A szolid szürrealista

MIRÓ, REÖK

Az egyik megasztárt csinált magából (Dalí), páran manifesztumokat írtak (Breton és Éluard), másoknak sikerült botrányhőssé válni (mint Desnos-nak és Leiris-nek), na, de Miró? Hol találjuk a szürrealisták társaságában őt? A válasz hihetetlenül egyszerű: leginkább a műveiben, mint általában a művészeket.

A szürrealistákat nem kell bemutatni, gondoskodtak arról, hogy extrém tetteikkel az érdeklődés fókuszába kerüljenek. Persze, ezek mára elhalványodtak, így nem árt felidézni szándékaikat és viselkedésüket, csak, hogy ráleljünk Miróra, akit nem is olyan könnyű előhalászni a szürrealisták extrovertált, hangos csapatából.

Nem célunk a szürrealizmus tankönyvi ismertetése, annyit azonban muszáj kiemelni, hogy a mozgalom teoretikusai legfontosabbnak a társadalmi és a szellemi szabadság problémáját tekintették, s állásfoglalásukat nem csak műveikben, de köznapi magatartásukban is kötelezőnek vélték képviselni.

Hogy ez olykor netán átcsúszott az öncélú botránykeltés mezejére, nagyon is elképzelhető, mint ahogy az is, hogy eszméik olykor ellentmondásosak voltak, s az azok bogában való eligazodás egyeseknél tragikus módon zsákutcába torkollt.

Mert hogyan is lehetett egyszerre azonosulni Freud kutatási eredményeivel és Marx tanaival? Vagy összhangba hozni az egymást kizáró, egyszerre elvi és gyakorlati célkitűzéseket, amelyeket Breton egyik írásában szemléletesen négy idézettel foglalt össze: „Átalakítani a világot” (Marx), „Megváltoztatni az életet” (Rimbaud), „Kell álmodozni” (Lenin), „Kell cselekedni” (Goethe)?

Ha hihetünk Francoise Gilot memóriájának, akkor az is kiderül, hogy belülről másképp festett mindez. Könyvében idézi Picasso egyik felhorkanását, miszerint: „az élenjáró szürrealisták, akik túlélték a mozgalom fénykorát, – Bretonra, Éluard-ra és Aragonra gondolok -, igen erős egyéniségek. A gyöngébbek, akik a nyomukba szegődtek, nem mindig jártak jól. Crevel öngyilkos lett, Artaud megőrült, és sorolhatnék föl másokat is” – mondta állítólag. Jó, nem megtámadhatatlan érv, de nyilván van benne valami.

Az viszont tény, hogy eszméik hirdetésére, vagyis a fennálló társadalmi és erkölcsi rend meglékelésére a csoport tagjai a legmeghökkentőbb módszereket és viselkedési formákat eszelték ki.

Egymással szembeni elvárás volt a minél nagyobb botránykeltés, például valamiféle illetlennek számító hangos és látványos megnyilvánulás. A legnagyobb hősnek persze az számított, aki olyan ingerlően provokált, hogy az őrszobára is bevitték, s jobb esetben még alaposan el is tángálták.

Nos, ebben a társaságban kell elképzelnünk Mirót, aki „állandó angyali mosolya és derűs, figyelmes modora ellenére annyira hallgatag, szinte rejtélyes. Sohasem beszélt magáról, sem a terveiről, nem mondott határozott véleményt semmiről és senkiről.” – jellemzi őt Gilot. „Ha az elkövetkező két esztendő minden áldott napján találkoznál Miróval, akkor sem tudnál róla többet, mint ma – válaszolta erre Picasso, festőnk régi barátja. – Mint minden katalán, Miró is a világ legóvatosabb lénye.”

Nem csak ők látták ilyennek, szürrealista harcostársai is elégedetlenek voltak vele, mivel egy istennek se akarta teljesíteni a kötelező, provokatív penzumot. Végül, megelégelve a folyamatos szemrehányást, a következő, „lázító” szöveget ismételgetve ment végig az utcán: „Le a Földközi-tengerrel! Le a Földközi-tengerrel!”

És a festészete épp annyira különálló, mint a viselkedése.

Breton például nagyon elégedetlen volt vele: „Miró személyisége némiképp magragadt a gyermeki stádiumban, amelyet az egyenetlenség, a pazarlás és a játék hátrányos vonásai jellemeznek, és ez intellektuális határt szab tevékenységének” – fakadt ki. A képlet persze nem ennyire sarkos, hiszen „a gyermeki” spontaneitás nem áll távol a freudi elmélettől, „a játék” sem gátja a modernista képzőművészeti kifejezésnek, s innen nézve az intellektuális mérce is viszonylagos a Bretonéval összemérve. Nem véletlen hát, hogy máshol másképp, némileg tompítva és summázva fogalmaz Breton: „túlságosan festőszerű festő”.

Valóban. Miró nem elméleti ember, „csak” festő. Műveiről az álmok és a gyerekrajzok manipulációmentessége mellett eszünkbe juthat a graffitik szabad spontaneitása is, ami mondhatni, alkotói anyanyelvévé vált.

Miró se nem drámai, se nem harcos alkat. Ilyesmit nem is hozhatott magával a cizellált finomságokkal foglalkozó aranyműves apa mellől. Gyerekként is ábrándos, visszahúzódó alkat, tizenhét éves korában súlyosan megbetegszik, ami talán még tartózkodóbbá teszi. Többen írják róla, hogy ironikus egyéniség. Ennek igazságát legádázabbnak tekinthető kijelentésének abszurditása is aláhúzza, amely nem képtelenebbet állít, mint, hogy „a festészet a barlangfestők korszaka óta csak hanyatlik”.

Miró nem csak keveset beszélt, de írni sem írt. Önmaga tehát nem adott kulcsot a képeihez, megtették ezt helyette kortársai és az utókor művészettörténészei.

Ám nem biztos, hogy az ő véleményükre szükség van ahhoz, hogy a műveit befogadjuk.

Bár a fentiek jobbára életrajzi jellemzők, áttételes valóságértékükről könnyen meggyőződhetünk. Annak a mintegy száz litográfiának a láttán, amelyek ezekben a hónapokban a Reök palota falait borítják.

Ibos Éva

[nggallery id=119]

A REÖK Miró-kiállításának anyagából.
(A tárlat anyaga Richard H. Mayer gyűjteményéből érkezett.)