A víz és az irodalom

Ma van a víz világnapja, ami kiváló ürügyet teremt arra, hogy ennek a jellegtelen folyadéknak az irodalomra gyakorolt romboló hatását megvizsgáljuk, mert bármennyire is furcsának tűnik, kevés olyan szubsztancia létezik az univerzumban, amely ennél a matériánál jobban pusztítaná az irodalmat.

Aki kételkedik a fenti állítás igazában, és a szabad véleményformálásban odáig merészkedik, hogy kimondja: ennél nagyobb baromságot nem hallott még életében, ne legyen rest elvégezni egy egzakt tudományos kísérletet. Menjen be a fürdőszobába, eressze tele a kádat natúr, hideg csapvízzel, aztán vegye le a polcról a kedvenc kötetét, és egy elegáns hajító mozdulattal vágja bele a fentiek szerint előkészített elegybe. Meg fog lepődni az eredményen: ez a teljesen ártalmatlannak hitt folyadék a pillanat tört része alatt félig megemésztett kutyaeledellé fogja változtatni a könyvet, mégpedig helyrehozhatatlanul.

Lehet, hogy a tudománytalan okoskodás hívei azt mondják erre: a víz nem az irodalmat teszi tönkre, hanem az irodalom hordozóját, de ez csak a valóság ostoba elkendőzése. Ki látott már irodalmat hordozóanyag, azon belül pedig papír nélkül? Ha egy regényt nem nyomtatnak ki, vagy nem helyezik rá valamilyen elektronikus adattárolóra – amelyet a víz ugyancsak tönkretesz –, legfeljebb szájhagyomány útján terjedhet. Valószínűleg Homérosz volt az utolsó nagy eposzmesélő, akinek nem volt szüksége irodalmi hordozóanyagra, de ha vele is elvégezték volna a fenti kísérletet, biztosan alátámasztja azt a tézist, hogy a víz és az időmértékes verselés nem nagyon férnek meg egymással.

Mindezt tovább bizonyítja és erősíti az a tény, hogy a mai napig egyetlenegy irodalmi mű sem jött létre úgy, hogy az író vízben vagy víz alatt alkotott. Arra már akadt példa, hogy a szerző írás közben erősen kacérkodott a víz közelségével – Hemingway Az öreg halász és a tengert például a New York-i Boston szálló kádjában írta –, ám ők mindannyian tudták, meddig mehetnek el anélkül, hogy kivívhatnák maguk ellen a sorsot. A víz közelében, vízparton, hajón, stb. írt művek egyfajta adrenalin löketet adnak a szerzőknek, mert mindvégig bennük munkál a gondolat, hogy elég egy kis lépés vagy egy rossz mozdulat, amelynek kéziratostól kifejtett csobbanás lesz a vége és akkor befellegzett a világmegváltó törekvéseknek.

Ezzel az elvvel szöges ellentétben áll az a felfogás, hogy az alkoholos italok rendjébe tartozó folyadék-előfordulások kifejezetten irodalombarát hatást váltanak ki, ha a szerző velük szemben a szájon át történő megközelítést alkalmazza, de ez csak egy torz, alkimista okoskodás. A vízzel sincs semmi baj, amíg isszuk, vagy ha irodalomtól függetlenül lubickolunk benne. A galibát azzal és csakis azzal okozza, hogy megszünteti az irodalom, pontosabban az irodalomnak nevezett szöveg kapcsolódását a valóságos, tárgyi világhoz. Egyáltalán nem véletlen, hogy az írásbeliség az evolúciónak abban a szakaszában alakult ki, amikor az élet elhagyta az ősóceánt és kivándorolt a szárazra. Erről már Darwin is jelentést tett A fajok eredetének egyik elveszett betoldásában – a kéziratot kikapta a szerző kezéből a szél, miközben krónikus tengeribetegségét próbálta leküzdeni a Beagle korlátjának támaszkodva – , ami nagy kár, mert ez a rész szólt arról, hogy a rendelkezésükre álló több száz millió év alatt a cápák miért nem voltak képesek egy vacak szonettkoszorút sem összehozni.

A végkövetkeztetés innentől nyilvánvaló: az irodalom és a víz házasításával bánjunk nagyon óvatosan, mert minden felvizezési kísérlet pótolhatatlan veszteségeket okozhat. Ha az írásművészetünk, könyvállományunk, kézirat istállónk mégis tisztálkodásra szorul, azt végezzük el ropogósan és szárazon. Tanuljunk a macskáktól.

Majoros Sándor

Címkék: ,