Csütörtök. És akkor megszólal az a rohadt telefon. Ok, nem a piros, hanem a mobilom. Nagyképernyős, frusztrálóan beképzelt dög. Teljesen el van szállva magától. Hiába rejtettem el olyan ügyesen az asztal alá, hiába örültem neki annyira, hogy majd az unalmas percek idején. Mindez neki semmit nem jelent. Simán elárul a rohadék. Mániás óvatosságom, úgy látszik, kivételesen cserbenhagyott, reggel elfelejtettem lehalkítani. Basszus, hát kiben bízzon az ember, ha már saját pszichés problémáira se támaszkodhat rendesen? A Twin Peaks főcímzenéje pillanatok alatt kísérteties csendet generál. Úgy látszik, úgy lett megkomponálva, hogy elérje a kívánt hatást. Vagy csak a gyermekkori traumák mélyen eltemetett emlékképei törnek utat maguknak ezekben az órákban? Utóbbira sajnos kifejezetten alkalmasnak tűnik ez a délelőtt. Először úgy teszek, mintha nem tudnám, honnan jöhet. De néhány másodperc elég, hogy rájöjjek, most nem nyerő ez a stratégia. Mindenki tudja, hogy ez a csengőhangom. Elnézést kérek és kinyomom. Arcomban lüktet a vér. Ez egy komoly, állami hivatal, ahol értekezleten facebookozni, emaileket nézegetni, esemesezni nem, maximum csak titokban lehet. Én pedig általában ügyesebb vagyok, hiába, 36 óra alvás nélkül és ez a hirtelen jött tél még engem is megvisel.
Szünetben gyorsan visszahívom Marcit. Úgy tűnik, a Twin Peaks, aztán a teamen eluralkodó túlvilági csend, a kint tomboló hóvihar, a neten közölt horror prognózisok figyelmeztető jeleiből nem tudok megfelelően olvasni. Nem érzem, milyen természetfeletti erők munkálkodnak a háttérben, hogyan formálódik akaratomtól függetlenül nem túlzottan vidám sorsom. Gyanútlan vagyok, eszembe se jut, hogy holnap ünnepi koszorúzás lesz. Négy csengés után felveszi. Rövid, feszes beszélgetés. Mintha Uncle Sammel diskurálnánk, pontosabban ő diskurálna velem. A FISZ-nek szüksége van rám! Idén én vagyok a soros, valakinek mennie kell, holnap a PIM udvarában koszorúzás. Nyelem az információt, a feldolgozás csak a vonal bontása után kezdődik. Dohogok. Utálatosan, kisstílűen, órákon keresztül. Pedig még tényleg nem voltam egyszer sem, tavaly majdnem, de aztán mégse. De akkor is, miért az utolsó napon tudom meg? Ráadásul mi is lesz pontosan? És úgy egyáltalán? Rosszul értelmezem, pedig tudom, hogy nem azt és nem úgy akarta mondani. A fáradtság leleplezi az igazi énünket, nekem pedig nem okoz örömet saját látványom. Később persze kiderül, már napok óta folyik a levelezés a témában. Mivel a hozzám intézett emailes kérdésekre nem válaszoltam, egyértelműnek tűnt, hogy részemről biztosan nincs akadálya a küldetésnek. Később megkapom a meghívót és a levélváltásokat. Fata morgana: a kérdések tényleg ott állnak, de az én címem a címzettek sorából kimaradt. Vigyorgó ördög a részletekben.
Felhívom a szervező hölgyet. Óvatosan, finomkodva érdeklődöm: a beígért 20 centi hó, a szél, a vihar, a fagy esetleg? A válasz kategorikus, a koszorúzás meg lesz tartva. Legfeljebb 30 perc az udvaron, annyit kibír mindenki. Annyit mindenkinek ki kell bírnia. Kicsit még el is szégyellem magam. Semmittevő, folyton nyavalygó író, írócska vagyok, nincs mentségem. De azért forradalmat csinálni vagy épp egy korábbira emlékezni tavasszal könnyebb, gondolom. Hatalmas energia a másik oldalon, olyan, amivel napokig lehet tartani a sáncokat, még akkor is, ha elfogy a puskapor, ha az osztrák seregek túlerőbe vannak, ha rozsda eszi a szuronyokat, ha már undorodunk saját lovaink nyers húsától. Engedek a nyomásnak, jelzem szervezetünk részvételi szándékát. Nem vitás, puhány és elvtelen vagyok, de ebben a kontextusban ennél jobban ezt már nem lehet felvállalni. Aztán záróakkordként még tisztázzuk, ki vagyok, tisztázzuk, hogy nem a Szépírók Szövetsége és nem is a Fiatal Írók Társasága. Ha már. Gyorsan felhívom Balázst, remélem, eljön velem. Rá kell ébrednem, nincs az a szélsőséges helyzet, ami kiölthetné a szolidaritását. Azt mondja, okés meg persze, menjünk.
Már hét körül jár az idő, mikor koszorúvadászatra indulok. Szétverten, fáradtan, túlzottan zsúfolt, túlzottan értelmetlen volt ez a nap. Vidéki srácként gondolnám, ilyenkor már esélytelen, de a pestszentlőrinci temető egyik nonstop koszorú- és virágkötészete tárt karokkal vár. Kicsit bizarr ez az ölelés. Kissé zavarba is ejt, mikor megtudom, hogy egy-egy elfelejtett temetés vagy nőnap idején micsoda sorok töltik meg nem csak az utcát, hanem az éjszakát is. (Az ilyen beszélgetések tartják bennem a lelket.) Az eladóhölgy láthatóan örül a jelenlétemnek. Állítja, meghoztam a szerencséjüket. Igaz is, mióta bejöttem, még három másik ember érkezett, menekült be. Ha nem baj, őket szolgálná ki előbb, mert a koszorú az komoly dolog, azt tervezni kell. Néhány cserépnyi virággal és egy friss virágokból készült csokor értékesítése után – vajon hová, kinek vihetik? – tervezni kezdünk. A koszorúalap és a felvihető örökzöldek szédítő választéka egészen új világokba enged betekintést, a fene se gondolta, hogy ennyire komplex ez az univerzum. Hagyom, hogy vezessen. Mivel a buxusról kiderül, hogy kinyírhatatlan, végül arra szavazok. A feliratos szalagoknál kezdem elveszíteni a józanságomat. De viszonylag jól reagál, mikor említem, hogy zöld alapon ezüst betű semmiképp, mert azok Mardekár színei, hogy a fehér aranyos szegéllyel, túlzottan temetői, ellenben a vörös arany felirattal, nos, az merész, de még mindig az tűnik a legjobbnak. Lassanként mindent megálmodunk, már a macskák és szobanövények örök küzdelménél járunk, amikor belém hasít, egyetlen dolog még nagyon is hibádzik. Nemzeti színekben tündöklő szalag, na, az még nincs, pedig. Pánikomat látva megnyugtat, megpróbálnak „felhajtani” valamit éjszaka. Nyugodtan indulok haza. Ezen az éjszakán nem fagyhatok meg.
Péntek. Csütörtökön egész nap cudar idő volt, ma pedig a redőnyt húzva nem hiszek a szememnek. Bekapcsolom a laptopot, hamar kiderül, bár tegnap is katasztrofális volt a helyzet, lehetett még fokozni. Hóförgeteg, három méter magas hótorlaszok, elakadt autók és autósok tömegei, természetesen lemondott állami és politikai rendezvények, demonstrációk, biciklizések. Leállt az ország, leállt az élet, ilyen március 15-e emberemlékezet óta nem, olvasom. A Petőfi Irodalmi Múzeum azonban nem szerepel a hírekben. Úgy látszik, mikor már mindenki más, ők még akkor sem. Szóval vagy hiába megyünk, vagy ott tényleg készülnek már a huszárok papírcsákói, megemlékezőkre várva áll a zimankóba Petőfi szobra az udvar végében. Nincs mese, indulni kell. A 182-es busz utolsó erejével küzd, négy perc kétségbeesett várakozás után imáim meghallgatásra találnak, mozdulunk. A virágkötészetben aztán kiderül, hogy nemzetiszín szalag nem került. Fogalmam sincs mitévő legyek, azért a vörös-arany kombó magában, hm, kicsit. Tördelem a kezem, aztán megpróbálom utánozni Csizmást, kész szerencse, hogy nem pontozzák a teljesítményemet, de a szándék fontossága is elegendőnek bizonyul, a boltban tevékenykedő két hölgy egyike szalagvadászatra indul, vélhetően szánalomból. Alig tíz perccel később már indulok is befelé a városba. Elégedett vagyok, mindent teljesítettem. Koszorú szalaggal? Rendben. Számla? Zsebben. Sőt még az előlegből is visszakaptam 540-et, ennyit tesz, ha szerencsétlennek gondolják az embert.
Már a metróból hívom Balázst. Igazi forradalmár, ő hozza a kokárdákat is. Hamarabb érkezem, de nem megyek be, az utcán várok rá, valahogy zavaró lenne bemenni egy koszorúval, egyedül. Az időt ki kell használni, a szemközti házfalából kilóg valami, talán egy ősi gázvezeték csonkja lehet, kiváló lehetőség a koszorúnak egy főpróbára. Az utcán kevesen vannak, ők azonban megrökönyödve néznek rám. Nem baj. Iszonyat hideg van és fúj a szél. A kirakatból bámuló húsvéti nyúl és a mellette sorjázó kokárda- és tojáshegyek, megint David Lynchet juttatják az eszembe. Kész szerencse, hogy nincs egy régi radiátor a közelembe, nem szeretném hallani, ahogy az öntvény testből egy kislány énekének foszlányait szaggatja ki az orkán. Balázs megérkezik, kokárda fel (korábban le is tépte volna a szél, nyugtatom maga, mert otthon nem találtam). Terepszemle az udvaron. Tisztelgés az elárvult hóembernek. Kiderül, hogy bent lesz a megemlékezés, bent a lépcsőházban. 15-20 embernek kicsit túlzottan is tágas, de száraz, meleg és világos van. Kellemes tér a nagyvilágon e kívül elképzelésére. Arra gondolok, mennyire rossz lehet most kint, elakadva, kint, otthon és fedél nélkül. Hogy mennyire jó dolgom van, hogy hiába mondják, hogy a kultúra meg az írók és a költők, azért mégiscsak eljöttünk páran. Még akkor is, ha minden más elmaradt, ha nem is értem pontosan, hogy ez most itt éppen mi is és minek. Tényleg sok mindent át- és újra kellene gondolnom. Szécsi Noémi beszél. Az udvaron már gyorsabban zajlanak az események, három talán négy koszorú indul útjára. Aztán Balázs elővesz egy üveget a kabátja alól. Bodzapálinka, mondja. Nem tiltakozom. Finom és hamar átjár tőle a meleg. Arcomban lüktet a vér. Aztán arra gondolok, ez a srác eljött, csak azért, mert. Nem kérette magát, nem nyafogott, pedig biztosan lett volna jobb dolga is. A nemzeti ünnepeken annyi nagy szó és fogalom jelenik meg, de a tanulás, a dolgok inkább valahol itt kezdődnek, itt kezdődhetnének el. Azt hiszem. Emlékezni kevés.
Csepregi János
