Templom

Ketten lépnek be ismét, úgy tippelsz, ma már ők lehetnek a huszadikak. Az orgona mögül figyeled őket, először az idősebb nő lép a szenteltvíztartóhoz, majd a hátsó sorok egyikébe ül le. Aztán egy fiatalabb férfi térdel le és vet keresztet. Beül a nő mellé.

Némán nézik a templomodat.

Miközben a vonásaikat figyeled rájössz, hogy anya és fia ülnek a padokban. Érezni a csendet, ezt szereted, megpróbálod kitalálni, kik lehetnek ők. Az biztos, hogy turisták, de hiányzik belőlük a türelmetlen felületesség.

Magadban fogadást kötsz, készítenek-e fotókat, elmosolyodsz, mert ezt aközben gondolod, amikor lefényképezed őket.

A géped titokban, halkan dolgozik. Szeretnéd, ha jobban rájuk tudnál közelíteni, de nem erőlteted túl a dolgot, mert szerinted a valóság, azaz a látogatások rögzítése mindennél fontosabb.

Aztán csak nézed őket. Még mindig, szinte mozdulatlanul ülnek, közben az ujjaiddal némán eljátszol egy orgona futamot.

Megrázod a fejed és elmosolyodsz, amikor meglátod, hogy mégis előkerül egy fényképezőgép, az anya kezdi lefotózni a templomot.

„A múlt és a jelen találkozása…” kezdi olvasni a fiú a felújítás technikai részleteit taglaló márványtáblát. Nem vagy benne biztos, hogy valóban végigolvassa-e, de amikor körbefordul, úgy érzed, minden érdekes apró részletet megvizsgál: a régi barokkos pompa egyetlen hírvivőjét a szószéket; a puritán, hófehér falakat; a padok frissen lakozott sorait; a háborúban teljesen megsemmisült ablaküvegek pótlásait.

A fiú felnéz az orgonára, szeretnél a szemébe nézni, de soha nincs bátorságod. Az anya elkezdi olvasni a márványtáblát, de nem őt nézed, mert nem bírod levenni a tekinteted a fiúról, aki a passiót kezdi el nézni. A stációk fura elrendezése, ugyanúgy, ahogyan téged is legelőször, teljesen megzavarják. Inkább az oltár felé sétál, amikor észreveszi a KRIPTA feliratot.

Amíg hezitál, te átkapcsolsz a kriptát figyelő kamerára. Rálép a legfelső fokra, ami aktiválja a lenti világítást, elegánsan lépked lefelé, csaknem nesztelenül.

Ha lent jobbra nézne, a lépcső alatt látná a sarokban betámasztott karácsonyi kellékeket, pedig lassan már a húsvéti szertartásra kéne készülnötök, ki is nyitod a határidőnaplódat, két hetet lapozol előre az időben, elmosolyodsz, mert már korábban beírtad nagybetűkkel: HÚSVÉT.

A fiú a külső terembe lép, unottan járja körbe; ujjával végigsimít egy repedést, hanyagul betűzgeti a megkopott márványtáblák feliratait. A. atya fényképénél elidőzik, a belső teremben az urnákhoz lép legelőször. Kezd fázni, elindul kifelé, legalább annyi ideig nézi a szellőzőt, mint a latin feliratos táblákat. A lépcső alatt meglátja a megfakult koszorúkat. A fordulóban kinéz az üvegfalon a kertre. Tetszik neki, hogy rásüt a nap.

Az anyjával a lépcső tetején találkozik össze, mutat neki lefelé, de az anya az órájára mutat és megrázza a fejét. A fiú lustán még a régi és az új fal találkozásához lép.

A sarokból újra felnéz az orgonákhoz, és magad sem érted miért, de váratlanul elpirulsz, pedig tudod, hogy nem láthat meg, szégyen sincs benned, csak egyszerűen keserű lett a szádban a nyál. Megkönnyebbülsz, amikor kilépnek a templomból.

A kinti kamerán látod még, hogy a fiú elsétál a parókia irányába, majd a korlátra támaszkodva lenéz a mélybe, az arcát már nem látod, inkább csak megszokásból követed még őket.

Az orgona halk motorja búgni kezd, gyakorolsz tovább, kicsit úgy, mintha még ők is bent lennének.

Neszlár Sándor