Kultúra-váltáson innen, tubusos pástétomon túl

BARLOG KÁROLLYAL ORCSIK ROLAND BESZÉLGET

Barlog Károly első prózakötete Maxim címmel jelent meg az újvidéki Forum és a JAK+Prae.hu gondozásában. A jelenleg Budapesten és Balatonendréden élő szerző az első kötetéről, a klasszikusairól, az identitás-kísértetekről, a tökéletes házasságról és más finomságokról vallomáskodott.

Zentán születtél, Csókán, a pástétombirodalomban éltél, majd Újvidéken tanultál. Jelenleg Budapesten és Balatonendréden élsz. Úgy tűnik, urbánus nomád vagy. Az ingázásban találtad meg „otthonod”? 

Van dolog, amit az embernek nincs lehetősége megválasztani, például azt sem, hogy hová születik. Így lettem én a félédes Csikóvér és a tubusos pástétom birodalmának, Csókának a polgára. Aztán Csóka levegője egyre fojtogatóbbá vált számomra. Vagy csak később, Újvidékről nézvést tűnt annak? A fene tudja. Tény, hogy utána sokáig Újvidéken éreztem magam otthon. Majd jött Balatonendréd, később Pest. Pontosabban most ez utóbbi kettő van, így, egymás mellett – ez a gyümölcsöző kétlakiság.

Ami azt illeti, korábban, magyarországi munkanélküliként sem érdekelt egyáltalán, hol kapok munkát (gondolom, ezzel a legtöbb munkanélküli így van), eljártam Szombathelyre, Székesfehérvárra állásinterjúkra, de Szegedre, Kaposvárra, Pécsre és Veszprémbe is elküldtem az anyagom álláspályázatokra. Nem az a lényeg, hogy hol él az ember, hanem hogy ott mennyire képes a teljességet létrehozni maga körül, és önmagában. Na meg az, hogy legyen térerő.

Miért döntöttél úgy, hogy elköltözz a Vajdaságból? 

A feleségem anyaországi magyar. Hajdanán távkapcsolatban éltünk, majd miután megszűntek újvidéki kötelezettségeim, gondolkodtunk, mi legyen, ő költözzön a Vajdaságba, vagy én Magyarországra. Végül az utóbbi lehetőség tűnt logikusabbnak. Ne kérdezd, miért.

Pályatársad, Terék Anna, szintén az újvidéki Forumnál megjelent második kötetében, a Duna utcában az áttelepülés idegenség-tapasztalattal járt (vö. a külFÖLD című verssel). Te hogyan élted meg az anyanyelven belüli „kultúra-váltást”? 

Amikor Endrédre kerültem, minden olyan megszokottnak tűnt. Ugyanazok az emberek, ugyanazok a klisék. Mintha egy vajdasági faluban járnál. A gondjaik is hasonlók voltak, mint Vajdaságban élő tükörképüknek. Csak más vezéreket szidtak, más pártoktól várták a megváltást. Akkor éreztem először idegennek magam ebben a közegben, amikor elhatároztuk a feleségemmel, hogy egybekelünk. A polgármesteri hivatalban az orrom alá toltak egy halom nyilatkozatot – írásba kellett adnom, hogy én, Barlog Karolj (!) a magyar nyelvet ismerem, és nincs szükségem tolmácsra. Majd még két nyilatkozat következett arról, hogy a tolmácsolás szükségtelenségéről szóló nyilatkozatot megértettem, és nem szükséges szerb nyelvre lefordítani. Írásban kellett nyilatkoznom továbbá arról, hogy férfi vagyok. És később jött még ezernyi papír, de ezt minek is részletezzem…

Persze azok a problémák is helytállóak, amelyeket Anna megfogalmaz, de nem hinném, hogy csak Pesten „nincs az embereknek tekintete”. Sőt, én manapság Csókán sokkal inkább érzem azt, hogy az emberek átnéznek rajtam. Egy kis közösség közönye talán sokkal érzékenyebben tudja érinteni az embert, mint ezé a folytonosan hömpölygő embermasszáé, amelyben minden nap megmerítkezem. Arról nem is beszélve, hogy a pesti embereknek több mint a fele „kultúra-váltáson”, identitás-váltáson esett át. Hasonlóak a problémáink, és hasonlóan nincs rá stratégiánk, hogy megoldjuk őket.

A könyvedben idézed Tolnai tenger-metaforáját, ám míg ő a „jugoszláviai magyar irodalmat” különböztette ezzel a magyarországitól, te már „vajdasági magyar” irodalmat említesz (vö. Kovács Istenke és a tenger című novelláddal). A Via Sandgasse novelládban az elbeszélő többes számban használja a „vajdasági magyar irodalom” öndefiníciót (104. oldal), vagyis ebben az esetben a novella ideális olvasója a vajdasági magyar olvasó. Hogyan határoznád meg az életedben is lejátszódott jugoszláv/vajdasági szemléletváltást? Mi a vajdasági magyar irodalom mássága a magyarországi magyar irodalomhoz képest? 

Sokáig nem foglalkoztam azzal, hogy vajdasági vagyok, csak később, amikor a vajdasági magyar irodalmat kezdtem kóstolgatni – elsőként Tolnai, Domonkos és Végel szövegeit ismertem meg –, akkor gondolkodtam el azon, mit is jelent vajdaságinak, és mit jelenthetett jugoszláviainak lenni. Ez utóbbihoz vajmi kevés közöm van, hisz’ Jugoszláviában születtem ugyan, ám mire eszmélni kezdtem, addigra Jugoszláviáról már csak a jokulátorok csacska meséiből tudhattam meg ezt-azt. A történelmi emlékezet ferdít, a szerbiai meg pláne: olyan, mintha egy homorú tükrökkel telezsúfolt szertárban sétálnál. De ez sem rossz, mert együtt jár vele egyfajta egészséges szkepticizmus.

A vajdasági magyar irodalom hangja más, mint a magyarországi irodalomé. (És akkor itt most elkezdhetnek puffogni azok, akik azt vallják, hogy kizárólag egyetemes magyar irodalom létezik.) Amikor leveszek a polcomról egy könyvet, nem az a szándék vezérel, hogy vajdasági, magyarországi, orosz, német, cseh irodalmat olvassak, de miközben olvasok, egyszerűen érzem a szöveg „mélyrétegeiben” azt, hogy vajdasági, magyarországi etc. irodalmat olvasok. Azt azonban nem hinném, hogy az olvasónak feltétlenül vajdaságinak kell lennie ahhoz, hogy értse a Via Sandgasse-t. Sőt, ez a szöveg Budapest-szöveg, (fokozatosan elhalkuló) vajdasági narrációval. Mintha éppen arról szólna, hogy idegen felségvizeken szükségszerűen máshogy kell megszólalni. Új tenger, új hajózási szabályok.

Mit loptál még Tolnaitól? 

Nem loptam én semmit, csak idéztem. És mindig jelöltem is, hogy honnét, mit. A válasz, tehát, ott van a szövegeimben.

Tolnai Ottó mellett Balázs Attilát is említed a könyvedben, méghozzá a Kinek Észak, kinek Dél című regényét. Az irónia, az intertextuális és a metafikciós játék a te világod jellemzője is. Balázs Kinek Észak, kinek Délje a háborút is ezekkel az eszközökkel dolgozza fel (szemben az Én már nem utazom Argentínába című kötetével, melyben a nosztalgia, a melankólia hangai is hallhatóak). Szerintem legjobb ciklusodban, a Kártyanovellákban találkozunk nálad a balkáni háborús diksurzussal, viszont ebben a részben mintha háttérbe szorulna az ironikus hangnem. A háború túl közel van még hozzád, nem tudtál róla iróniával szólni? 

A Kártyanovelláknak vannak olyan rétegei, amelyek könnyebben, mások nehezebben tűrik az iróniát. Ha példának okáért megnézzük az unokabátyám esetét Tito elvtárssal, akkor láthatjuk, hogy ott működik bizonyos fokú irónia. De mindent összevetve, jól látod: a háború nincs még tőlem olyannyira távol, hogy iróniával tudjak róla beszélni. Sőt, még csak most került hozzám közel, miközben gyűjtöm, rendezgetem az anyagot, amelyből teljessé válik a jövőben a kártyapakli.

„mi meghalni mindnyájan / úgyis téves csatatéren” – idézed cikluscímként Domonkos István kultikus poémáját, a Kormányeltörésbent. Tolnai mellett Domonkos a másik kult-költőd? 

Elsőként a Kitömött madarat olvastam Domonkostól. Meghatározó élmény volt számomra, olyannyira, hogy többször is elolvastam azután. Később jött a Via Italia, majd pedig a versei. Emlékszem, úgy rajongtam a verseiért, mint előtte Baudelaire-ért, vagy József Attiláért. Amikor először olvastam a Kormányeltörésbent, a költészet „légycsapóval vágni engem nyakon.”

„Az ősgondolat mindig próza”, a költészet pedig „négermunka” – állítja az elbeszélőd a köteted első, esszéisztikus, sokszor avantgárd kiáltványokra emlékeztető első ciklusodban. A „posztmodern trutyi”-ban nincs hely a líra számára?

A jó lírára minden kornak megvan az igénye. A „posztmodern trutyiban” meg pláne van rá kereslet. Emlékszem, egyszer irodalomelmélet óra után odajött hozzám Faragó Kornélia és azt mondta: „Maga meg írjon verset”! Hirtelen nem is értettem mit akar ezzel, előtte meg sem fordult a fejemben, hogy írnom kéne. Hazamentem, leültem az íróasztalhoz. Mocorogtam, sehogyan sem találtam a helyem, aztán nagy nehezen meglett. De akkor meg azon kezdtem gondolkodni, mi a fenéről is tudnék én verset írni? Kikínlódtam magamból néhány sort, és másnap bevittem az irodájába. Elolvasta, és azt mondta, hogy csapnivaló, írjak másikat. Újra írtam egyet, és óra után vittem boldogan. Másnap közölte velem: „Maga nem tud verset írni”. De akkor már megvolt a lendület – írtam, töröltem, betoldottam, javítottam. És tényleg azt éreztem, a költészet nem más, mint „négermunka”. Végül bevittem hozzá az Utolsó vers című versem, és ez lett az első nyomtatásban megjelent publikációm. Egy ideig foglalkoztatott a dolog, hogy talán visszafelé kéne megírnom a költői opusom, de elborzadtam, ha arra gondoltam, mennyi befektetett munkát igényel egy vers. Hát így lettem prózaíró.

Úgy tűnik, számodra Végel is fontos tájékozódási pont, ajánlottál is neki egy írást, idézel is az Egy makró emlékirataiból. Végel esetében a politika, az etika ugyanolyan fontos, ha nem fontosabb az esztétikánál. Első kötetesként mennyire számoltál ezekkel a terhelt fogalmakkal? 

A Végelnek ajánlott szövegemben nem foglalkozom politikával, nem is volt célom ez. Az Egy makró emlékirataira is úgy reflektálok, mint városszövegre, mert sok más mellett az is. Mondhatnám, hogy a saját városélményemre rávetítem a Makró városélményét. Nem kell ennél többet látni az Egy mondat Újvidékrőlben.

Nekem úgy tűnik, a prózád a ’80-as, illetve a ’90-es évek ironikus, parodisztikus, travesztiás, intertextuális blaszfémiák prózahagyományát folytatja tovább (Garaczi László, Kukorelly Endre, Cserna Szabó András, Grecsó Krisztián, Orbán János Dénes, Aaron Blumm, Kiss László stb.) Félő azonban, hogy ez a beszédmód már nem bír olyan eleven, friss hangot megütni, mint a fénykorában, s olykor puszta szórakoztatás lesz belőle. Hogyan lehet megtartani az egyensúlyt a komoly és a könnyed hangvétel között?

Fiatal íróként nehéz úgy írni, hogy az embert ne gyanúsítsák meg azzal, hogy prózája az általad említett szerzők szövegéhez közelít, urambocsá azt majmolja. És, bizony, azt is nehéz elhitetni az olvasóval, hogy ezeknek a szövegeknek a célja nem pusztán a szórakoztatás, hanem annál azért jóval több. Az említett szerzők között is találni olyat, aki nem minden esetben képes elhitetni velem, hogy a szövege nem öncélú. Ez azt jelenti, hogy ők sem ismerik a tökéletes, a könnyed és a komoly határmezsgyéjén egyensúlyozó szöveg receptjét. Én sem ismerem. És ez sokszor rengeteg fejtörést okoz nekem – hogy mi az, ami sok, vagy mi az, ami épp elég egy Kovács Istenke történetben. Leginkább ott érzem ezt. Épp ezért talán ezekkel a szövegekkel dolgoztam/dolgozom a legtöbbet.

Az említett prózahagyományhoz képest nálad feltűnően nincs szex, nincs alkoholizálás, drogozás. Ez főleg akkor feltűnő, ha összevetjük a szintén vajdasági származású Aaaron Blumm munkáival. A te esetedben a szex és az ajzószerek hiánya referenciális háttérre utal? 

Nem. Egyébként nálam is van szex, de nem az viszi a prímet. Sokszor csak utalás szintjén működik. Lehet, hogy túl sokat olvastam a fent említett szerzők műveit, és talán tudat alatt épp arra törekedtem, hogy ne írjam újra az Ezer és 3-mat.

Kötetedet feleséged, Barlog Zsuzsanna képei teszik vizuálisan is izgalmassá. A kollázsok, fotómanipulációk a szövegek egyenrangú komponensei. Hogyan zajlott a képalkotó munka, hatott-e egymásra a két médium? 

Együtt kezdtük el írni a Kovács Istenke álmodik fejezeteit – pontosabban én írtam, ő pedig vizuálisan reagált a szövegeimre. Aztán fordítottunk a játékon: ő küldött képet, hogy „na, ezt írd meg, ha tudod”! Néha csodálkozom is rajta, hogy mennyire flottul megy ez nekünk. Hogy a feleségem ennyire látja, amit én leírok. Az általa készített digitális kollázsok újraértelmezik a szövegeket, és talán épp ez az erősségük, hogy tudniillik nem csupán azt szeretnék megmutatni, ami egyébként is kiolvasható a szövegekből.

Ez az alkotástechnika természetesen hatott rám is. Aki olvassa ezeket a szövegeket, láthatja, hogy tőlem sem áll távol a kollázs. Néha pedig épp az segít át az alkalmi szövegírási nehézségeken, ha elgondolom, vajon most a feleségem mit látna, és azt hogyan ábrázolná. Ilyen egy tökéletes házasság, nem?

A Kovács Istenke-novellák először blogként jelentek meg. Kezdetben vala a blogtojás, utána jött a tyúk, vagyis a könyv? 

Igen. 2009 decemberében kezdtük el írni a blogot, nagyjából egy időben Aaron Blumm Török Zolijával, talán egy kicsit később. Kezdetben úgy terveztük, hogy heti rendszerességgel hozunk új szöveget, és hozzá illusztrációt, de a munka mellett nehéz volt alkotni. Főleg a feleségemnek. Ha jól emlékszem, ebben az időszakban én épp léhűtősködtem Újvidéken.

Aztán 2012 decemberében jött a könyv. Bizonyos szempontból a Kovács Istenke sztori megmaradt csonkának. De azt hiszem, most már elárulhatom, hogy nemsoká újraindul a blog.

Kötetedet az újvidéki Forum és budapesti JAK+Prae.hu a HÍD-könyvtár sorozatban jelentette meg, mely a Faragó Kornélia vezette HÍD-kör részeként működik. Miért tartottad fontosnak, hogy a JAK is közreműködjön a könyved kiadásában? 

A Forum Könyvkiadóról az a hír járja – és a tapasztalat is ezt mutatja –, hogy nem figyelnek oda kellőképp a magyarországi terjesztésre. Tudtommal két helyen vásárolhatók meg a Forum kiadványai: az Írók boltjában és a Xantusz-on. Szerettem volna, ha minél több helyre eljut a könyvem, és a JAK felajánlotta, hogy segít nekem ebben. Ezúton is köszönet érte! Emellett az sem elhanyagolható tény, hogy magam is JAK-tag vagyok. Az én sikerem valahol az övék is. Remélem, nem hozok szégyent a házra.

Punk-rock-turbofolk-metál-speed-blues-trashpop-nuclear glam zenekarod is volt, a Csöpy Fúzió. Erről kevés szó esik a könyvedben. A rock-sztár múltadat mára letagadod? 

Kérlek, nekem nem rock-sztár múltam van, annál is inkább jelenem. Ma is zenélek, ha nem is olyan aktívan, mint például öt éve. De kezdetben vala a zene, aztán jött az írás. Most ez van.

A Csöpy Fúzió egyébként egy ma is létező zenekar, csak valamiért mindig leszorulunk a toplistákról. A műfaji meghatározásból azonban kihagytál egy szót, a legfontosabbat: fiktív.

Amúgy beszélik a rajongóink, hogy idén mi is fellépünk a Kultúrcsempész Sínbusz Fesztiválon. Te mit tudsz erről?

Műfordítással is foglalkozol, a déli szláv szerzők munkáit ülteted át magyarra. Vannak ezzel kapcsolatosan elképzeléseid, hogy kiket fordítanál szívesen? 

Természetesen, vannak. Egyre jobban foglalkoztat a fordítás, a megoldhatatlannak tűnő helyzetek, az, hogy napokig keresem a jó mondatokat. Kedvemre való ez a pepecselés.

Az utóbbi időben több fiatal horvát szerzőre is felfigyeltem, akiknek a szövegeit szívesen fordítanám, és fordítom is. Legutóbb Dario Šarec egyik novelláját fordítottam, ami a Hévíz folyóiratban jelenik meg, ha jól tévedek, valamikor a napokban. Most Andrija Škare és Mirna Bačun szövegeivel ismerkedem, de hosszú távú terveim között szerepel Zoran Ilić-et fordítani – Repriza reprize című kisregénye hónapok óta a polcomról figyel. Felmerült továbbá az ötlet, hogy Bora Ćosić-ot is fordíthatnék. Azért ne fogj szavamon!

Végszó?

?

(Részletek a könyvből, s más szerzői nyalánkságok: http://barlogk.wordpress.com/)

Barlog Károly novellái >>>