02.11.
| Jazz Kocsma – Simon Bettina Strand című kötetének bemutatója >>>
02.08.
| A vád tanúja című produkciót mutatja be a Játékszín >>>
01.31.
| Müpa – Négy az egyben >>>
01.30.
| Asztali beszélgetések… – Mesék a csodakertről – Az egyetlen Földért >>>
01.22.
| Homo Ludens Project: Humánia >>>
01.20.
| Átírt városok – Kettős könyvbemutató az E-MIL szervezésében >>>
01.18.
| Szabadon szárnyaló karmester, óramű pontos alkotó >>>
01.16.
| Bereményi Géza mesél az első Cseh Tamás-lemezről >>>
01.13
| Beethovent ünnepli a világ >>>
01.11.
| Januárban folytatódik a Szent Efrém Férfikar Orientale lumen sorozata >>>
01.10.
| Impróműhely, mesedélelőtt, hangszersimogató – januárban indul a második STARTfeszt! >>>
01.18.
| Különleges Kakaókoncerttel készült a Miskolci Nemzeti Színház >>>
01.17.
| Világsztár érkezik Budapestre! – Az Animus elhozza olvasóinak Jo Nesbøt >>>
01.17.
| Megalakult a Magyar Dokumentumfilmesek Egyesülete >>>
01.16.
| JCDecaux – Jöjjön velünk egy kortárs művészeti utazásra! >>>
01.14.
| Öt hiányszakma képzését támogatja a Nemzeti Filmintézet >>>
01.14.
| Plusz előadást hirdet a Szabadtéri az Apáca show-ból >>>
01.14.
| A Fiatal Írók Szövetségét Antal Nikolett és Pataki Viktor vezetik tovább társelnöki rendszerben >>>
01.13.
| Az Élősködők hat kategóriában Oscar-jelölt! >>>
01.04.
| Tandori Ágnes emlékére >>>
12.28.
| Lukács Sándor kapta idén a Ruttkai Éva-emlékgyűrűt >>>
12.22.
| Elkészült a Kecskeméti Katona József Múzeum digitális gyűjteményi adatbázisa >>>

Fenyvesi Orsolya, Mezei Gábor, Nagy Lea, Payer Imre, Sokacz Anita versei

Balogh Gyula, Bogdán László prózája

Tanulmányok Juhász Ferencről (Borsik Miklós, Csehy Zoltán, Kabdebó Lóránt, Kerber Balázs, Nemes Z. Márió, Németh Zoltán, Pomogáts Béla, Varga Emőke)

Kőszegfalvi Ferenc Tornyai János humoráról

>>>

éjszaka van – negyven
kihűlt vagonnal és három fűtöttel
száguld a vonat

bár az én fülkém hideg
jobbat kívánnom
nem visz rá a lélek
mert száguldva szépek
az elszáradt tájak
s az elnagyolt árnyak
olyanok mint valami
földöntúli szabályosság síkidomai
[…]

>>>

Gyenge Zoltán: Joan Miró ürügyén
2013.03.31 - tiszatáj

Amikor a megtisztelő felkérést megkaptam, azon gondolkoztam, hogy mit mondjak. (Sohasem árt, ha valaki az előtt gondolkodik, mielőtt beszél. Tudom ajánlani.) Beszéljek Miróról? Elemezzem a művészeti irányzatokat? Vagy a képeket? Túl unalmas, és mindenki számára hozzáférhető, ha rendelkezik számítógépes alapismeretekkel. Sokkal inkább érdekes lehet arról beszélni, hogy mi jutott eszembe a képek kapcsán, milyen asszociációkat keltett a kiállítás.

Azért nézzük előbb a szikár adatokat: élt egy katalán festő, aki járatos volt a fauvizmus, dadaizmus, szürrealizmus vagy a kubizmus rejtelmeiben, ami nem csoda, hisz csaknem végigélt egy évszázadot, és amikor 97. életévében elhunyt, a 20. század nagy öregjeként helyezték örök nyugalomra. Ismerte Picassót, Klee-t, felváltva élt Barcelonában, Párizsban és a számára – ezt személyesen meg is értem – oly kedves szigeten, Mallorcán.

Ennél máris érdekesebb egyik kijelentése. Miró alig múlt harminc, amikor azt nyilatkozta: „meg akarom gyilkolni a festészetet”. Mit jelent ez? Mit akart meggyilkolni? És sikerült neki?

A mondat több asszociációt kelt. Bennem rögtön kettőt. Az egyik: miért van a művészet, a másik: mi a művészet igazi célja.

1. A művészet kapcsán egy egyre inkább falanszteri szemléletű világban egyre többen teszik fel azt a kérdést, hogy mire jó a művészet vagy általában a humán műveltség? Megnyugtató válaszom így hangzik: semmire. Megkérdezhetjük még azt is, hogy mire jó a költészet, a zene, a képzőművészet, mire jó az a képzés, amelynek célja, hogy megsegítse az ezekben való eligazodást, ami meglehetősen aktuális akkor, amikor félművelt emberek haszontalan bölcselőkről, búsongó művészekről vizionálnak. De egyáltalán: mi szükség arra, hogy kiállításokat rendezzünk, színházakban előadásokat nézzünk, koncertekre járjunk? Van ennek haszna? Van-e a bölcseletnek, a művészeteknek valamilyen haszna?

Ezzel kapcsolatban a 18–19 század egyik legnagyobb gondolkodója, Hegel azt mondja, hogy a filozófia, a művészet és a vallás pontosan abban különbözik a tudománytól, hogy nincs benne közvetlen haszon.

Nem fog célszerű találmányokat adni nekünk, ha hiszünk a gondolat magánvaló igazságában, ha gyönyörködünk a művészet magánvaló szépségében, vagy hiszünk az abszolútum magánvaló jelenlétében. Nem hoz hasznot egyik sem. A tudomány lehetővé teszi, hogy meggyógyuljunk, ha betegek vagyunk, megmelegedjünk, ha fázunk, gyorsabban jussunk el egyik helyről a másikra, ha utazunk. De felvetődik a kérdés: mi célból? Miért gyógyulunk, miért melegedünk, miért utazunk? Ha nem látunk és nem hallunk, ha egyszerűen szólva: nem élünk emberhez méltó életet? Schelling egyszer azt mondta: talán eljön egyszer az a kor, amikor csak nyomorult találmányokra fordítják az emberi szellem erejét. De még ő sem hitt teljesen abban, hogy az új barbárságnak ez a kora egyszer elérkezik. Boldogan jelenthetjük: itt van. A GDP arányos elmék fantáziátlansága először csak meg akarja határozni, mi a hasznos, mi a haszontalan, aztán meg is akarja semmisíteni azt, ami a társadalmi hasznosság kritériumának nem felel meg.

Ez a végletekig materialista világ el sem töpreng azon, hogy azután mi marad? Vöröslő szemmel a komputer képernyőjére bambuló egyedek, akiknek a füléből fejhallgató lóg ki, hogy a külvilággal való kapcsolatot minél kisebbre korlátozzák, miközben zombi tekintetük az előttük futó számsorokra vetül, és régen nem kérdezik, hogy mire való életüknek az a jelentékeny hányada, amit munkával töltenek, mire jó az a pénz, amit ennek ellenértékeként megkapnak, hacsak arra nem, hogy elavult kocsijuk, telefonjuk, kutyájuk után újat vegyenek. Ebben a merkantilista szemléletű világban a művészet legfeljebb megtűrt, de a hatalom számára egyre érdektelenebb. Egy felesleges kiadási tétel csupán. Maga is felesleges.

Miró esetében még erőteljesebben vetődik fel ez a kérdés. Erről egy történet idéződik fel bennem. A bátyámnak volt egy macskája, akit Micónak hívtak. Kedves cirmos volt. Amikor a kislányommal egy Miró képet láttunk, akkor először rácsodálkozott, megpróbálta elolvasni a festő nevét, majd grimaszolva megkérdezte: „Micsoda, Micó festette?” Majd hozzátette: „ilyet én is tudok.” A REÖK miatt is remélem nem lesz olyasvalaki, akinek egy fülledt pillanatában az jut majd eszébe, hogy ilyet ő is tud. Amit a gyerek mond, az aranyos. Ha ezt egy felnőtt ismételi el: szánalmas.

Miró pedig egészen mást akart. Az ő művészete nem volt más, mint maga a tiltakozás. Tiltakozás a berögződött szokások, a társadalmi viszonyok, a kánonná merevedett művészeti irányzatok ellen. Mondják, volt olyan festménye, amelyet hagyományosan kezdett el festeni, aztán szándékosan elrontotta. Az egyik legismertebb és legszuggesztívebb képe a Harlekin karneválja (1924). Ezt a képet Párizsban festette, miközben fázva és éhezve szobája omladozott falát nézte, és azt vizionálta, miként virágzik ki a fal. Van ennek értelme? Vagy haszna? Nincs! El vele! Nem normális.

Egy német elemzője a festészetét a „poetisch und träumerisch” szóval jellemzi, azaz poétikus és álomszerű, amely egészen pontosan utal arra, hogy ebben az időszakban az „álom” szerepe a valóságot reprezentáló, sőt azt felülíró tényezővé válik, ahol az ember sokszor igazabb életre talál, mint a valóságnak nevezett prózai és gyakran zűrzavaros világban. Mert az álomnak is van szerkezete, még ha nem is azt a logikát követi, mint amit valóságosnak hiszünk. Az álomban a kanti tér, idő és oksági formák felülíródnak, hogy érthető legyek: a valóságban nem lehetünk egyszerre két helyen, nem lehetünk egyszerre több idősíkban, és ha A-t B követi, akkor azt nevezzük oknak és okozatnak. Ezzel szemben az álomban igenis egyszerre lehetünk több helyen, egyszerre létezhetünk több időben és egyszerre fordulhat meg az ok és okozat, sőt – Hegellel szólva – az is előfordulhat, hogy ami ebben a világban fehér és édes, az ott sós és fekete. Ez az álom világa, ahol olyan lények, olyan formák nőnek ki a semmiből, amelyeket a legvadabb ébrenlét-fantázia sem képes megalkotni. Salvador Dali Millet Angelus-száról szóló könyvében ezért ír az automatikus festés technikájáról, azaz hagyjuk, hogy az ecsetet a véletlen vezesse, azt fessük, amit a test akar, és nem azt, amit a tudat. Sőt Dali szerint a legjobb, ha rögtön ébredés után kezdünk el festeni, amikor az álom még nem szállt tova. Nem mindenben hiszek persze Dalinak, képeiben a logikus szerkesztést nagyon sokszor erőteljesebbnek látom, mint a véletlen fantáziálást. Ha mindezt Miró mondja, talán jobban elhiszem. Tudjuk, hogy nem egy magát ösztönösnek mondó költőről kiderült, hogy a nagybetűs ihlet által sugallt remekeket nagyon komoly szisztematikus munka előzte meg. Megtalálták később ugyanis a vázlatokat, amit az „ösztönös” művész nagyon szorgalmasan a művéhez készített.

De nincs ezzel semmi baj. Álmodni ébren is lehet. Miró képein a valósághű ábrázolást csak az a félművelt barbár kéri számon, aki mentes a fantáziától, mentes az álom színpompás világának élményétől, és elfelejtette, hogy a gyermeki képzelet ugyanazt adja, mint amit Miró képein lát. Sőt, ennek tükrében azt mondom, hogy bizonyos értelemben a lányomnak igaza volt. Nem ő tudott volna olyan képeket festeni, mint Miró, hanem Miró tudott olyan képeket megálmodni, amilyet ő és még sok-sok gyermek, a fantázia teremtő ereje révén valósággá álmodott. A magát kifinomult gondolkodásúnak vélő felnőtt, aki magasabbnak véli a felnőtt világát, mint a gyermekét, viszont elfelejti, hogy valaha ő is volt gyermek, és gyermekként sokkal emberibbnek látszott, mint komoly, meglett, „érett” felnőttként. Mennyire hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy gyerekként még kérdeztünk, és iskoláztatásunk egyik legnagyobb „erénye” éppen a kérdésről való leszoktatás?

2. A másik dolog a művészet célja. Szögezzük le rögtön az elején: Hegel szerint biztosan nem lehet a művészet célja a nevelés, az erkölcsi jobbítás, mert az esztétikum számára az etikai szféra másodlagos. Az esztétikum az etikain kívül áll. Más. Érdemes lenne Hegelt olvasni, mielőtt etikai tartalmat kérünk számon a művészeten! Hogy csúnya dolgot ábrázol. Hogy sértő vagy csúnyán beszélnek. Hogy megsértik ennek vagy annak etikai, vallási stb. érzéseit. Az ilyen ember nem érti és félek, nem is fogja soha megérteni, hogy mi a művészet. Pedig olvashatna Hegelt, Kantot vagy Simmelt. Mert akkor tudná, hogy a művészetnek nem célja ezeknek az igényeknek való megfelelés, hanem sokkal inkább valaminek az állítása. Provokáció? Igen. A művészet eredendőn már magával a létezésével provokál. Ezt mindenképpen ki kell emelni egy olyan művész esetén, mint Miró. Miró művészete ugyanis causa sui provokáció. De provokált a 15. században Mantegna, amikor Krisztust a talp-nézetből ábrázolta, provokált Bosch, később Bruegel hihetetlen, blaszfémikus alakjaival, Altdorfer bizarrul kéjsóvár Lótja, Giorgione Koncertje vagy Tiziano érzéki Vénusza, Caravaggio homoerotikus Ámorja, és szándékosan csak idáig folytatom a sort. Nem kell beszélnem a 19 vagy 20 század művészetéről, Courbet-tól az impresszionistákon át napjainkig. A maga korában mind provokatív. Ma pedig kanonizált, és a legnevesebb múzeumok legféltettebb darabjai közé tartozik. A művészet a létével provokál. Mire? Együtt-gondolkodásra. Gondolkodni pedig valóban kényelmetlen dolog. Bár néha megéri. Aztán persze az ítélet szabad. Lehet rossz vagy jó véleményem egy-egy alkotásról, csak vigyázzak arra, hogy mindig az esztétikus elvárásoknak feleljek meg, mert ha onnan kitámolygok, akkor semmi sem ment meg attól, hogy badarságokat beszéljek.

Miró szándéka még ezen túl is kifejezetten provokatív. Nem ezt vagy azt támadja, hanem magát a kanonizált művészetet, bár az már csak a sors különös fintora, hogy az idő aztán őt magát is kanonizálta, ami ellen nem volt lehetősége tiltakozni. Még annyira sem, mint Samuel Beckett-nek, aki amikor meghallotta, hogy megkapta a Nobel-díjat, elbujdokolt, hogy meg ne találják. Nem is vette át soha.

*

Mit jelent Miró ma? Ha érteni nem is, érezni kell, hogy mit akart, amit tett, miért tette, azt a szenvedélyt, ahogyan tette. Mert Kirekegaard-ral szólva a kor nem azért nyomorult, mert nincs benne értelem – bár lehet, hogy ezt ma már másképp látná –, hanem azért, mert nincs benne szenvedély. Miró festészete maga ez a szenvedély, amelyből, ha figyelmesen nézzük, tanulhatunk is, lophatunk tőle, higgyék el, nem bánja, talán gazdagabbak leszünk. Ha nem is feltétlenül úgy, ahogyan ma sokan gondolják.

 

Megjelent a Tiszatáj 2013/3. számában

Kapcsolódó írásaink:

Ibos Éva: A szolid szürrealista

Váraljai Anna: A Kultúrdémon és a Festő találkozása a boncasztalon



* Elhangzott Joan Miró kiállításának a megnyitóján. 2013. február 1., REÖK, Szeged


Címke: , , ,
2020.01.21 - tiszatáj

COSI FAN TUTTE – BEAVATÓ OPERA NEM CSAK BIMBÓZÓ KAMASZOKNAK
Toronykőy Attila rendezésében elsősorban a műfajjal ismerkedő fiataloknak szánta a szegedi operatársulat Mozart vígoperáját, a Cosi fan tuttét, amit kettős szereposztásban mutattak be a hétvégén a kisszínházban… – HOLLÓSI ZSOLT KRITIKÁJA

>>>
2020.01.20 - tiszatáj

KOVÁCS ANITA KIÁLLÍTÁSA NYOMÁN
Fiatal alkotónk munkáiban: nem csupán bizonyos textúrák változatos alkalmazása és progresszív vonások keresztezése a fő cél. Műveiben az elemi (rejtett) erők és az ösztönös feltárások játéka formál meg egy-egy összképet, mely részletei mögül gyakran sejlenek fel különféle alakzatok… – Az alkotó portfólióját ím-ígyen próbálják megközelíteni bizonyos mesterek, poéták – és mű-vész-et-tört-én-ész-ek…

>>>
2020.01.19 - tiszatáj

HÁROM DARAB A SZEGEDI KORTÁRS BALETT VÁGY-ESTJÉN
Vágy címmel három darabból álló bemutatóra készül február végén a Szegedi Kortárs Balett. Roberto Galvan argentin koreográfus az elmúlt napokban Szegeden járt, hogy betanítsa a mostani táncosoknak az Astor Piazzola zenéjére komponált, 1992-ben már óriási sikert aratott Koncert tangóharmonikára és zenekarra című művét… – HOLLÓSI ZSOLT AJÁNLÓJA

>>>
2020.01.19 - tiszatáj

ABAFÁY-DEÁK CSILLAG
ÉS KÖLÜS LAJOS
Keresem a kapcsolatot a két művész alkotásai között. Rajcsók a hiányra épít, Esse Bánki a nem látható, de láthatóvá tett vonalakra, fénycsíkokra, fénypászmákra. A csutka mint hiány. Van egész alma is, kivágva egy rész belőle, egymás mellett vannak, rész és egész, az egész mint hiány. A rágás nyomai, az égig érő csutka, mint Jákob lajtorjája, felfele kell nézni […]

>>>
2020.01.19 - tiszatáj

BESZÉLGETÉS ELIA SULEIMAN FILMRENDEZŐVEL 
Szeptember 17-én, a CineFesten láthatta először a hazai közönség a cannes-i zsűri különdíjával honorált A mennyországnak kell lennie című egzisztencialista tragikomédiát. Rendezője nevéhez korábban olyan alkotások fűződtek, mint az Egy eltűnés krónikája, a Deus ex machina és A hátralévő idő, de közülük Magyarországon csak a másodikat játszották a mozik 16 évvel ezelőtt. Suleimant aktuális remekműve 2020. február 20-án debütál a filmszínházakban… – SZABÓ G. ÁDÁM INTERJÚJA

>>>
2020.01.17 - tiszatáj

MARJANE SATRAPI: PERSEPOLIS
Van abban némi igazság, hogy Marjane Satrapi nem grafikus memoárként definiálja pályafutása főművét: a 2007-es, Vincent Paronnaud társrendezésében fogant, cannes-i zsűridíjjal jutalmazott rajzfilmadaptáció forrásanyaga ugyanis jóval rövidebb intervallumot ölel fel annál, minthogy rögtön számvetésről beszéljünk. Körülbelül 15 évet fog át a cselekménytelen, inkább színesítő-részletező momentumokra húzott narratíva… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
2020.01.17 - tiszatáj

BESZÉLGETÉS BOGDÁN ÁRPÁD FILMRENDEZŐVEL
A játékfilm, a színház és az irodalom világából érkező Bogdán Árpád filmrendező, egykor tíz évet élt a nyolcadik kerület mélyén. Legújabb dokumentumfilmjében ezt a miliőt és két erős karakterét mutatja be a nézőknek. Az interjú során a beszélgetés többek között kitér a történetmesélés fontosságára, a roma emberek jelenkori ábrázolhatóságára és a segítségnyújtás igényének alapvető fontosságára… – SZÁSZ CSONGOR INTERJÚJA

>>>
2020.01.17 - tiszatáj

A ROMÁN KULTÚRA NAPJÁN FOTÓKIÁLLÍTÁS NYÍLT A DUGONICS TÉREN
A Budapesti Román Kulturális Intézet Szegedi Fiókszervezete a Purcărete világa című multidiszciplináris projekttel – fotókiállítással, filmvetítéssel és a hozzá kapcsolódó beszélgetéssel – ünnepelte szerdán a Román Kultúra Napját. A tárlat február 17-ig tekinthető meg a szervezet Dugonics téri székhelyén… – HOLLÓSI ZSOLT AJÁNLÓJA

>>>
2020.01.14 - tiszatáj

GONDOLATOK SZILÁK ANDREA BUNKER CÍMŰ KIÁLLÍTÁSÁRÓL
A művész jelenlegi kiállításnak előkészítése során a galéria terében egy olyan urbánus természeti képződményre talált, amit bunkerré lehet tenni – vagy legalábbis kihasználta azokat az adottságait, amik lehetővé teszik, hogy bunkerként is funkcionálhasson. Jelentősebb környezetalakítás nélkül birtokba vette ezt a helyet (vagy ide menekült), és berendezett benne egy otthont, egy helyet, ahol túl lehet élni… – VIDRA RÉKA KRITIKÁJA

>>>
2020.01.13 - tiszatáj

BALCZÓ PÉTER ÉS HANCZÁR GYÖRGY A COSI FAN TUTTÉBAN
Kettős szereposztásban mutatja meg Mozart Cosi van tutte című operáját a Szegedi Nemzeti Színház. Két olyan művész osztozik Ferrando jelmezén, akik régi ismerősök, pályájuk Szegeden indult. Balczó Péter főképp a budapesti Magyar Állami Operaházban énekel. Hanczár György viszont inkább külföldi színpadokon énekelt az elmúlt időszakban. Régebben is voltak már váltótársak egy szerepben. A tenorokra gyakran jellemző féltékenység és rivalizálás azonban szerencsére nem bántja őket… – MÁROK TAMÁS INTERJÚJA

>>>
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Janáky Marianna: Paplan alattHódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő