Tiszatájonline | 2013. március 1.

Az ébrenlét álmai

ANTTI LEIKAS: EVICKÉLJ
„A könyv igazi tétje nem a narrációs bástyában rejlik. Sokkal inkább tekinthetünk erre a műre egyfajta hommage-ként. Hódolat ez a mű, a nagy elődök Gogol és Hašek előtt.” – Nagy Fruzsina írása az EvickÉlj című regényéről

ANTTI LEIKAS: EVICKÉLJ

„A könyv igazi tétje nem a narrációs bástyában rejlik. Sokkal inkább tekinthetünk erre a műre egyfajta hommage-ként. Hódolat ez a mű, a nagy elődök Gogol és Hašek előtt.” – Nagy Fruzsina írása az EvickÉlj című regényéről

„Hol a bölcsesség?
A pillanatban, a térben, a mélységben, a megértésben, a korban, és a nehézségekből való kievickélésben.”

Antti Leikas neve a magyar olvasóközönség számára ismeretlenül csenghet. Azonban Leikas (2011-ben megjelent) műve már elismerést vívott ki mind a finn olvasóközönség, mind pedig az irodalomkritikusok körében. Vegyük hát kezünkbe a finn származású hírlapfotós és főszerkesztő első regényének magyar fordítását, lapozzuk fel Melominen című kötetét. (A regény fordítását és kiadását a Polar Alapítvány vállalta magára, mely a skandináv és finn kultúra népszerűsítésére jött létre.) Magyarországon 2012 novemberében rendezték meg a könyv bemutatóját. A jeles eseményen a fordító, Jankó Szép Yvette, és Pap Éva az Alapítvány titkára beszélgetett magával az íróval, Leikasszal. A bemutatkozó est során minden érdeklődő személyesen is megismerkedhetett a finn szerzővel, aki két napra Budapestre látogatott a rendezvény keretében.

Főhősünkhöz Arto Jaakolához, korunk kisemberéhez, aki ügyfélmenedzseri munkájával elevickél az élet áradatában, anélkül, hogy a körülötte lévő világból bármit is észrevenne…

De mit kaphat a finn olvasó után a magyar közönség, ha kezébe veszi ezt a kötetet? Elsőként máris egy érdekes címet egy érdekes könyvborítóval. A regény fedőlapja egy pizsamába öltözött fiatalembert ábrázol, aki egy WC csészén egyensúlyozik, kezében egy felmosó nyelet szorongat. A kötet magyar címére pillantva rögtön kitalálhatjuk: egy evezőlapátot szimbolizál a férfi kezében megjelenő piros színű felmosó. Erre utal a könyv eredeti címe is, a Melominen, melyet nyersfordításban kenuzás vagy evezés szóval ültethetnénk át magyarra, és amelyről – a regény olvasása során – megállapíthatjuk, hogy kevésbé híven képviseli az átköltéshez képest a regényközponti témáját. A finn nyelvű címadás ily módon csak egyféleképpen érthető: ha az író prózája sodrására, dinamikájára utal, mely lassú evezőcsapásokkal sodródik végkifejlete felé. Az EvickÉlj kifejezés azonban, amely a magyar fordító frappáns leleménye, humorával nemcsak az ígéretesség reményével kecsegtet, de közelebb is visz főhősünk megismeréséhez. Főhősünkhöz Arto Jaakolához, korunk kisemberéhez, aki ügyfélmenedzseri munkájával elevickél az élet áradatában, anélkül, hogy a körülötte lévő világból bármit is észrevenne.

A regény nyitánya a főcím és a borító után szintén kiemelésre méltó pontja a kötetnek. A 10 perces időintervallumra felosztott szakaszokban naplószerűen követik egymást az események, összesen egy teljes nap történéseinek feldolgozását adva az olvasó számára. Minden szakasz két részből áll, melyben elsőként a külső valóság, majd másodjára, főszereplőnk, Jaakola, belső monológja szerepel. Jaakola gondolatai, az álom és az ébrenlét határán húzódó fejtegetései, sokszor felettébb elmés, ám kevés kivételtől eltekintve mégis inkább infantilis eszmefuttatásai töltik ki a regény lapjait. A kötet e két pólus, álom-ébrenlét, valóság-képzelet ellentétének állandó körforgásában mozog. A cselekményt egyrészt olyan „valóságot” imitáló események alkotják, amelyek meghatározzák Jaakola életritmusát, (minthogy a valóságról szóló részek gyakran önreflexívek, sokszor magunkra ismerhetünk mindennapos problémáiban: üzleti ügyek, munkahelyi problémák); másrészt pedig a főhős azon képzelgései szövik át, amelyek párhuzamosan futnak a munkahelyi feladatai elvégzése közben Arto Jaakola elméjében. Leikas, ezzel a gesztussal mintha egyenlőséget próbálna húzni az elbeszélés által elmondott eseménysor ideje és Jaakola belső monológjának időtartama között. Azt sejteti, ezeknek az eszmefuttatásoknak az időtartama pont annyi idő alatt végiggondolható, mint amilyen sebességgel Jaakola munkahelyi teendőit végzi közben. Minthogy azonban ez a konvencionális egyenlőség soha nem jöhet létre pontosan – az elbeszélés ideje és az elbeszélt idő között – a szerző e kritikus pontot csemegeként egy találó, bevezető mondattal kínálja fel a befogadók számára. „A regényben szereplő időpontok egytől egyig a képzelet szüleményei.”- állítja a könyv elején álló fülszöveg.

Két perspektíváról beszélhetünk tehát: egy külső valóságról, az elbeszélt világ érzékelésének centrumáról, és egy belső képzeletről, az elbeszélt történetben megjelenő Jaakola érzelmi és intellektuális centrumáról. E határ átlépését a metalepszis segítségül hívásával valósítja meg az író, az extradiegetikus ’valóság’ és az intradiegetikus ’képzelet’ szintjei között. Leikas lehetőséget kínál arra, hogy belépjünk főszereplőnk fejébe és ezáltal elmerüljünk egy eddig ismeretlen térbe és dimenzióba: Jaakola gondolataiba. (A könyvben ezek a részek kurziválva vannak, a szöveg többi részével szemben.) Ám a főszereplő fantáziájába bepillantva olybá tűnik, mintha az előzőleg a ’valóság’ szóval aposztrofált pólus hirtelen helyet cserélne a „képzelettel”, így az addig elsődleges fikcióként megnevezett „valóság” váratlanul alárendelődik a másodlagos képzeleti szintnek. Ez a metonimikus, állandó körforgásban lévő folyamat jellemzi a regényt egészen a végkifejletig.

Másként megfogalmazva: Leikas addig bonyolítja e két párhuzamosan futó szál elemeit, a narratív szintkülönbséget oly sokszor hágja át, hogy felmerül az olvasóban a kérdés: miért ne álmodhatná Jaakola magát a valóságot is? Lehetséges-e, hogy Jaakola valóságként elkönyvelt horizontja is képzeletének játéka tulajdonképpen? E bizonytalanság okozója többek között az, hogy a képzelet síkján megjelenő különféle szakterületeket felölelő ismeret sokkal gazdagabb és tényszerűbb, mint az extradiegetikus ’valóság’, ahol lényegében nem történik semmi odafigyelésre érdemes. Jaakola gondolatvilága nemcsak az irodalom, politika, film vagy társművészetek gazdag világából merít, hanem a természetvédelem, orvostudomány, gasztronómia, történelem és földrajz tárgyköréből is. A finn világvége mitológia (Ragnarök) összehasonlítása a bibliai Jelenések könyvével, Jaakola leváló péniszével kapcsolatos álma, amely egy gogoli műről árulkodik vagy akár Uderzo Asterix a korzikán című képregény albuma mellett – csakhogy párat említsünk – barátságosan elfér a dévérkeszeg elkészítési módja, a kávéfogyasztás biológiai metódusa, néhány erős kritikai megjegyzés a „jenki” filmekről vagy a finn Függetlenség Napjának politikai háttértörténete is.  A magyar olvasó számára talán a legnehezebben felfejthető pontok – nyelvrokonság ide vagy oda – pont a finn történelemre, illetve elnyomásra történő utalások, a svédekhez, hollandokhoz, észtekhez, oroszokhoz szóló kritikus megjegyzések és ironikus példázatok sorában mutatkozhat meg. / „A hollandkáink viszont mindeközben a tulipánágyásaik közt táncikálnak, egyesek újabb kis hollandocskákat dugványoznak…”/ / „A varjú kisebb, mint a holló, de talán még nála is ravaszabb, társas lény, csoportban él és szociábilis, akár a svédek, ellentétben a finnebb természetű hollóval.” / A könyv hemzseg a finn nemzeti identitás kérdését felölelő szempontoktól, amelyeket mind nyelvi, mind pedig kulturális szempontból górcső alá helyez. Felmerül a kérdés ezeknél a részeknél: politizál-e könyvében az író, állást foglal-e, és ha igen milyet? Ugyanis kétféle megoldás is kínálkozik. A sokáig megszállás alatt élő finn nép történelmére (mitológia, állami ünnepek), irodalmára (Veikko Huovinen), képzőművészetére (Veikko Sörmainen), filmművészetére (Mikko Niskanen) tett példálózások mind azt sugallják, hogy az interkulturális befolyás mellett a finn nép rendelkezik kiemelésre érdemes alkotásokkal. A másik lehetséges út pedig, amit maga a főszereplő szerepvállalása is sugall: önmagunkat definiálni és elhelyezni a nagyvilágban már csak egyféleképpen lehet, még pedig nemzetiségtől függetlenül, ha saját gondolatvilágunkba menekülünk el, mely sokszor racionálisabbnak tűnik, mint a mindennapok valósága.

Az intertextusok sokasága azonban magában rejti önnön csapdáját is. A szövegközi utalások zsúfoltsága ugyanis a könyv újszerűségét ássa alá. A főtörténet („valóság”) végtelenül lassan haladó eseménysorának, illetve a főszereplő gondolatainak („képzelet”) csapongása ellenére, amely önmagában kontrasztként izgalmas szempont lehetne ugyan, mégis a megírás technikai részén kívül kevés invenciózus elemet sorakoztat fel a párhuzamosan futó két cselekménysor. Minden interdiszciplináris utalás érdekes, hiteles és teljes mértékben megbízható, megkereshető, csakhogy a regény ettől válik kevéssé ötletessé. Néhány helyen ugyan előfordulnak egyszerű pontatlanságok is, melyek csak a többi rész hitelességének tükrében tűnnek fel. Erre lehet jó példa az angol ’bar’ szó etimologizálása, ami bár részben megfelel a valóságnak, mégsem elég árnyalt, a szó jelenkori értelme nem teljesen fedi a régi jelentést, pedig a leírás erre akart kilyukadni, továbbá zavarba ejtő egy magyar radioaktív tóról tett megjegyzése is, mely kontextus híján csak lóg a levegőben. (Valószínűleg a Hévízi-tóra gondol, melyről nagyon sok külföldi honlap tévesen cikkezett.) Egyes betéttörténetek jobban hasonlítanak a ponyvaregényeknél megszokott stílusra, rengeteg a szexuális és emésztési folyamatokat öncélúan taglaló jelenet. A szerző pár sora, amelyet a televízió sorozatokkal kapcsolatban megfogalmaz önreflexió is lehet: „mert a sorozatokat szakemberek írják, akik nem adnak akármit a szereplők szájába. Olykor muszáj durva szavakat is beleadniuk, mint a segg és a szar, hogy életszagúbb legyen a dolog.” /„Valamilyen rejtélyes oknál fogva útlevélellenőrzéskor mindig elálmosodom, és a farkam megkeményszik. Talán az egyenruha hatása, vagy az izgalom teszi.”/

A könyv igazi erőssége tehát a „fikció a fikcióban” jelensége marad, mely trükkös valóságtükrözési eljárásként a borgesi mintára hasonlít…

A könyv igazi erőssége tehát a „fikció a fikcióban” jelensége marad, mely trükkös valóságtükrözési eljárásként a borgesi mintára hasonlít: a második szinten álló fikció, a fantáziavilág, már-már annyira „valósághű”, hogy könnyen csapdába csalhatja gyanútlan olvasóját. Ebben a perspektívában az olvasó könnyen válik zsákmányává és áldozatává az implikált szerző által kialakított narrációs stratégiának. Erre a csapdára pedig csak a regény végét elolvasva jöhetünk rá, mely világossá teszi számunkra, hogy mind az első szálon futó konkrét eseménysor, mind pedig az intradiegetikusan futó szál, a képzelet, egy harmadik, mindkettőt magába foglaló szintjének lesz alárendelve. A harmadik, egy olyan metadiegetikus szint tehát, amely mindkét szálat megálmodta, melyet a végtelenségig lehetne bővíteni és mélyíteni.

A könyv igazi tétje, mindezek ellenére, mégsem ebben a narrációs bástyában rejlik. Sokkal inkább tekinthetünk erre a műre egyfajta hommage-ként. Hódolat ez a mű, a nagy elődök Gogol és Hašek előtt. Korunk kisemberének groteszk ábrázolásmódja, a 21. század rohanó emberéé, akit munkatársai egytől-egyig hülyének néznek, aki a munkahelyén igyekszik úgy teljesíteni kötelességeit, mint minden átlagember, akinek ellenszegülése észrevétlen marad a külvilág számára. Ha az olvasó mégis veszi a bátorságot, hogy bepillantson gondolatvilágába, meglepődik. Humorával és helyzetkomikumaival üdítő szórakozást nyújthat mindazok számára, akik képesek jóízűt kacagni önmagukon. Ez a könyv így válhat akár mindannyiunk szatirikus kritikájává is.

(Antti Leikas: EvickÉlj. Ford. Jankó Szép Yvette, Polar Kiadó, 2012.)

Nagy Fruzsina