találkozik Sol LeWitt hullámzó rácsszerkezetével és René Magritte figura felfogásával?

A fent sorolt művészettörténeti előképek megidézése, főleg Magritte és a szürrealizmus megemlítése annyiban mindenképpen helytálló, hogy Fürjesi is jó érzékkel szakítja ki a megszokott objektumokat és sémákat eredeti kontextusukból, meggyökeresedett jelentésükből. Így válik nála a banális tárgy (asztal, ágy) és az állandóan jelen lévő figura a kontempláció eszközévé.

Fürjesi Csaba az emberi létezés okait kutatja, elsősorban kérdéseket tesz fel ezzel kapcsolatban, de sohasem erőlteti a nézőre az egyetlen narratíva béklyóját. Ezért marad enigmatikus, rejtélyes, kiismerhetetlen és összetett jelentéstartományokban mozgó művészete. Sejtet, de nem állítja az egy igazságot, a személyességet minimálisra redukálva pedig művei a csöndes, de távolságtartó szemlélődés és a szomorkás, bár mégis felszabadító magány vizuális esszenciaivá válnak. Fürjesi Csaba a nagy görög szkeptikus gondolkodók nyomán festészetében létrehozta Ataraxia világát, azt a helyet, amely mentes minden lelki megrázkódástól és ahol megvalósul a zavartalan lelki nyugalom, még akkor is, ha ennek a titkokkal teli színhelynek a csöndes magánya olykor szorongató is.

Elhangzott 2013. március 21-én Szegeden a Reök-palotában

Szabó Noémi

[nggallery id=135]