Tiszatájonline | 2013. április 3.

Jenei Gyula: Ahol állnék

negyven év múlva, alig lenne csak ismerős

ez az utca – lépkednék rajta ultraviola-

sugárzásban –, a keréknyomok barázdálta földutat

addigra befednék aszfalttal, traktorok és lovas

kocsik helyett autók járnának rajta; a házakat

átvakolnák, felújítanák a teteiket, osztott kis

ablakaikat nagyobbra cserélnék, némelyiket le-

bontanák, újat építenének helyette. a kerítések is

változnának, orgona- és egyéb bokrok tűnnének el

vagy nőnének a semmiből, az öreg fákat kivágnák,

a fiatalok megterebélyesednének, mint a lányok,

akik addigra nénikké válnának, s nem ismerném

meg őket, legfeljebb ők engem, mert én látszólag

nem sokat változnék. meg hát egyébként is,

ki lehetne az a fickó, aki majd egy kánikulai délben

láthatóan az időt szaglászva-keresgélve

bámészkodik a portákra, aztán tétován tovább-

megy, hogy más házakat is jól szemügyre vegyen,

vagy legalább felismerjen valakit a régi szomszédok

közül, de már régi szomszédok se nagyon len-

nének addigra, eltűnnének a temetőben, a semmiben,

gyerekeik meg a szegénységben, távol eső városokban.

többnyire új családok élnének akkorra az addigra

alig ismerős utcában, de nagyjából ugyanúgy,

mint a régiek, csak már mindenkinek lenne

tévéje. negyven év múlva nem lenne, akit

látogassak. kicsit úgy, mintha tilosban járnék,

ólálkodnék végig azon az utcán, arcom és nyakam

ötvenfaktoros naptejjel lenne bekenve,

de egy idő után kevésnek érezném azt is. égetné

a bőröm a nap, ahogy akkor is, amikor még

ismerős minden ebben az utcában, de negyven év

múlva félnék, hogy nem tökéletes a védelem,

félnék a leégéstől, a bőrráktól, de azért kimennék

a kevés árnyékú utca végére, ahol a legelő

lapályosabb része kezdődik, s ahol eső után

megáll a víz, s a tiszta, átlátszó tócsákban

jó szaladni, s hallani, ahogy a szétázott

cipő minden lépésnél cuppog. negyven év múlva

már nem lennének meg a gyepbe taposott gyalog-

utak a tanyák felé, a temető felé, s a tehéncsorda

patanyomait sem őrizné a szárazra szikkadt

szürke talaj a következő nagy esőig. negyven

év múlva majd megfordulnék az utcavégi nyárban,

s visszafelé a betonos oldalon mennék.

tekintetemmel megkeresném az egyik kereszt-

utcában a második házat. jól ismerem, mert

barátom családjáé, és sok időt töltök ott, de mégsem

ismerném meg az épületet, ha nem tudnám,

hogy pontosan ott kell állnia. negyven év

múlva más lenne minden: átépítenék, átfestenék,

kerítést cserélnének, garázst húznának az ólak

helyére, más gyerekjátékok hevernének az udvaron

szerteszét, ruhák száradnának, s én gyorsan

elkapnám a fejem, nehogy megkérdezze a házból

kilépő, kit keresek. menekülnék a csak alig ismerős

utcában. a járda a régi, dünnyögném magamban,

s mintáihoz igazítanám a léptem. egy fa útra lógó

gallyai alatt alaposan lehajolva férnék csak el, így gör-

nyedve érnék a sarokra, s ahogy fölnéznék – mintha szé-

dületből vagy álomból tér magához az ember –, hirtelen

nem tudnám, hol vagyok, annyira ismeretlen lenne

a környék. ijedten néznék körbe, hová kerültem;

s akkor kezdenék csak el szédülni igazán, amikor

pár méterre tőlem, az utca túloldalán észrevenném

a házat, ahol tizenhét éves koromig fogok lakni,

s ha kinézek az ablakából, pont – ahol állnék – arra

a sarokra látok.

Megjelent a Tiszatáj 2013/3. számában 

Címkék: , ,