Tiszatájonline | 2013. február 16.

Darvasi László: Vidám mondatok

A remény kezdete, és olyan fehér.
S aztán csak mint egy sóhaj, elmutat.
Mint amikor a szakadó szűzhártyából
lepke lesz,
távolodó.

És az a fekete lyuk is.
A depresszió lyukat üt a lélek üvegfalán,
délután kettő, bérelt köd, kertészek gyülekezése.
[…]

A remény kezdete, és olyan fehér.

S aztán csak mint egy sóhaj, elmutat.

Mint amikor a szakadó szűzhártyából

lepke lesz,

távolodó.

És az a fekete lyuk is.

A depresszió lyukat üt a lélek üvegfalán,

délután kettő, bérelt köd, kertészek gyülekezése.

És a lyukon ömleni kezd befelé,

de hová és meddig,

valami elbeszélhetetlenül sűrű, nemtelen anyag,

amelyben mégis érzékelhető

a jó, a rossz,

a nem és az igen.

Egy pap, aki egyenleteket old meg.

Zizeg a kékkockás papír, homok nyeli az ostyát.

Csak annyi lesz,

hogy a sötétség hamarabb ébred,

mint a pirkadat.

Fehér, de rettenetes.

A megoldás másé.

De aki más, az enyém is.

Kié vagy.

Amikor a köd ponttá válik.

Haldoklása közben kérdezzétek meg!

És megkérdezték,

csakhogy ő már korábban válaszolt.

Nem tudják a gyermekek,

hogy ők is a halált űzik

azokon a méregdrága hintaparipákon.

Olyan kalitkát építeni, amiből bármikor ki lehet szökni. És aztán azt bizonygatni a madaraknak,

hogy maradni mégis érdemes.

Minden gondolat csak

addig él, amíg meg nem értik.

De aki megértette,

biztosan hamarabb

hal meg nála.

Ha Jézus nem lenne

elveszettebb bármelyikünknél,

kicsoda hihetne benne.

A jó élet reménye.

De nyilván nem élt jól,

aki a legutolsó magot is

el akarja ültetni.

Hogy ez a magány.

Ilyen.

Nem ilyen.

De ez, ez.

Ilyen.

Nem ilyen.

De miféle embernél lehet több

akkor a valóság.

Hogy lehet több a bűnös,

mint a bűn?

Isten nem azért találta föl a világot, hogy ilyen legyen. Isten azért találta föl a világot, hogy az ember bármikor gondolhasson arra, hogy más is lehetne, mint amilyen.

Az a kis tartózkodás teremtés közben.

Az árnyalatok gondozásába halt bele.

Siess, hogy lehagyhassanak.

Fehér.

Elaludt ürítés közben,

De aztán föl kellett ébrednie.

És elaludt megint.

Bizonyos helyeken az ember sírása jobban hallatszik, mint a nevetése.

Milyen szerencse, gondolta aztán,

hogy te azon nevetsz, amin én sírok.

S ha mindahányan sírunk,

valaki akkor is nevet.

Lázadás egy távolsági buszon.

Az alvó sofőrbe mégis beleszeret

egy utas, de ki.

Ma éjjel fél négykor láttam

a balkonról egy műholdat. Lassan haladt, körözött a város fölött. Nem, nem repülő volt. Úgy fénylett, mint valami csillag, alacsonyan szállt.

Gondolkodtam, mit akarhat, miért fénylik

Fölöttünk, mire használja a fényét.

Végül arra jutottam, azt figyeli,

kik azok az emberek,

akik csak bámulják a fák zenéltette sötétséget,

de semmit sem tudnak kezdeni vele.

Fehér, de rettenetes.

Testét a földbe,

nevét az ég humuszába ássák, így kérte.

És még annyit mondott,

hogy a felejtés csupán

a teremtés szórakozottsága.

Amikor a kertészek gyülekeznek, és kinek a zsebében fér el egy sarló. Többnyire elfér.

Egy gazvirág reménye.

Ez az ember minden ébredés után térképet rajzol az életének. Ezek a térképek nyilván haszontalanok. Viszont csak a térképek hibái bizonyítják,

hogy él.

Fehér.

————-