Molnár Illés: Vaktérkép
Helynevekben vagy otthon:
a földből utólag a szájba
épített alaktalan díszlet
minden irányból bejárható.
Nézőpont kérdése minden emlék,
minden város, minden domborzat
ott ropog a fogaid között, mint
egy összerágott mustármag törmeléke.
[…]
11.
Helynevekben vagy otthon:
a földből utólag a szájba
épített alaktalan díszlet
minden irányból bejárható.
Nézőpont kérdése minden emlék,
minden város, minden domborzat
ott ropog a fogaid között, mint
egy összerágott mustármag törmeléke.
12.
A térkép háló, megszállsz benne, az emlék
feltámasztja és megszabadítja, amit
befalazott hullának véltél mindig.
Szabad elvonulást nyersz, vagy csak
pávatollal öklendezel fel tojásfehérjét,
megfogalmazás kérdése. Minden pont
összeköthető egy-egy pillanattal,
függőleges városunk trapézokon
leng, ígéreteken, mi másra emlékezhetnél
a jelenből? – Hogyne lenne kiút a vertikum,
a hegy tetején álló fa, rajta lógó kopár szikla,
a gyökereken hintázó gömbölyded katedrális,
annak összes hajói, és nyikorgó parkettázata,
mondod magadnak, függő beszéd.
14.
Torkodig ér ez az emésztő rendszer, a kövek itt olyan simák,
mintha évekig forgattad volna őket a szádban, vagy mintha
egymást koptatták volna ilyen tükrösre. Nappal a földeken,
ha senki nem figyel, szántás, kapálás közben lopva zsebrevágsz
egy-egy szebb mintázatú barázdát, repedést, hasítékot, és a nap
végén a biztonság kedvéért testüregeidben hordod ki az üresség formáit.
Egymás mellé teszed, próbálgatod a testeket, keresed a helyed,
és ami belefér. Lélegzetvételekkel és csendekkel méred az időt,
mennyibe telik itt meghúznod magad, míg leázik minden felesleges
bőr az árkokban felgyülemlett nedveidtől. Míg megpuhul benned
minden, aminek bármi köze lehet ezekhez a kövekhez. Mire végzel
napjaid számolásával, megszegsz mindent, amit lehet, törvényt,
kenyeret, ígéretet, valami kihajt belőled, ezen a sziklán eresztesz
hajszálereket, így melegszik a termőtalaj, így lesz lassú égés az eredet.
15.
Megbotlasz egy kőben, a találkozás vakító, éles, földközeli.
A kő hangja mély, és te melléfekszel, minden, ami vízszintes,
most szétgurul belőled. Megbotlasz egy gyökérben, de a fát
még ekkor sem látod, errefelé a növények lefelé nőnek,
a mélység adja rájuk a lombkoronát. Te pedig markolod
és kérnéd, vinne magával. Fás hangja zúg, de minden szavát
elhordják az erdő kistestű állatai. Megbotlasz egy küszöbben.
Az esés hosszas, lendület tartósan megszabja az irányt, a súlypont
áthelyeződik. Az érkezés puha, hangtalan, a hazatérés átmenet.
19.
Leolvad rólad a sötét,
a nap széleire igyekszel,
sárgás hajnali hang
nyúl feléd a szembeszélben,
ellentétben az óramutatóval.
Itt indult minden a parton.
Előbb a gát volt, aztán a folyó.
A mozdulat sodrásából lett a víz,
mederbe terelt az anyag történése,
kanyargó kérdőjel, mi folyik itt.
A túlparton egy másik nép
fiai, fogak helyett szájukban
kövekkel, nyelvük földközeli.
Gyomruk elemészti
az égbenyúló gyökeret,
felmossa kérges lépted a földről.
Szádba adja magát, némán ásít
ez a jeltelen utca. Árnyas kapualjak,
szürke lépcsőházak elhagyott
szaga árad. Köszörülöd nyelved,
mégsem metszheted át
ezt a torkolatnyi csendet,
ezt a rozsdamarta zárat.
„Az az arc, amelyik át-meg »átvérzi a történelem szövetét«” (MOLNÁR ILLÉST KOVÁCS FLÓRA KÉRDEZTE HÜLLŐK ÉS IZZÓK CÍMŰ KÖTETE KAPCSÁN)