negyven év múlva, alig lenne csak ismerős
ez az utca – lépkednék rajta ultraviola-
sugárzásban –, a keréknyomok barázdálta földutat
addigra befednék aszfalttal, traktorok és lovas
kocsik helyett autók járnának rajta; a házakat
átvakolnák, felújítanák a teteiket, osztott kis
ablakaikat nagyobbra cserélnék, némelyiket le-
bontanák, újat építenének helyette. a kerítések is
változnának, orgona- és egyéb bokrok tűnnének el
vagy nőnének a semmiből, az öreg fákat kivágnák,
a fiatalok megterebélyesednének, mint a lányok,
akik addigra nénikké válnának, s nem ismerném
meg őket, legfeljebb ők engem, mert én látszólag
nem sokat változnék. meg hát egyébként is,
ki lehetne az a fickó, aki majd egy kánikulai délben
láthatóan az időt szaglászva-keresgélve
bámészkodik a portákra, aztán tétován tovább-
megy, hogy más házakat is jól szemügyre vegyen,
vagy legalább felismerjen valakit a régi szomszédok
közül, de már régi szomszédok se nagyon len-
nének addigra, eltűnnének a temetőben, a semmiben,
gyerekeik meg a szegénységben, távol eső városokban.
többnyire új családok élnének akkorra az addigra
alig ismerős utcában, de nagyjából ugyanúgy,
mint a régiek, csak már mindenkinek lenne
tévéje. negyven év múlva nem lenne, akit
látogassak. kicsit úgy, mintha tilosban járnék,
ólálkodnék végig azon az utcán, arcom és nyakam
ötvenfaktoros naptejjel lenne bekenve,
de egy idő után kevésnek érezném azt is. égetné
a bőröm a nap, ahogy akkor is, amikor még
ismerős minden ebben az utcában, de negyven év
múlva félnék, hogy nem tökéletes a védelem,
félnék a leégéstől, a bőrráktól, de azért kimennék
a kevés árnyékú utca végére, ahol a legelő
lapályosabb része kezdődik, s ahol eső után
megáll a víz, s a tiszta, átlátszó tócsákban
jó szaladni, s hallani, ahogy a szétázott
cipő minden lépésnél cuppog. negyven év múlva
már nem lennének meg a gyepbe taposott gyalog-
utak a tanyák felé, a temető felé, s a tehéncsorda
patanyomait sem őrizné a szárazra szikkadt
szürke talaj a következő nagy esőig. negyven
év múlva majd megfordulnék az utcavégi nyárban,
s visszafelé a betonos oldalon mennék.
tekintetemmel megkeresném az egyik kereszt-
utcában a második házat. jól ismerem, mert
barátom családjáé, és sok időt töltök ott, de mégsem
ismerném meg az épületet, ha nem tudnám,
hogy pontosan ott kell állnia. negyven év
múlva más lenne minden: átépítenék, átfestenék,
kerítést cserélnének, garázst húznának az ólak
helyére, más gyerekjátékok hevernének az udvaron
szerteszét, ruhák száradnának, s én gyorsan
elkapnám a fejem, nehogy megkérdezze a házból
kilépő, kit keresek. menekülnék a csak alig ismerős
utcában. a járda a régi, dünnyögném magamban,
s mintáihoz igazítanám a léptem. egy fa útra lógó
gallyai alatt alaposan lehajolva férnék csak el, így gör-
nyedve érnék a sarokra, s ahogy fölnéznék – mintha szé-
dületből vagy álomból tér magához az ember –, hirtelen
nem tudnám, hol vagyok, annyira ismeretlen lenne
a környék. ijedten néznék körbe, hová kerültem;
s akkor kezdenék csak el szédülni igazán, amikor
pár méterre tőlem, az utca túloldalán észrevenném
a házat, ahol tizenhét éves koromig fogok lakni,
s ha kinézek az ablakából, pont – ahol állnék – arra
a sarokra látok.
Megjelent a Tiszatáj 2013/3. számában