Becsy András versei

A mozdulat

A város minden cigarettafüstje

vattacukor-felhővé gyűlik össze

a korcs tetők felett, s hogy megfürössze

az utcákat, sok kémény, mint a tüske,

szitává szúrja penészszagú, szürke

szövetét, hogy majd a rozsdától görcsbe

merevedett játszóterek szürcsölve

igyák levét a földalatti üstbe.

Adok egy ezüst-füstszálat örökbe,

merüljön el a vattacukor-gömbbe,

őrizze az őz-asszony mozdulatát,

aki, amíg lábujjhegyen mögötte

becsukódott lent a kapu örökre,

pocsolyámat könnyeden ugrotta át.

Egyszer

Aztán az ágyazásnál

Rám néztél,

Múltunk lett,

Közös,

Szoborcsoport lettünk,

Senki sem számított rá,

Hogy figuratívvá véssük magunkat,

Idegenek a park szélén: az újak,

Egy zászló van közöttünk,

Azt húzzuk szét,

Te az egyik oldalán a szövetnek,

Én a másik oldalán,

Hogy jól lássák,

Mi van rajta, mik vagyunk, mit jelképezünk,

Szörnyű, csóválta fejét az arra

Sétáló vasárnapi család feje,

Hogy ilyen megtörténhet,

Hogy ki engedélyezte ezt,

Aztán otthagytak minket,

Benőtt a borostyán,

Körénk tulipánt ültetett

A Városgazdálkodás,

Beleolvadtunk,

Legalizálódtunk,

Asszimilálódtunk,

Ez is jó, mondták, érdekes,

Más, mint a többi, ilyen a művészet,

Érzékeny pont, de

Haladni kell a korral,

Mutatott rá a sétáló

Vasárnapi család feje,

És mi csak egyre

Húztuk szét a zászlót,

Te a túloldalon, odaát,

Egyik nap fáradt voltál,

Másik nap olvastál,

Gyerekek álltak köréd,

Aranyra simogatták bronz-kezed,

Hogy ne féljenek éjjel,

Hogy szeresd őket,

Hogy szerencséjük legyen,

Én meg rágyújtottam,

Műanyag cilindert tettek rám

Szilveszterkor az ünneplők,

Átfogták derekam,

Lábamra támaszkodtak

A hányni vágyó

Részeg öklendezők,

És húztam a zászlórészemet,

És húztad a zászlórészed,

S reméltük,

Hogy hátha,

Még ha törünk is,

De elszakad

Egyszer.

Kötény

Került akkor

A pincérek derekára,

Régimódi sárga fotó,

S a tükör előtt

Vártam érkezésed,

A szélső asztalnál

Igazgattam magam

Tökéletes szerűvé,

Hogy szépen szakítsam szét,

Befejezetté tegyem

Kettőnk történetét,

S negyedóra múlva már

A szembe-széken mosolyogtál

Hiábavaló igyekezetemen,

Akár a pályán a rutinos bekk

Az első meccses centeren,

Aki egy régi cselt hozott

A másodosztályból,

Pedig még ajándékot is vittem,

Fájdalomdíj, hátha gyorsabban

Letudom a dolgunk, s a délelőttöt,

Te meg az utolsó mondatnál

Az asztallap alatt

Megfogtad hímtagom,

S akkor keményedve

Keményen belém verted,

Milyen is az első osztályban játszani,

Meddő a támadás, feladtam,

Lazán szereltél, luftra mentem,

Cseled

Megszégyenítő volt:

Kötény!

Megjelent a Tiszatáj 2013/1. számában