Tiszatájonline | 2013. február 20.

Szil Ágnes kisprózái

Leginkább kariatidának vagyok tekinthető, ahogy hordozom tested súlyát, mint egy erkélyt, áttetsző kő-csipkék között, a körúton, ahol csak az vesz észre, aki a villamosból a még mindig golyó szaggatta, füsttől megszürkült falak között felnéz az égre, vagy ahol a kimúlt ég helyét sejti valami halvány szín-maszatban […]

 

[kariatida]

Leginkább kariatidának vagyok tekinthető, ahogy hordozom tested súlyát, mint egy erkélyt, áttetsző kő-csipkék között, a körúton, ahol csak az vesz észre, aki a villamosból a még mindig golyó szaggatta, füsttől megszürkült falak között felnéz az égre, vagy ahol a kimúlt ég helyét sejti valami halvány szín-maszatban. A kariatidának gondosan borotvált hónalja van, látjuk, ahogy karját feje fölé emeli, az arca elgondolkodó, de persze nem azon töpreng, tovább tartsa-e a súlyod nehezét, átvállalva belőle nem egy részt, hanem az egészet.

Más erkélyek alatt atlaszok vannak: milyen érdekes, hogy ők mindig öregek vagy legalábbis középkorúak, az arcuk elkínzott, mint valamely apostolnak, vagy elgondolkodó: meditáló vagy épp koncentráló, a kívánt rész aláhúzandó. Úgy látszik, férfiban a szakállas, befelé forduló modell a megbízható, ezt mutatják a töréstesztek, ezt viszik a vásárlók; míg nőben sokkal inkább megfelelő a nádszálnak nem mondható, C-kosaras mellén dúsan redőzött leplet viselő asszony.

A kariatida ma kantalupdinnyét enne. A kariatida ma is végignézi az atlaszokat, sőt más kariatidákat is, de sem közös erkélyre nem vágyna velük, se nem cserélne. Ma sem vette senki észre, hogy egy pillanatra beszaladt a konyhába, hogy megfordítsa a csirkét, amivel hazavár, valamint egy minuta alatt kivasalja a függönyöket. A kariatida koré szeretne lenni, hogy izmos karja ne vastagodjon tovább, és ingerlő csípeje továbbra is ingerlő maradjon. Vékony szemöldöke alá ferde szemrést kívánna, amilyenre Etruriában tett szert, az archaikus mosolyt konzerválni, még egyszer hangsúlyozom: tested gyönyörű súlya alá.

 

[fehér elefánt]

Mintha ott maradtál volna, kockás férfizsebkendő, elhasználtan valami radiátor mögött, betakarva puha pormacskák paplanjával, először keresve, némi hiányérzettel, jaj, hova is tettelek, a magam éretted való szerelmét. Tegnap még megvoltál, aztán belenyugodva, hogy igen, majd előkerülsz, beestél valahová; most meg már nem kereslek, a gondolataimból kifújt a szél, megforgatott, aztán meg átemelt, mint a műanyag tasakokat, amiket beszorít végül a sövények tüskéi közé. Régen még rászóltam magamra, hogy nem gondolok a fehér elefántra, ma meg már csak egy metonímia vagy: ahogy meghajolva kotorászom a partvissal a radiátor mögött, és előbukkansz, már hasznavehetetlen férfizsebkendő, hogy elnyugodj a befejezett múlt méregzöld szemétlapátján.

 

[a férfi első találkozása a halállal]

A férfi első találkozása a halállal nem a csatatér vagy a viaszfehér arccal heverő, dermedt nagymama egy magasra vetett parasztágyban, hanem a szegény, magát a föld fölött felejtő vakondpajtás, hangya rágta bársony fülesfarkasában, védtelenül kimerevülve az idő tovaszáguldó képkockáin.  A férfi ekkor érti meg először (és talán végérvényesen), amikor fűzős kis cipőjével megböködi, hogy Vakondlajos nem támad fel, állapota vissza nem fordítható, akár a fehérje ha nehézfémmel találkozik: erre nem teszünk forrasztófüvet, s hiába veszünk élesztőt a boltban, szegényke nem éled fel, agyonbaszta valaki ásóval, mondja a kedves bácsi cinkosan, villogó vasfogán megcsillan  a napfény, kezében az ásó. Mosolyog.

 

[az igazi férfi]

Az igazi férfi, kérem tisztelettel, a régi vágású munkásember tehát, nem hord magával konzervnyitót, hanem bicskával, amely nem svájci, nyitja ki a konzervet, inkább vág, mint bök, s az ajánlást, mely szerint a fedőlapkát mindkét oldalon távolítsuk el, s a húskészítményt egyik irányból tolva – fagyos zsírján csúszva – nyomjuk ki s szeleteljük fel, teljességgel semmibe veszi. Ugyanilyen játszi könnyedséggel jut hozzá folyékony kenyeréhez, nem sörbontót, hanem mindközönségesen az ajtók zárját használva. Az igazi férfi továbbá mindig jókedvű, két szája sarka hozzárajzszögezve füléhez, olajos vakondnadrágjában boldogan randalírozik kedvenc közegében: zugkocsmájában, a szemet csípő füstben hol ő mond harsány nevetésre okot szolgáltató adomákat, hol csak hallgatja hasonló társait. Az igazi férfi irigylésre méltóan hegyeset tud köpni, mint a focisták, kisasszony, a tévében, akiknek állítólag összetolul a szájukban a nyál, le se bírják nyelni, hanem ha cigarettázik az ember, azzal hasonló hatást lehet elérni. Az igazi férfi faja kihal, ezek, kérem tisztelettel, emezek koktélt vedelnek, ezeknek már a szüleit se nevelte senki, a pacalt meg a disznósajtot hírből sem ismerik.

(A sínek valahol a közelben abbamaradnak, avagy – nézőpont kérdése – el sem kezdődnek sehol, a talpfák közeit először fölveri a gyom, aztán szétporlad a beton is, s a bátor férfiak helyét visszahódítja, kérem, a vadkelet.)

 

[itt a vége, fuss el véle]

Azért jó szociális otthonban lakni, mert önfeledten lehet utálni mindenkit. A fiamat például nem tudnám gyűlölni, megfakult bőre mögül az anyja arca világít; cseréli alattam a papírpelenkát, vagy amikor nekem háttal, öklendezve mossa a protézisem, látom rázkódni a vállát és hullámozni a gerincét, de mossa, mossa rendületlenül, kéthetente, ahogy odajut. Hogyan is gyűlölhetném kedves fiam, aki bár házába nem fogad, mégis meglátogat, derűs történeteket mesél valakikről, akiket nem ismerek, és megkönnyebbülten megy el, mert megtette, ami a kötelessége. Néha zavartságot színlelek, és hagyom, hogy egy kicsit jobban érezze magát: szegény papa – de hát beláthatjátok, hogy mégsem vihetjük haza, felrobbantaná a tűzhelyet.

Itt nincs tűzhely, csak mikrohullámú sütő, mert amikor bekerültem, pattogtattam kicsit a szikráztatót, nem galádságból, csak mert odahaza sosem láttam ilyet.

Utálom a takarítónőt, akinek akkora melle van, hogy ha megölelne, megfulladnék benne, és mindig kiabál velem, mert azt hiszi, süket vagyok. Milyen folyadékot kér, Takács bácsi, ordítja mellettem, két kancsóval a kezében, én meg visszakiabálok, hogy nitroglicerint, azt akarok, gyorsan, Margitka, siessen. De nem tudja, mi az, és ez a szerencse.

És például a nővért, azt lehet utálni, ahogy a nedves félhomályban arrébb rángatja velem a műanyag karosszéket bent a tusolóban, ahogy ülök rajta megszürkült szemérmemmel, zavartan a rám zuhogó félig langyos-félig meleg vízben, és próbálok olyankor úgy tenni, mintha nem lennék ott, csak egy gazdátlanul hagyott test valami megállóhelyen, a rá szitáló tavaszi esőben. Néha arra jönnek ballonkabátban, némelyek kutyát sétáltatva, felé sem néznek a fiatal, alig negyvenes férfinak, aki a falat támasztja, úgy várja a következő csatlakozást.

Én meg a révészt várom, a menetrend szerinti csónakot.