Barlog Károly novellái

Kovács Istenke és a tenger

Kovács Istenke most arra gondol, hogy még sohasem látta élőben a Tengert, s akár egy régen elveszített vagy sosemvolt végtag helye, viszket neki ez a hiány, ez a tengertelenség. Félre ne értsd, kedves Olvasó, nem a hatalmas víztömeg látványa hiányzik Kovács Istenkének, sokkal inkább azt a különbséget szeretné teresülve látni, ami a vajdasági magyar írót mássá teszi az anyaországi magyar íróhoz képest.

Tán hasonlatos ez az érzés ahhoz, ahogyan a csecsemő vágyik vissza az anyaöl melegébe (Hess, Herr Freud! Hess!), vagy ahogyan a fecskék vágyják déli szelek cirógatását, ha közeledik a nyárutó. Kovács Istenke minden porcikájával vágyik rá, hogy ott legyen, hogy beléköpjön a zajló Azúrba, majd azt mondja, most már férj és feleség vagyunk. (Akár boldogult gyerekkorában mondta annak a lánynak, egy újvidéki homokozóban. Ő hét éves volt, a lány hat, talán, s azt hitték, testnedveik ilyen módú elegyítésétől mindörökre elválaszthatatlanok lesznek.) És folytatná még, hogy ezután mindig együtt leszünk; csillagot reggelizünk, napfényt ebédelünk, és sós vizet vacsorálunk. Vagy csak vizsgálná a hullámok természetét – a Tenger időnfelettiségét. Vannak hullámok, amelyek már egy századdal előbb elindultak valahonnan, s még mindig úton vannak – például erre gondolna. Meg arra, hogy minden, ami a Nap alatt fellelhető, bár látszólag minden mástól eltérő természetű, mégiscsak a Teremtő képmására teremtetett. Így a Tenger hullámai is hasonlóak lehetnek az emberi gondolathoz: egy részük felületi, mások a mélyből fakadnak, lehetnek azután magányosak vagy gyakoriak, véletlenszerűek, ringatók, szimmetrikusak és aszimmetrikusak vagy éppen periodikusak.

Napjában többször odajárulna a Nagy Víz elé, s lelkét úgy fektetné a langyos fövenyre, akárha imádkozna.

De a Tenger messzire van, a Tenger hegyeken túl van. Húgyszagú másodosztályú kocsik visznek oda, koszos ablakukból nézve a táj is mosdatlan, piszkosszürke.

Kovács Istenke és a végzetes hapci

A Keleti pályaudvarnál egy kínai lány Kovács Istenke nyakába tüsszentett. Mintha egy finom, apró lyukú virágpermetezővel spriccelt volna oda. Olyan vérpezsdítő volt ez a meleg, kissé nyákos lehelet, akár egy csók. Nyaki becsókolás. És erről a hapciról édesanyja jutott eszébe. Pontosabban az édesanyja emlékezete – hisz’ édesanyját, a szépséges Jasminát csak apja történeteiből ismerte. Meg egyáltalán, mindenről csak úgy és annyit tudott, mint egy mezei krónikaíró, és ezt soha nem is sajnálta. Azt vallotta, semmiről sem kell többet tudni, mint amennyi feltétlenül szükséges.

Ugyan miért kellett volna tudnia Kovács István és Jasmina határtalan szerelméről? Miért kellett volna hallania a halálos ággyá feslett nászágyról, az édesanyja utolsó szavairól? S miért kellett volna számon tartania teste minden előnyét és aránytalanságát, melyeket összevethetne az anya idealizált emlékképével?

Most mégis emlékezett, mindarra, amit az évek során édesapjától hallott. Látta maga előtt Jasminát, amint végigsétál az újvidéki Csehov utcán; tipegését alig hallani az utca kövén, akárha angyal suhanna el a légiesen könnyű szombat délutánban. Elhaladtában minden férfi utána fordul – érzik az angyali jelenlétet. Látta Kovács Istvánt, aki alázatosan követte az angyal minden lépését, és otromba cipője kopogásával apró emlékeztetőket morzézott az anyagi világról. És hallotta a vászonsuhogásba csempészett angyali kacajokat. Végül eszébe jutott az is, ha a szépséges Jasmina akkor, az ő születése napján nem leheli ki lelkét, talán most úgy élhetnének együtt, mint egy boldog család. A Kovács család. Az igazi.

Most, miközben Kovács Istenke a parányi nyálcseppeket eldörzsöli tarkóján, arra gondol, hogy talán nincs is végzetesebb dolog a világon egy tüsszentésnél. Egy régi héber legenda szerint például a legelső időkben az ember egész életében csak egyetlenegyszer tüsszentett, de akkor is bele kellett halnia. A Mindenható azonban később engedményeket tett, és Jákobnak megengedte, hogy annyit tüsszenthet életében, amennyit akar, és mégse pusztul el tőle. Ennek ellenére a tüsszentés általi halál félelme fenemód tanyát vert az emberben, s akárhogyan hessegette, az egy arasznyit sem tágított tőle. Ezért üdvözölték azután egymást az „Egészségére!” felkiáltással ilyen félelmetes alkalmakkor.

De ennek a kínai lánynak hiába is mondaná, hogy Egészségére!, úgysem értené – mert sohasem hallott erről a legendáról, s ettől ez a helyzet egy kicsit tán úgy hat, mintha nem ismerné magát a halált sem. Csak emlékeztetne rá. Mintha ott, a Keleti pályaudvarnál ezt prüszkölte volna Kovács Istenke nyakába: memento mori.

Via Sandgasse

2. (Mancika) 

A bőr, Mancikám, én azt mondom, a bőr mindent elárul a nőről. A bőr sohase hazudik – hasít bele a kocsma levegőjébe Cipó hangja. A nő elpalástolhatja minden gondolatát, véka alá rejtheti az érzéseit, de a korát sohasem tagadhatja le: mert arról mindent elárul a bőre. Ahogyan megérintek egy női kezet, mint ahogyan most a magáét, Mancika… Ne, ne húzza el! Szóval, ahogy az ujjbegyem végigfut a pórusokon, az erek rajzolatján, minden kiderül.

Ugyan, menjen már Cipó, mit tud maga a nőkről – így Manci. Higgye el nekem, a nőről vajmi keveset árul el a bőre. De a hús… És ekkor Mancika olyat sózott terebélyes farára, hogy a Potyka Söröző csak úgy visszhangzott belé. Tudja, még a műtétem előtt a Teleki téren dolgoztam egy hentesnél – folytatta – és ott, miközben szeleteltem a császárszalonnát, rájöttem, hogy az emberről egyedül a húsa árulhat el valamit. Néha csak úgy kedvtelésből leszeltem húsz dekát abból a mennyei étekből: minden szeletet más-más vastagságúra. Aztán kiálltam a piacra és a szalonnaszeleteken, akár valami spéci prizmákon át, kémleltem a világot. Figyeltem a húsrostokat, hogyan kapaszkodnak egymásba, hogyan öleli egyik a másikát, és ott rájöttem, hogy akkor jó a hús, ha erős, edzett. A férfi kiszagolja a jól tapadó izmot, a húson érezni lehet a munkát – ezt veszi először észre az ember. És ha ez nincs meg, akkor mire megy maga, kedves Cipó, a bőrrel. A bőr becsapja az embert, vagy legalábbis sohasem annyit árul el, mint amennyire szükség lenne. Jegyezze ezt meg, Cipó! Na, most mennem kell, vár a fiam! – mondta, majd legurította a pult alól mért nehéz szilvapálinkát, és átlépte a Potyka Söröző elkoptatott küszöbét.

Mancika mindenkinél jobban ismerte ezt a városrészt, és aránylag sokan ismerték őt errefelé. Amikor végigsétált a Népszínház utcának a Blaha Lujza tér és a Teleki tér közé eső szakaszán, a cigányemberek mind előre köszöntek neki. De szerették őt a Teleki tér környékén tanyázó hajléktalanok is, mert minden szombaton pár napos főtt ételt, és félszáraz kenyeret vitt nekik. Azt mondta, ha az államtól nem kapnak ezek a szerencsétlenek, akkor legalább a szomszédságnak kutyakötelessége megvendégelni a rászorulókat. És bár, finoman fogalmazva, Mancika és fia is egyik napról a másikra élt, azért mindig akadt valami kis felesleg a lakásban. Volt, hogy a hajléktalanokat otthonában fogadta. Olyankor kávét is főzött nekik, kijózanította őket – nem tudni, hogy ezzel ártott vagy használt-e nekik. Cserében nem kért semmit, csak néhány órácska felvigyázást beteg fia mellé. S ha fiát biztonságban tudta, már ment is, lódult neki az utcáknak megtudni a legfrissebb híreket. Olyankor néha egészen a Potyka Sörözőig elgyalogolt, mert ott mindig volt egy ismerős, nyúzott arc, akivel kedvére vitázhatott politikáról, megélhetésről, múltról és jelenről, vagy éppen bőrről és húsról.

Mancika szülei ludasok voltak a második világháborút követő években – a Teleki téri piacon árulták a szárnyast, amit vidékről hoztak fel az éppen újjáéledő Budapestre. Később sikerült lakáshoz jutniuk a piac közelében, és a szárnyasokról áttértek lisztre, sóra, cukorra. Mancika édesanyja mesélte, hogy olykor a liszt mennyiségét gipsszel növelték. A gipsz olcsó volt, és könnyen hozzáférhető, így még a legtisztességesebb kereskedőt is kísértésbe vitte. Lányukat is kereskedőnek szánták, ezért kitaníttatták annak minden fortélyára. Később Mancika munkába állhatott egy pékségben. Szerette ezt a munkát – hosszan elnézte a péklegényeket, amint a tésztát dagasztják, és bár ezt mindenki előtt titkolta, olykor a tészta helyébe képzelte magát. A péklegények pedig azért szerették őt, mert minden pillanatban emlékeztette őket férfiasságukra. Mindnyájan körbeudvarolták a maguk módján: olyik forró kenyereket helyezett Mancika lába elé, a másik gondosan formált kifliket csempészett kabátja zsebébe, és munka után mindig akadt valaki, aki hazakísérje. Később teljesült titkolt álma is, és Berci, a kemence tüzelője megforgatta őt a dagasztóasztal finomszemű lisztjében. Akkor, midőn látta elvegyülni a hófehér liszttel piros vérét, tudatosodott benne, hogy nővé vált.

Néhány évvel később azt is sikerült megtudnia, mi a szerelem, és mit jelent várni a feketevonat érkezését a Nyugati pályaudvaron. A pálinkaszaggal, és gyűrött arcú munkásokkal megtelt vonat úgy gördült be a pályaudvari napfelkeltébe, akár egy romantikus filmben – mesélte később Mancika. És ahogyan a munkások özönlöttek szanaszét az állomásról, egyszer csak feltűnt Áron sudár alakja. Mintha nem is munkás lenne, hanem egy igazi úr. Ha kérdezték Áront munkatársai, hogy ugyan, mire föl ez a büszkeség, azt válaszolta, hogy ez a város, Pest teszi őt büszkévé. És ilyenkor mindig idézett egy részletet Jókai kárpátizoltánjából, hogy például szabad legyen a magyarnak is édes örömet érezni, midőn Pestre gondol. Pestre fogunk menni! Pestet fogjuk látni! A szép ifjú Pestet, serdülő menyasszonyát Budának, e vén hadastyánnak, nagyszerű házsoraival, sokat emlegetett közintézeteivel, s annyi minden széppel, jóval, hogy a jövevénynek mind az öt érzéke kifárad, ha mindazt élvezni akarja!, és hasonlók. A munkások ilyenkor megveregették a vállát, pihend ki magad, Áronkám, agyadra ment a gépzaj, de ő rájuk sem hederített. Engedtessék meg neki is – mormolta –, hogy ilyenkor a Nyugati pályaudvar pompás épületének árnyékában lerázhassa magáról a vidék fojtós porát, és magyarnak érezhesse magát ebben a városi kavargó masszában.

Áron a Csepel Autógyárban dolgozott, és a pénzt az utolsó fillérig hazahordta családjának. Vidéken három gyermek, és a felesége várta őt; számolták, hányat kell aludni addig, amíg az apa újra hazajön. Áron szerette a családját, mindazonáltal sohasem zárkózott el a kínálkozó testi örömöktől. Munkatársaival hetente egyszer meglátogatták a nyolcadik kerületi könnyűvérű lányokat csak, hogy múljon az a kurva idő, így mondták. A nyolcadik kerületi asszonyok alázatosak voltak a szerelemben, és pontosan tudták, mikor kell cirógatni, és mikor kell lehengergeti magukról a lomha férfitestet. Egy este Áron dolga végeztével épp a pesti flasztert koptatta, amikor a Népszínház utcában összefutott Mancikával, és onnantól nem volt olyan este, hogy ne találkoztak volna. Nehezen viselte a szállási életet, ezért minden alkalmat megragadott, hogy házon kívül legyen. A nyilvánosházbeli mulatozások helyett ezután Mancikával járta a mai Magdolna-negyed gyéren megvilágított utcáit; néptelen sikátorokban, lépcsőházakban kerestek menedéket, amikor rájuk tört a szerelemből adódó testi szükség. Később, a munkásszállás átépítése során a gyár néhány dolgozóját arra utasította, hogy vállalják a napi ingázást. Áron is közöttük volt, mivel túlbuzgó munkatársai tájékoztatták a vezetőséget arról, hogy amúgy is csak nagyritkán veszi igénybe a munkásszállást. Áron és Mancika utolsó találkozása semmiben sem különbözött a többitől, és mégis más volt, mint a korábbiak, mert ekkor indult fejlődésnek Mancikában egy új élet.

A szülők persze hallani sem akartak arról, hogy unokájuk szülessen, hogy egy zabigyerek rossz hírbe hozza őket, és megtettek annak érdekében mindent, hogy a Mancikában virágzó életet kioltsák. De a magzat erős volt, nem hagyta magát, egyre csak fejlődött, fityiszt mutatott a halál minden formájának, és minden elvárás ellenére négy kiló, huszonöt dekával látta meg a napvilágot. Az csak később derült ki, hogy bár fizikailag kiváló egyészségnek örvend, szellemileg sohasem válhat felnőtté. Mancika eleinte szinte minden percét mellette töltötte, és később is, amikor talált alkalmi gondozót a fiú mellé, végig arra gondolt, hogy talán hiba volt másra bíznia az ő egyetlen szeme fényét.

Ha munkát keresett, mindig igyekezett otthonuk közelében maradni, hogy bármikor hazaszaladhasson Áronhoz. A Teleki téri piacon vállalt alkalmi munkákat – volt csemegepultos, zöldségárus, pakolta hajnalban az almától, paradicsomtól, krumplitól roskadozó faládákat, mígnem a gerince megadta magát. Azóta otthon van a fiával, leszámítva a hírbeszerző körútjait, melyeket tréfásan „egészségügyi sétának” nevez.

A kis Áron mindig is nehezen tűrte az idegenek jelenlétét. Ha idegen ember volt a közelében, a tekintete zavarttá vált, s maga pedig oly nyugtalanná, mint az elmúlásukat megsejtő háziállatok. Az egyetlen ember, akinek közeledését barátságosan fogadta, Cipó volt. Cipó mindig kedvesen bánt vele, ha szomorúnak látta, az ablakba ültette, és együtt nézték az Erdélyi utca járókelőit, majd amikor eljött az uzsonna ideje, a zsíros kenyér mellé mindig hámozott neki egy nagy, lédús almát. Néha könyvet is hozott magával, abból olvasott fel neki, és ő a történetek végére rendre elbóbiskolt, már csak arra ébredt fel, ahogy nyílt a bejárati ajtó, és belibbent rajta a mama. Utca illata volt. Áront ez az illat a régi időkre emlékeztette, amikor még ő is lejárt az utcára Mancikával sétálni. Ez az emlék olyan tisztán idéződött föl benne, akárha most is együtt taposnák a koszos aszfaltot édesanyjával, kézen fogva, és ilyenkor mindig nagyon boldog volt. Megelégedett pusztán azzal, hogy érezheti ezt az illatot, és nem vágyott le az utcai nyüzsgésbe. Hosszú évek teltek el azóta, hogy egyszer, amikor sétálni indultak édesanyjával, elvétette a csigalépcső játékos ívét, és majd egy teljes emeletnyit gurult lefelé. Azóta bicegve jár, és folyton a térdét fájlalja.

Nem maradt más öröme ebben az életben, csak a hámozott alma, és Cipó lebilincselő történetei – szokta mondogatni Mancika ismerőseinek. Erre gondol most is, mikor a Népszínház utcán ballag hazafelé, meg arra, ha esetleg holnap meglátogatná őket Cipó, elmondja neki, hogy a bőr és a hús, valamint az erek kikémlelhetetlen hálózata együttesen árul el mindent az emberről, s hogy ők, így együtt állnak a legközelebb az igazsághoz.

Kultúra-váltáson innen, tubusos pástétomon túl >>>
(BARLOG KÁROLLYAL ORCSIK ROLAND BESZÉLGET)