09.30.
| Grand Café – Ráolvasás 03 – Orcsik Roland: Legalja >>>
09.28.
| Törzsasztal Műhely – I. Támogatói Bazár és kötetbemutató a Jazz Kocsmában >>>
09.17.
| Jazz Kocsma – Berta Ádám A kígyó feje című regényének bemutatója >>>
09.17.
| Grand Café – 2008–2018: Válság és hegemónia Magyarországon >>>
09.14.
| Grand Café – Ráolvasás 02 – Nemes Z. Márió: Barokk Femina >>>
09.11.
| Deák17 – Egy ecsetvonásnyi Észtország és a Grimm testvérek meséi >>>
09.10.
| Molnár T. Eszter új regényének és kollázsainak bemutatója a Grand Caféban >>>
09.09.
| Duda Éva Társulat – „Újra lendületben! ” >>>
09.08.
| Nobel-díjas író monodrámáját mutatják be a Trafóban >>>
NAPI TANDORI

09.07.
| Kossuth Rádió – Nagyok Nátyi Róberttel >>>
09.09.
| A Ludwig Múzeum pályázati felhívása >>>
08.14.
| Ír kortárs költészeti műfordító műhely >>>
08.10.
| Meghalt Bogdán László székelyföldi író, költő, újságíró >>>
07.20.
| Díjakat nyert Bollywood-ban Goztola Kristina új filmje >>>
07.15.
| PesText RESET – az irodalom most is összeköt – Csillagharcos érkezett! >>>
07.14.
| MOME Kreatív Pakk gyerekeknek a nyári szünetre >>>
07.09.
| Art is Business Díj 2020 – Ismét keresik a művészeti és üzleti szféra kiemelkedő együttműködőit >>>
07.03.
| Ők lettek az idei Táblaképfestészeti Biennálé legjobbjai >>>

DISZKÓGLÓRIA – Keresztül-kasul David Bowie életművén

Deczki Sarolta, Fenyvesi Ottó, Horváth Csaba, Lanczkor Gábor, Lengyel Zoltán, Lenkes László, Marton László Távolodó, Marx Laura, Nagy Márta Júlia, Péterfy Bori, Poós Zoltán, Delimir Rešicki, Sopotnik Zoltán, Hannah Sullivan, Szabó Eszter Ágnes, Uhl Gabriella írásai

Havasréti József Najmányi Lászlóról

>>>

Ez ma az én napom lesz! – gondolta magában Karika Marika, az örökmozgó rokkantnyugdíjas, miközben foltos harisnyáját tyúkszemes lábára igyekezett felhúzni. […]

>>>

Nicole L. Immler: „… elkelne egy kis önéletrajz…”
2013.04.02 - tiszatáj

LUDWIG WITTGENSTEIN – ÉLET ÉS MŰ EGYSÉGE?

Wittgenstein munka után – ez Wittgenstein hétköznapjait feltárni igyekvő konferenciánk címe. A wittgensteini magánélet és alkotómunka szerves egységét az 1990-es évek óta újra meg újra felvető kutatások fényében azonban felmerül a kérdés: volt-e egyáltalán Ludwig Wittgenstein életében olyan, hogy „munka után”? Dolgozatomban áttekintem, hogyan alakult ki Wittgenstein munkássága kapcsán élet és életmű egységének tézise, illetve milyen kérdéseket hagy az ilyetén szemlélet megválaszolatlanul, majd vázolom a történet- és kultúrtudo­mányos ihletettségű életrajzkutatás nyitotta új szempontokat.

Ha sorra vesszük a máig született számos Wittgenstein-életrajzot, akkor először leginkább közös segédtudomány-jellegük szembeötlő: a filozófiatörténészek jobbára azért vizsgálták az életpálya állomásait, hogy felfejtsék az évek során fellelt mintegy húszezer kiadatlan kéziratoldal időrendjét és belső összefüggéseit.[1] Az életrajz eszköz volt, tudományos értéket önmagában nem képviselt. A biografikus epizódok gyakorta csupán díszítik az elemzéseket vagy magyarázón kereteznek némely megállapítást, de az életrajzírás a feltárt tényanyag ellenére nem lett a Wittgenstein-kutatás önálló és tudományosan reflektált ága.

Az életrajzi adalékokat a Wittgenstein-recepció sokáig puszta anekdotáknak látta, amelyeknek nincs közük filozófiai gondolataihoz. Mindazonáltal, e mostoha sorsú anekdotakincs mégis döntőn befolyásolta a filozófiatörténeti értékelést, sőt bizonyos értelemben központi szerepe lett: minthogy mindig is nehéz volt Wittgenstein filozófiáját elhelyezni, a kutatók nem ritkán az életrajzban reméltek ehhez vezérfonalat lelni. A magánember Wittgenstein iránti intenzív érdeklődés tehát nem új keletű, de hogy milyen jelentőséget tulajdoníthatunk a hétköznapoknak filozófiája értelmezésekor – nos, ennek megítélése jelentősen változott az elmúlt öt évtizedben.

A filozófiatörténészek között már régóta különbséget jelentett, hogy mely nézethez csatlakoznak: egy részük kulcsot vélt találni az életrajzban a művek megfejtéséhez, míg mások semmilyen jelentőséget nem tulajdonítottak a gondolkodók életpályájának. Az óvatosság annyiban mindenképp érthető, hogy a biográfia tudományos státusza valóban tisztázatlan volt, módszertanát a legutóbbi időkig nem dolgozták ki, lehetőségeit nem értelmezte rendszerezett elmélet.[2] A privát forrásokat túl szubjektívnek tartották, ismeretértéküket elvitatták. Kultúrtudományi szempontból azonban éppen ez a szubjektivitás az érdekes.

Mára a Wittgenstein-kutatásban széleskörűen elfogadottá vált élet és mű szerves egybeolvasása.[3] Az alábbiakban röviden összefoglalom az ide vezető biográfiatörténeti utat, majd Wittgenstein önéletrajzi írásai felől igyekszem új oldalról is megközelíteni alkotás és magánélet egységének kérdéskörét.

Wittgenstein-életrajzok

Ludwig Wittgenstein személyét Cambridge-ben már az 1930-as évektől heves érdeklődés övezte, számtalan pletyka keringett mindennapjairól. Fania Pascal így emlékszik: „Rengeteg mindent tudtam róla anélkül, hogy valaha is találkoztunk volna. Csak megjelent Cambridge-ben, s máris legendának tűnt. Úton-útfélen mesélték a dolgait.”[4] Az egyik legtehetősebb osztrák család sarja volt, tanult mérnöki tudományokat, írt filozófiát, működött néptanítóként, építészként – így származása és szokatlan életútja csak táplálta a hallgatóság és kollégái kíváncsiságát. Karizmatikus alakját rejtélyes aura lengte körül, órát csupán kiválasztottaknak tartott, és munkáit az 1922-ben megjelent Tractatus logico-philosophicus kivételével nem jelentette meg. „Önként vállalt lemondás, szenteket idéző életvitel: holott még élt, való élete helyébe már a legenda lépett. Mintha csak egész valójával a Tractatus zárómondatát igyekezett volna megtestesíteni: »amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell«” – írta Ingeborg Bachmann 1953-ban.[5] Bachmann tehát már alig valamivel a filozófus halála után utal élet és életmű szoros és szinte kényszeres összefonódására a wittgensteini aszkézisben, és érinti az életutat átható egzisztencialista narratívát is, ami máig meghatározza a köztudatban kialakult képet: Wittgenstein – hogy a számos hasonló hangvételű írásból példaként csupán a Süddeutsche Zeitung egy nemrégiben megjelent életrajz-recenzióját idézzük – „a gondolat mesterei közt legradikálisabb s legrejtélyesebb volt”, akit „az erkölcsi és szellemi szigortól vezérelt fegyelem és páratlan zsenialitás aurája” szinte „intellektuális szentté”emelt, miközben „mélyen sarjadó bűntudat” hajszolta majdhogy „aszketikus önsanyargatásra”.[6] Hogy Witt­­genstein szenvedett magamagától és a társadalomtól is, visszatérő sablonos klisé, ami persze nagyon is illik a romantikus művészszellemnek hódoló közkeletű elképzelésekhez, mert hisz úgy véljük tudni: nincs zseni, ki nem szenved mélyen. Wittgenstein rejtélyes, hisszük – mert filozófiai életműve átsugározza a magánember hétköznapjait. Különös család sejtelmes fia. Barátai és tanítványai visszaemlékezései javarészt talányos anekdoták, de titkuk már-már sztereotip: valójában keveset mondva inkább csak személyének mitikus voltát hangsúlyozzák.

Érthető tehát, hogy a különféle évfordulók alkalmából megjelent számos életrajzi munka ellenére a tudományos igényű filozófiatörténet művelői mind hőbb késztetést éreztek a Wittgenstein-mítosz felszámolására. Az 1997-ben Ludwig Wittgenstein – Mítosz és valóság címmel rendezett kiállítás már egyértelműen jelzi ezt a törekvést. De felhasad-e a legenda – és ha igen, hogyan tovább? Netán úgy, hogy életrajzot írunk az „élet és mű” egysége jegyében vagy ellenkezőleg: rákérdezünk erre az egységre? Primer forrásokhoz forduljunk, szemtanúkat és kortársakat szólaltassunk meg? Vagy nyúljunk vissza Wittgenstein önéletrajzi megjegyzéseihez és a családi emlékezet forrásaihoz – amiképp én magam is tettem? Továbbra is itt kísért a kérdés, hogy feloldhatók-e az életrajzírói stilizációk és kibomlik-e a sokrétűn ihletett mítosz kusza szövetéből az „igazi” Wittgenstein. Nem stilizáltak-e maguk a források és önéletrajzi dokumentumok is, amiket a biográfus csupán hűen követ? Dolgozatom ezért a mitikus elemek átfedéseit igyekszik felfejteni: megkísérlem elkülöníteni, hogy mely felhangokkal színezték tovább az életrajzírók élet és életmű vélt harmóniáját, illetve mivel sugallta már maga Wittgenstein is ezt az értelmezést.

A Wittgenstein-életrajzírás nem élte mindig virágkorát. Sőt, a szerző 1951-es halálát követő két évtizedet egyenesen egyfajta idegenkedés jellemezte: másodunokatestvére, Friedrich Hayek 1953-ban meg akarta írni a filozófus életrajzát, ezt a család hiúsította meg, minthogy – érveltek – maga Ludwig sem pártolta volna a munkát. A család által jóváhagyott első életrajz csak 25 évvel később látott napvilágot.[7] A csak „hamis híresztelésnek” minősített dolgozatok közt leginkább William Bartley könyve háborította fel a hozzátartozókat, melyben a szerző Wittgenstein titokzatos magánéletéről – jelesül feltételezett homoszexualitá­sáról – bocsátkozott spekulációkba.[8] A család és a filozófusok egyaránt kikeltek a tévesnek és lényegtelennek ítélt kérdésfelvetés ellen. Bartley Wittgenstein „gyötrődéseit” a filozófus állítólagos feldolgozatlan homoszexualitására vezette vissza, és elmélete hamar táptalaja lett az életmű egynémely leegyszerűsítő olvasatának. Colin Wilson szerint például a Tractatusban valójában a „bűnös” Wittgenstein „keres menedéket a szigorú kompozíció tisztaságában”, és a belső káoszt a szöveg rendjével igyekszik ellensúlyozni.[9] Ez a pszichoanalitikus megközelítés Wittgensteinben csupán homoszexuális outsidert lát, és munkáit ennek megfelelően félre is érti. Bartley (aki maga is homoszexuális hajlamú volt) jó érzékkel építette életrajzát a ’70-es évek egyik akut erkölcsi dilemmájára, az olvasóközönség pedig készséggel nyugtázta, hogy Wittgenstein rejtélyes alakja immár megfejtőre talált. A példa mindennél világosabban mutatja, hogy mennyire félrevezető lehet az élet s az életmű közvetlen egymásra vetítése.

Persze, nem szabad elfelejtenünk, hogy ez idő tájt még nagyon keveset lehetett tudni Wittgensteinről. A források nagyobbrészt feltáratlanok voltak, a család elzárkózott, a művek egy része a kéziratos hagyatékban pihent – és mindez természetesen melegágya lett a legkülönfélébb spekulációknak. Wittgenstein első világháborús naplóit (az 1914/16-os évekből) 1961-ben a titkosírással rejtjelezett részek nélkül jelentették meg, mert a hagyaték gondozói a „magánember Wittgensteint” nem akarták felfedni, és a naplókban mindössze „segédeszközt” láttak a Tractatus értelmezéséhez.[10] Wittgenstein úgynevezett „magánjellegű megjegyzéseit” ugyanez okból a hagyaték első mikrofilmes rögzítésekor is kitakarták (Cornell-Film, Cornell University, 1968).[11] Ezek a szerkesztői döntések a 60-as években tulajdonképpen éket vertek Wittgenstein élete és életműve közé. A többnyire erkölcsi és vallási jellegű jegyzetek elhagyása a naplókból a „logikus Wittgenstein” alakját konzerválta, aki elsősorban cambridge-i filozófus volt, és a kapcsolata Ausztriával néhány „anekdotikus epizódra” redukálható. Az értelmezők helyét jobb híján „valahol Musil és Trakl között” jelölték ki.[12]

Ugyanezt a képet tükrözi még az első Wittgensteinről szóló életrajzi film is, amit 1975-ben Ferry Radax forgatott alig néhány fénykép és interjú alapján.[13] Az osztrák sajátosságokat tematizáló Wittgenstein-recepció csak azután kezdődött, hogy az alsó-ausztriai Kirchbergben 1976-ban megtartották az első Wittgenstein-szimpóziumot, és ezek éves rendszerességűvé váltak.

1985-ben meg is született az első olyan életrajz, ami az alsó-ausztriai néptanítóként tevékenykedő Ludwig Wittgensteint állította középpontba.[14] Míg egy 1979-es munka a néptanítóskodást és Wittgenstein ezt követő építészi ténykedését pusztán „elvesztegetett éveknek” minősítette, addig ugyane tapasztalatoknak a későbbi biográfiák központi jelentőséget tulajdonítottak, hogy segítségükkel magyarázhassák a fejlődési ívet a korai és késői Wittgenstein-művek között: az utat a logika törvényszerűségei szerint épülő tiszta nyelv ideáljától a használatorientált nyelvig.

Ezt az irányt erősítette az is, hogy a bécsi századforduló általában is a kutatások homlokterébe került. Az olyan könyvcímek, mint Wittgenstein’s Vienna (Allan Janik, Stephen Toulmin, 1973, német fordításban: 1983; am.: Wittgenstein és Bécs – a ford.)[15] s az olyan szófordulatok, mint „Osztrák filozófia” (Rudolf Haller)[16] már új megközelítést mutatnak: Wittgenstein az 1900-as évek Bécsének képviselője lesz, „morálfilozófus” és „hallgatag misztikus” – mindezzel egyfajta „etikai fordulat” veszi kezdetét, hozzájárulva ahhoz, hogy a korábbi, elsősorban pozitivista és analitikus értelmezések helyébe etikai interpretációk lépjenek. Mind-ez nem csupán Wittgenstein késői főművére, a Filozófiai vizsgálódásokra s annak nyelvfilozófiai koncepciójára irányította a figyelmet (Philosophische Untersuchungen, 1953; magyarul: Ludwig Wittgenstein: Filozófiai vizsgálódások, Budapest, 1992 sk. – a ford.), hanem egyúttal felébredt az érdeklődés a szerző csak a kéziratos hagyatékban fellelhető „magánjellegű megjegyzései” iránt is. E szemléletváltás mutatkozik meg abban a gyűjteményes kötetben is, amelyben Georg Henrik von Wright, a hagyaték gondozója adta közre Wittgenstein vallási, etikai, művészet- és kultúrtörténeti jegyzeteit (Vermischte Bemerkungen, 1977; magyarul: Ludwig Wittgenstein. Észrevételek, Budapest, 1995 – a ford.). Az anyagot egy kapcsolódó tanulmányában értékes önéletrajzi forrásnak minősítette.[17]

Míg az analitikus filozófusról alkotott közkeletű képet a magánjellegű jegyzetek inkább zavarták, addig a morálfilozófus Wittgenstein tézisének szinte előfeltevése volt az élet és mű kapcsolatának tétele.

Átfogóbb szemlélet: életrajz, filozófia és kiadástörténet

Részben azért nyílt meg szélesebb perspektíva, mert Wittgenstein mint alkotó az évek során egyre inkább bekerült a köztudatba (számos Wittgenstein-társaság alakult, Ausztriában 1988-ban, illetve 1996-ban megalapították a „kis”, majd a „nagy” Wittgenstein-díjat stb.) – de a Wittgenstein-kiadások története is közrejátszott. Az életrajz mind pontosabb ismerete és a kéziratos művek belső összefüggéseit feltáró filológiai kutatások révén egyre tisztábban rajzolódott ki Wittgenstein sajátos gondolkodói és írói stílusa: műveit egységben látta, ahol az egyes megjegyzések csak a „kontextusrendszer teljességében” érthetők igazán meg (Michael Nedo). Minthogy eszerint Wittgenstein magánjellegű megjegyzései a kéziratos szerzői hagyaték szerves részét képezik, s az anyagot nem lehet felosztani lényeges és lényegtelen, illetve privát és nyilvános szövegekre, így felül kellett vizsgálni a korábbi kiadói gyakorlatot, amikor is egyes szövegrészeket emeltek ki a kéziratos állományból és rendeztek olyan tematikus kötetekbe, amilyeneket Wittgenstein maga soha nem akart volna.[18]

A sokrétűbb recepció eredményeképp megjelent a teljes hagyaték[19], hiánytalanul közreadták Wittgenstein naplóit, megjelent levelezése, a barátok visszaemlékezései és családi dokumentumok. A magánember iránti érdeklődés immár nem intim részletekre lesett, hanem mindinkább összefüggései teljességében akarta megérteni azt a világot, ami Wittgenstein gondolkodását alakította.

A szerző születésének századik évfordulója (1989) idején jelent meg a két nagy, ma meghatározó Wittgenstein-életrajz: Brian McGuinness Wittgensteins frühe Jahre című polgári családtörténete (1988; am.: Wittgenstein ifjúsága– a ford.) és Ray Monk szellemi portréja, a The Duty of Genius (1990; am.: Az engedelmes zseni – a ford.). Utóbbi könyvet részletesebben taglalom, mert döntőn hozzájárult ahhoz a ma széleskörűen elfogadott megközelítéshez, mely szerint élet és életmű szerves egységben szemlélendő – s ezzel meggyökeresített egynémely kérdéses értelmezési mintát.

Ray Monk – élet és mű koherens egysége

Ray Monk Wittgenstein-életrajzával a fentebb vázolt átfogóbb szemlélet kiteljesítésére törekszik: más helyütt kifejti, hogy igyekezett olyan témákat egymásra vetíteni, mint Wittgen-stein élete, kulturális, erkölcsi és vallási felfogása, illetve filozófiai munkássága, melyeket egészen az 1980-as évekig egymástól függetlenül kutattak.[20] Ismeretes Wittgenstein aggodalma, hogy a világ félreérti munkáinak valódi szellemét – és Monk szerint ezért egyenesen elengedhetetlen bevonni az értelmezésbe az életpályát, hiszen, érvel, maga Wittgenstein is utalt írásaiban erre a megközelítésre. Az életrajz olvasóját pedig érthető módon „csábítja” a képzet, hogy Wittgenstein eredeti szándékát követi s így a műveket is jobban érti majd, ha harmonikus egységben látja a szerző életútját és életművét.[21]

Az ilyetén megközelítés azok szemében legitim, akik Wittgensteinben nem teoretikus igénnyel fellépő modern filozófust látnak, hanem az antik hagyományt követő szókratészi bölcselőt, akinek a filozófia életmód – „a way of life”.[22] Általában arra hivatkoznak, hogy Wittgenstein maga is úgy jellemezte a filozófiai tevékenységet, mint „önmagunkon végzett munkát”. Eszerint mindig az életet kell átalakítani, hogy valamely dolog problematikus volta megszűnjön. Wittgenstein így ír:

A probléma megoldása, amit az életedben látsz: olyan módon élni, hogy az eltüntesse a problematikusságát. Hogy az élet problematikus, az annyit jelent, hogy életed nem illik bele az élet formájába. Így hát meg kell változtatnod az életedet, és ha beleillik e formába, akkor eltűnik a problematikussága. (1937. 8. 27.; Kertész Imre fordítása, Wittgenstein. Észrevételek, 43. o. – a ford.)

Számos gondolkodót éppen ez a küzdelem ragadott meg Wittgensteinben: hogy életében és filozófiájában igyekezett valamilyen morális tartást, etikai magatartást kifejezésre juttatni. Ez ihlette meg Derek Jarman filmrendezőt is, hisz az 1993-as Wittgenstein-filmjét kísérő dokumentáció szerint „Wittgenstein suffered all his life from that curious mania known as Protestantism, in which […] everything [is] a potential sign of salvation or damnation” (am.: Wittgensteint egész életében az a különös mánia gyötörte, amit röviden csak protestantizmusnak szoktunk mondani, melyben minden a megváltás vagy a kárhozat jele lehet – a ford.).[23]

Ray Monk Wittgenstein-életrajza is az erkölcsi ideál bűvkörében él. Mottóul Otto Weininger szavait választja: „Logika és etika azonban lényegüket tekintve egyek – az önmagunkkal szembeni kötelesség.” Ez a kötelesség Monk olvasatában a zsenialitás által a zsenire kirótt feladat is (erre utal könyvének címe): hogy törekedjen erkölcsi nagyságra, gondoljon gyökeresen újat, és teremtsen szókratészi harmóniát az élete és az alkotásai közt. A könyv Wittgensteint ennek megfelelően örök keresőnek mutatja, aki szakadatlan jobbítja magát, igyekszik hiteles lenni és felnőni géniuszához. Ez a szemlélet erkölcsi és morális szigorral övezi Wittgenstein alakját, és az autenticitás kérdését állítja középpontba. De vajon jogos-e valóban ez a vezérfonal?

Élet és életmű ilyetén egymásra hangolása ugyanis háttérbe szorítja mindazt, ami ellentmondásos vagy játékos ezen az alkotói pályán. Merthogy az életrajzírók Wittgenstein magánjellegű megjegyzéseit elsősorban a művek fényében olvasták, de nem vették figyelembe az önéletrajzi szövegek olykor színpadias és stilizált voltát, a jegyzetek célját, funkcióját. Das Familiengedächtnis der Wittgensteins (2011; am.: A Wittgensteinek családi emlékezete – a ford.) című könyvemben éppen az életrajzírói és önéletrajzírói stilizációk kölcsönhatásait igyekszem feltárni a forráskritika eszközeivel.

Az életrajzírók, példának okáért, előszeretettel idézik Wittgenstein naplóját vagy legidősebb nővére, Hermine családi krónikáját mint vélhetőleg autentikus forrást, azt azonban szem elől tévesztik, hogy az önéletrajzi szövegek egyúttal belső szabályrendszert is követnek, hisz végső soron irodalmi műfajokról van szó. Az autobiografikus megjegyzéseket nem szabad tehát csupán a filozófiai művek kontextusában olvasni, hanem egyúttal látni kell belső dinamikájukat és a levelek, naplók, vallomások műfaji sajátosságait, hiszen a választott irodalmi forma (legyen szó magánlevélről, naplóról vagy vallomásról) meghatározza, hogy miképp gondolkozik és hogyan ír magáról a szerző. Az önéletrajzi szövegek nem szavatolják az autenticitást, mert az önéletrajzírás bármely válfaja mindig stilizált és megrendezett: így és így szeretné a szerző, ha látnák, így és így szeretné, ha értenék. Wittgenstein megemlíti például, hogy mely példaképeket követett a naplóival, ezek az utalások azonban sokkal inkább arról adnak hírt, hogy milyen erőtérben látja vagy szeretné láttatni magát: Gottfried Keller és Robert Schumann korának szellemi öröksége sejlik fel, és a megidézett kultúrideál a későbbiekben is gondoskodik róla, hogy az értelmezők a „jelent tagadó kultúrpesszimistára” leljenek Wittgensteinben. Naplói azonban számos rokon vonást mutatnak a bécsi modernitás vagy a Bloomsbury-kör irodalmával is.[24] A kortársaknak ez a hatása azonban sokáig épp azon olvasási utasítások miatt maradt rejtve, amelyeket Wittgenstein maga kínált magához. Egy-egy autentikusnak tűnő passzus sokszor csupán retorikus szóvirág, ami beszédesebben vall a napló műfajáról, mint a naplót író Ludwig Wittgensteinről.

Monk biográfusi alapállását azonban – miszerint a szerző élete és érzései közvetlenül és egyértelműen rekonstruálhatók az önéletrajzi forrásokból[25] – nem csupán a forráskritika eredményei teszik kérdésessé, hanem Wittgenstein saját kommentárjai is általában az auto­biografikus szövegeket illetően. Wittgenstein mély szkepszissel szemléli az önéletrajz műfaját, újra és újra taglalja az igazság és a tisztesség határainak kérdését, az önéletrajzban tisztátalan indítékot, hiú tetszelgést, félrevezető manővereket sejt, míg a valós mozgatórugók, véli, legtöbbször kimondatlanok maradnak.[26] Ha azonban az önéletrajz mint forma kétes a szemében, akkor szükségszerűen kritikával kell szemlélje azt a felfogást is, mely szerint a filozófia „önmagunkon végzett munka”.

Vajon Wittgenstein szkepszise új megvilágításba helyezi-e élet és életmű egységének kérdését? Mit tudhat meg a figyelmes olvasó az önéletrajzi jegyzetekből?

Jól jellemzi Wittgenstein viszonyát az önéletrajzíráshoz berlini szállásadója, Adele Jolles rövid megjegyzése, amit egy a filozófusnak címzett levelezőlapra írt: „… elkelne egy kis önéletrajz…” (Geheime Tagebücher, 120. o. sk., l. 34. megj.). Nővérei is nem egyszer panaszolják fel levelekben, hogy Wittgenstein nagyon keveset beszél magáról. De nem csak a magánlevelezésben adagolta patikamérleggel az önéletrajzi bizalmasságot: néptanítóskodása alatt titokban tartotta származását és azt is fölöslegesnek ítélte, hogy a Tractatus megjelenésekor a fülszövegbe vázlatos szerzői életrajz kerüljön. 1922-ben így írt Charles Kay Ogden szerkesztőnek:

[…] csak azt a részt nem értem, ami az életrajzomra vonatkozik. Miért kellene egy műkritikusnak tudnia, hány éves vagyok? Mert elnézőbb egy suhanccal, aki könyvét az osztrák hadszínterek pokoli lármájában írta – hisz tőle nem is várhatunk többet? Ha tudnám biztosan, hogy a kritikus hisz az asztrológiában, azt javasolnám, születésem napját és óráját is nyomtassuk a borítóra, hogy azonmód elkészíthesse a horoszkópomat is. (1922. 4. 26., 18 óra)[27]

Másfelől azonban Wittgenstein nagyon is komoly jelentőséget tulajdonít az életpályának filozófiája megértését illetően, hisz a naplójába ezt is feljegyzi: „Filozofálásom gondolati ívének tükröződnie kellene abban a történetben, amelyet gondolkodásom és erkölcsi alapfogalmai bejártak, és abban, ahogyan önmagam szemlélem és értem a világban.” (1931. 11. 7.) Ennek ellenére csak igen gyér számú autobiografikus jegyzetet írt, és azok is többnyire elszórtan bukkannak föl itt-ott a filozófiai művek és a naplók lapjain vagy a levelezésben.[28] Kiderül ugyan, hogy az 1920-as években tervezett önéletrajzot, de ebből egy kétoldalas vázlaton kívül semmi nem maradt ránk.[29] Későbbi kommentárjaiban már inkább kritikával illeti önéletrajzi kísérleteit úgy tartalmi, mint formai szempontból. Mindennek ellenére: visszatérő észrevételei a napló és az autobiográfia műfajáról, valamint az a tény, hogy maga is naplót vezetett, számos magánjellegű megjegyzését titkosírással kódolta, és nem egyszer szinte gyónást idéző vallomásokat vetett papírra – mind-mind arra vall, hogy értéket és nagy jelentőséget tulajdonít az önéletrajznak, még ha maga elzárkózott is tőle, és ezzel egyúttal attól is, hogy maga húzza meg a határvonalat személye és filozófiai életműve között. Az önéletrajzírással szembeni kétségei arra emlékeztetnek, ahogyan újra és újra vonakodott megjelentetni filozófiai munkáit. Érthető, hiszen az önéletrajzi jegyzetekben épp olyan finom érzékkel tapintotta ki a koherens narratíva lehetőségeit – vagy éppen problematikus voltát –, mint a filozófiai szövegeiben, ami újabb kapocs töredékes önéletrajzírása és filozófiája, illetve személye és gondolkodói életműve között.

 

 

 

Második rész >>>

 

 

 


Címke: , , , ,
2020.09.23 - tiszatáj

FELKÉSZÜLÉS MEGHATÁROZATLAN IDEIG TARTÓ EGYÜTTLÉTRE 
Leheletfinom, csaknem éteri dimenziókban járó romantikus történetet készített Horvát Lili. A szociodrámai felhangokkal élő Szerdai gyerek után az idei Venice Days-szekcióban landolt Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre zömmel parányi rezdülésekre, definiálhatatlan érzésekre összpontosító, olykor az európai modernizmus vagy posztmodern éra leleményeiből kölcsönző, alig észrevehető hibákkal rendelkező mestermű… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
2020.09.23 - tiszatáj

INTERJÚ MOLNÁR T. ESZTERREL
Pár héttel ezelőtt, a Grand Caféban mutatták be Szegeden Molnár T. Eszter Teréz, vagy a test emlékezete című regényét. Három elbeszélő, három Teréz, akik mind három nyelven próbálnak kitörni a hallgatásból és beilleszkedni egy-egy új közegbe. Egy összefont regény, amely szótár is egyben. Kézikönyv a kitörölhetetlen múlt és az üldözött jelen összeegyeztetéséhez… – SZUTORISZ SZABOLCS INTERJÚJA

>>>
2020.09.21 - tiszatáj

Szokatlanul keresztezett, részben helyszíni, részben online kötetbemutatóval zárta a nyarat a Törzsasztal Műhely a Jazz Kocsmában. A szlovákiai Peredről online bejelentkező Mucha Dorkát Bencsik Krisztina kérdezte a közönség előtt Puncs című kötetéről, a felolvasás hangulatát pedig Török Dénes alapozta meg zenéjével. A hibrid, inter- és multimediális bemutató után a szerzőt a Puncsról, új ifjúsági és jelenleg készülő regényéről kérdeztük… – BORBÍRÓ ALETTA INTERJÚJA

>>>
2020.09.20 - tiszatáj

Baka István (Szekszárd, 1948. július 25 – Szeged, 1995. szeptember 20.) költő, műfordító.

>>>
2020.09.18 - tiszatáj

RADU ȚUCULESCU: SZTÁLIN, ÁSÓVAL ELŐRE!
A Sztálin, ásóval előre! cselekménye két szálon fut. Az első főszereplője egy falun élő fiú, Adrian, aki az öt- és tizennégy éves kora között megélt élményeiről számol be. Ezek közül az első Sztálin halálhíréhez kötődik, az utolsó pedig a Ceauşescu hatalomra kerülése előtti évekhez. A naiv gyermeki nézőpont már a bevezető történetekben sem érvényesül maradéktalanul, a beszámolókat időről időre olyan utalások szakítják meg, amelyek az elbeszélteknek retrospektív jelleget kölcsönöznek… – HLAVACSKA ANDRÁS KRITIKÁJA

>>>
2020.09.17 - tiszatáj

RELIC (2020)
Bűntudat és személyes élmények szülték Natalie Erika James nagyjátékfilmes debütjét: japán származású, tradicionális ázsiai házban élő nagymamájának demenciája sarkallta alkotásra, miután hosszú ideig kapcsolatba sem lépett a rokonával és 2013-as találkozásuk idején az idős hölgy már fel sem ismerte őt. A Sundance-en, később VOD-on bemutatott Relic-ben a fájdalom és a tehetetlenség összes árnyalata kíméletlenül ott bujkál, ránk törve akkor is, amikor legkevésbé szeretnénk… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
2020.09.14 - tiszatáj

BOJÁR IVÁN ANDRÁS BESZÉLGETÉSE TÉREY JÁNOSSAL
Most is azt gondolom, hogy ameddig nekem így nem lesz Trianonhoz közöm, addig nem tudom azt a bizonyos Trianon-színművet megírni, még akkor sem, hogyha Vidnyánszky Attila telefonálna személyesen, és milliókat kínálna föl ‒ erre persze nem fog sor kerülni. Szóval ez az én válaszom arra, hogy a kísérletező művészszínház foglalkozik-e nemzeti sorsproblémákkal. Szerintem igen, ki-ki a maga módján. Valamiért mégis szeretik odaírni, hogy ez akkor most konkrétan ez. Lehet, hogy tényleg az, és ez nekik valószínűleg hasznavehetetlen, ha egy konzervatív játszóhelyre gondolsz. Adja Isten, hogy ne így legyen…

>>>
2020.09.13 - tiszatáj

RÁCZ LAJOS BESZÉLGETÉSE KONRÁD GYÖRGGYEL 
Érdekes kérdés, hogy kit számítunk zsidónak. Hallottam erről egy anekdotát Izraelben, amely szerint mondták Ben-Gúriónnak, aki megalapította Izrael államot, és az első miniszterelnöke is volt, hogy sokan jönnek a Szovjetunióból olyan zsidók, akikről nem lehet tudni, hogy valójában azok-e. Erre azt válaszolta, ha valaki olyan hülye, hogy zsidónak mondja magát, akkor zsidó…

>>>
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Janáky Marianna: Paplan alattHódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő