Izsó Zita versei
Azt mondják, mindenkinek jobb lesz így.
Nem lehet hinni nekik.
Ebben a kórházi ingben is
biztosan meghalt már valaki.
Melletted pár nélkül maradt az anya.
Mint egy másik felét magába fordító zokni,
növekszik lassan a hasa.
Te meg csak azt teszed, amit sokan,
nem bánt a lelkiismeret.
[…]
A boldogság következményei
A parton feküdt.
A szörptől összeragadt a szája, mint a benyálazott boríték.
A tóban betiltották az úszást és a horgászatot,
csak néhány járőrcsónak érinthette a víz felszínét,
mégis jó volt mellette időzni, belélegezni a kicsapódó párát,
fertőző beteg izzadságszagát,
akihez a szerettei már nem érhetnek hozzá,
de még a ruhája alá is benyúlhatnak az idegen ápolók.
Hazafelé menet a vidámpark előtt felgyorsította a lépteit,
nem akarta látni az öröm következményeit,
a fagylalttól maszatos gyerekarcokat,
ünneplőruhákon a vasárnapi ebéd foltjait.
Ha családok fényképezkedtek a kőelefántok előtt,
direkt besétált a képbe a kamera elé.
Nem érdekelte, hogy senki sem emlékszik majd rá,
és azt a fotót úgysem hívatják majd elő.
Amikor már elég messzire jutott ahhoz,
hogy ne hallja a hullámvasúton ülők sikolyait,
négy férfi jött vele szembe,
üres zsákokkal, kifordult zsebekkel, lapos tárcákkal,
kongó ételhordókkal, száraz kulacsokkal,
tenyerüket feltörte az evező,
ahogy próbáltak átkelni az érinthetetlen tavon,
és most visszafordulva tétlen erejük útjába pont ő került,
megértette, nem hagyhatják elmenni érintetlenül,
s míg egyre hatalmasabb léptekkel közeledtek felé,
próbálta elképzelni,
hogy táskájukból, zsebeikből vajon mi minden hiányozhat,
és miféle ismeretlen állat szabadulhatott el
arról a pórázról, amit a kezükben tartanak.
Anna
Azt mondják, mindenkinek jobb lesz így.
Nem lehet hinni nekik.
Ebben a kórházi ingben is
biztosan meghalt már valaki.
Melletted pár nélkül maradt az anya.
Mint egy másik felét magába fordító zokni,
növekszik lassan a hasa.
Te meg csak azt teszed, amit sokan,
nem bánt a lelkiismeret.
Fénymásolt papírról vágják le így a felesleges,
fehéren maradt részeket.
De tudod, felejteni kell,
nem maradhat panasz a csukott száj mögött,
vagy fájdalom a varratok alatt,
mégsem állhatod meg, hogy utólag el ne nevezd.
Gyászkoszorúként dobod utána
ezt a két végénél összehajló nevet.
Beszélgetés
A temetésén láttam először.
Mióta utoljára elképzeltem,
sokat változott.
Haja elterjedt fején,
mint kertben a gaz,
ő lett a box kerületi bajnoka,
azt mondják, jó volt még mind a harminckét foga.
Valahogy elesettebbnek képzeltem, menthetőbbnek.
Vajon miközben felém se nézett
hány ismerősét hívták ugyanúgy, mint engem,
és miközben őket szólította,
ott voltam-e a nevem alján ,
mint kávéscsészében a fel nem oldódott cukor?
Ott kellett volna hagynom a temetést,
de végül mégis maradtam.
Neki a rágás koptatta el a fogait,
nekem csak a szavak.
Már csak felejteni akarok, de túl sok rá az idő.
Míg élek, múltam visszanő,
mint a karmolásba beletört köröm.
Hibátlan sötét
“A bűntudat olyan, mint a félelem. Hajt, hogy életben maradjunk.”
(Thomas Hauser)
Este nyolc után ellepik az utcákat a katonák,
egyforma ruhában,
mint a kórházban a betegek,
a csukott szájak mögött halhatatlan sötét.
Kijárási tilalom van. A szavaknak is.
A sortűz után az emberek
(az utóbbi időben főként asszonyok)
szólongatják szeretteiket,
azóta a legtöbb spanyol név
üres halottas kocsi.
Másnap templomba mennek,
az úr vasárnapi apa lett,
egyre kevesebben hisznek
a véletlenekben,
Isten dolga a szeretet,
ahogy az üres mentőöv öleli a tengert,
vagy a stadion nézőtere
az elmaradt meccsek színterét.
A stadion előtt a folyó,
hosszú mint az isten életvonala,
pont ennyire sebes sodrású,
és ilyen mély is az idő errefelé,
az itt lakók mossák benne szennyesük,
a katonák ebben fürdenek,
itt töltik meg kulacsaikat,
én beleestem, elsodort,
láttam
bizonyos helyeken a parthoz közel
az időben térdig álló,
mosakodó halottakat.
A folyó vize pedig
olyan tiszta maradt,
mint a bűntudat.
fürdés
ő beteg beteg beteg
a lázára hozzá költözöl
melegre érkező madarak
fészket ápolni
fészket rakni a nőben
a családfa egyik ágán
énekelni az ablak előtt
párkányán fogmosópohár, borotva
az első reggel nála
és a tükör
az ablak magadra
ismeretlen katona sírja
az apja nagy ember. még sokra viszi.
nevet nem ad neki. nevét helyette
egy utca viseli,
ő meg az oltár előtt
megkapta egy másik férfiét
mint ahogy uralomváltás után átnevezték a marx teret,
pedig a férfi nem is, csak a neve kellett,
ami mögé elbújhatott.
kicsit úgy érzi magát, mint aki
egy idegen sírról fejfát lopott.
Kilégzés
Befejezte a beszédet,
megnyalja a száját,
mint a borítékot, mielőtt lezárná.
Összezárt combokkal ül,
zavartan ropogtatja ujjait,
becenevét nálad hagyja,
hátha ismersz valakit, akire jó lehet.
A falról leszedi a tükröket,
amiktől nagyobbnak tűnt a szoba,
elviszi a közös képeiteket,
amiktől hosszabbnak az együtt eltöltött idő.
A festményeit is leakasztja,
de a szögeket nem húzza ki a falból,
csúnya lyukak maradnának a helyén.
Csapról iszik, ingujjába törli a száját,
csak a vécét használná még egyszer,
ha lehet.
Felajánlod, hogy segítesz levinni a bőröndjeit,
bár nem tudod, mit bizonyítanál:
udvariasságot vagy nyers erőt.
Csontjain a bőr,
ránctalanul feszülő vitorla,
míg búcsúzóul megölel,
hogy ne érezd az illatát,
visszatartod a lélegzeted,
és elképzeled,
hogy éppen most nyomtak le
valami iszonyatosan mély víz alá.
Lefelé menet fájhatna a mínusz pár fokos hideg,
vagy a körme, ami a tenyeredbe mélyed,
miközben megcsúszik a lépcsőn, és te elkapod,
de téged csak az bánt,
hogy nem látod megkönnyebbültnek,
nem hiszed, hogy mélyebben lélegzik,
jobban alszik majd ezentúl, nélküled.
Arcát kémleled, maradtak-e utánad nevetőráncai,
mintha a térdig érő hóban keresnéd
eltévedt vadászkutyád nyomait.
(Elhangzott az V. Kultúrcsempész Sínbusz Fesztiválon)
Zita Ižo
Posledice radosti
(A boldogság következményei)
Ležala je na obali.
Usne joj se ulepiše od soka kao polizana koverta.
Zabranili su plivanje i ribolov na jezeru,
samo je poneki čamac mogao da dodirne površinu vode,
a opet je bilo lepo tamo provoditi vreme, udisati isparavanje,
smrad znoja zaraznog bolesnika,
koga porodica više nije mogla dotaći,
ali ga je strano osoblje i pod odećom smelo dodirivati.
Putem kući bi ubrzala korake pred luna-parkom,
nije želela da vidi posledice radosti,
sladoledom umazana dečja lica,
mrlje od nedeljnog ručka na svečanim odelima.
Kad bi se porodice slikale pred kamenim slonovima,
namerno bi ušetala pred aparat u sliku.
Nije je zanimalo što je se niko neće sećati
i da tu sliku svejedno neće razviti.
Kad se već udaljila dovoljno daleko
da ne čuje vrisak ljudi s tobogana smrti
četvorica muškaraca su joj prilazila,
s praznim džakovima, izvrnutim džepovima,
tankim novčanicima, limenim posudama, čuturama,
vesla su im nažuljala dlanove
kad su pokušali da pređu preko netaknutog jezera,
a sada u povratku im se baš ona našla na putu,
shvatila je da je neće moći ostaviti na miru,
i dok su joj se sve bržim koracima približavali,
pokušala je zamisliti
šta im sve nedostaje iz torbi i džepova,
i kakva li se to nepoznata životinja otrgla
uzici koju drže u rukama.
Ana
(Anna)
Kažu da će svima biti bolje ovako.
Ne može im se verovati.
I u ovoj bolničkoj košulji
neko je već sigurno umro.
Majka kraj tebe osta bez partnera.
Kô čarapa što izvrće drugu ka sebi,
tako joj stomak raste polako.
A ti radiš isto što i mnogi drugi,
ne dira te savest.
Tako se i sa iskopiranih papira seku
suvišni, beli delovi.
Ali znaš, treba zaboraviti,
ne sme ostati žalbe iza sklopljenih usana,
ili bola pod zašivenim ranama,
nećeš odoleti da joj na kraju ne daš ime.
Bacaš za njom kao pogrebni venac
ime ovo, po krajevima spojeno.
Razgovor
(Beszélgetés)
Prvi put ga videh na sahrani.
Otkad sam ga poslednji put zamislila,
mnogo se promenio.
Kosa mu je iznikla po glavi
kao kopriva po bašti,
postao je opštinski šampion u boksu,
kažu da je još imao svih trideset i dva zuba zdrava.
Nekako ga zamišljah očajnijeg, manje beznadežnijeg.
Iako nijednom nije pogledao u mom pravcu,
koliko li se njegovih poznanika zvalo isto kao ja,
i dok ih je dozivao,
jesam li bila na dnu svog imena,
kao nerastopljen šećer u šolji za kafu?
Htela sam da odem sa sahrane,
ali sam na kraju ipak ostala.
Njemu je žvakanje istrošilo zube,
a meni samo reči.
Već samo zaboraviti želim, al’ to traje predugo.
Dokle god živim, prošlost mi iznova izrasta,
poput nokta slomljenog usled grebanja.
Savršeni mrak
(Hibátlan sötét)
Grižnja savesti je kao strah. Goni nas kako bismo ostali u životu.
(Tomas Hauzer)
Posle osam uveče vojnici zauzimaju ulice,
obučeni isto
kao bolesnici u bolnici,
nečujni mrak, iza zatvorenih usta.
Zabranjen izlazak. I rečima isto.
Ljudi nakon paljbe
(u poslednje vreme uglavnom žene)
dozivaju svoje voljene,
od tada su većina španskih imena
prazna mrtvačka kola.
Sutradan idu u crkvu,
gospod je postao nedeljni otac,
sve manje njih veruje
u slučajnosti,
ljubav je Božja briga,
kako prazan pojas za spasavanje
grli more,
ili tribine stadiona
teren otkazanih utakmica.
Reka je pred stadionom,
duga kao Božja linija života,
tok joj je tačno toliko brz,
a ovde je i vreme isto toliko duboko,
meštani u njoj peru svoje prnje,
u njoj se kupaju vojnici,
ovde pune svoje čuture,
ja sam upala, voda me je odnela,
videh
na pojedinim mestima blizu obale
stojeći do kolena u vremenu
mrtvace kako se umivaju.
A voda reke je ipak
ostala tako čista,
kao grižnja savesti.
kupanje
(fürdés)
bolesna je bolesna bolesna
useliš se na njenu groznicu
ptice koje stižu na toplotu
gnezda negovati
ugnezditi se u ženi
na grani porodičnog stabla
pevati pod prozorom
tamo čaša za pranje zuba,
brijač
prvo jutro kod nje
i ogledalo
prozor na sebe
grob nepoznatog vojnika
(az ismeretlen katona sírja)
njen otac je veliki čovek. još će mnogo toga postići.
nije joj dao ime. umesto nje, njegovo ime
nosi jedna ulica,
a ona je međutim pred oltarom
dobila ime nekog drugog muškarca
kao kad su posle promene režima preimenovali marksov trg,
mada joj muškarac nije ni bio potreban, samo njegovo ime
iza koga se mogla sakriti.
pomalo se oseća kao da je
ukrala nadgrobni kamen nekog nepoznatog.
Izdisaj
(Kilégzés)
Završava svoj govor,
lizne svoja usta,
kao kovertu pre nego što je zatvori.
Sedi sa skupljenim butinama,
zbunjeno krcka prstima,
nadimak svoj ostavlja kod tebe,
možda znaš nekog kome će da odgovara.
Skida ogledala sa zidova,
zbog kojih je soba izgledala veća,
odnosi zajedničke fotografije,
koje su činile dužim vaše vreme
provedeno zajedno.
Skida i slike,
ali eksere ne vadi iz zida,
na njihovim mestima ostaju ružne rupe.
Pije iz česme, briše usta u rukav košulje,
samo bi ve-ce još jednom da koristi,
ako može.
Nudiš joj svoju pomoć da izneseš prtljage,
mada ne znaš šta bi time dokazao:
učtivost ili sirovu snagu.
Koža na njenim kostima,
razapeto jedro bez bora,
dok te oproštajno grli,
zadržavaš disanje
da joj ne bi osetio miris,
i zamišljaš,
kako su te upravo sad potopili
u neku užasno duboku vodu.
Putem dole bi mogla da boli hladnoća
od minus nekoliko stepeni,
ili njeni nokti, zariveni u tvoj dlan,
kad se slučajno okliznula na stepenicama,
a ti si je zgrabio,
krivo ti je bilo jedino to
što nisi video olakšanje na njoj,
ne veruješ da će mirnije da diše,
bolje da spava od sada, bez tebe.
Proučavaš joj lice, jesu li nakon tebe
ostale bore smejanja,
kao da tražiš u snegu do kolena
tragove svog izgubljenog lovačkog psa.
Prevod: Erna Zedi