Résnyire nyitotta dagadt szemeit, már fenn volt a nap. Csikart a hasa, de nem siette el. Lassan felocsúdott és egyet hümgetett a soros őrszemnek, amint megpaskolta a bokáját. Tiszta – suttogta az a választ a puska mellől. Felült és bámulta egy darabig a cserepek foghíjain át a fák tetejét, a gyönyörű eget, közben megsimogatta oldalán a fegyvert. Megint mozdult a hasa, úgyhogy négykézláb elmászott a létráig, le a padlásról és a tisztás széle felé, a budinak vette az irányt. Páran kinn falatoztak, intett nekik – a sokféle konzervből megállapította, hogy hajnalban visszatért az egység a városból.
A füvet húzta még a harmat, térdig vizes lett a nadrágja, mire a budihoz ért. Szebb időket megélt deszkatákolmány, belül még a kilencvenes évekből való naptárakkal tapétázva. Megoldotta a nadrágját, kitárta az ajtót – bassza meg! és hátrahőkölt. Egy őrszem nyerített a fáról, és még az erdészlak is zengett a röhögéstől. A budiban egy megkötözött fogoly ült, hörgött, hatalmas szemeivel pedig mélyen belenézett a rányitó Macska fejébe. Bassza meg, nyugtázta végül a fogoly ottlétét a férfi. Apátok faszát – kiáltotta, de már vigyorgott, aztán benyúlt az idegen mellé az újságokért, és a deszkatákolmány mögé vonult. Mély levegőt vett, bólogatott.
Dolga végeztével visszabaktatott a házhoz, ahol a hadnagy már várta. Az őrségen kívül mind ettek a bőséges zsákmányból. Augusztus vége volt és gyönyörű nap ígérkezett. Az erdő érintetlen zöldje ontotta magából a nyugalmat. A hadnagynak az volt a rögeszméje, hogy az ellenség elfogta a fiát és váltságdíjat követel érte. Az esemény utáni első hetekben tűnt el, miután a nagy városok elestek. Ez az egy gyengéje volt, a fia, különben kitűnő vezetőnek bizonyult. A Macska átvette a befóliázott fényképet, szinte már tegezte. Nyelvével a jobb felső szemfogán körözött, tudta, mi következik. A hadnagy nem mert vallatni, félt, hogy túl hamar végez a foglyokkal. Maga sem tudta az okát vagy a mikéntjét, de mind egyetértettek abban, hogy az ellenség katonái a puszta nézésükkel az őrületbe tudják kergetni az embert. Egyedül a Macska hallgatott, amikor a bajtársai rémtörténeteket meséltek a hatalmas fekete szemekről. Azok csak szemek. A Macska nem siette el. Az erdészlakon táboroztak már egy ideje, a fogoly meg végképp nem fog elsétálni. Bőségesen pofázta a konzervet, itta a forrásvizet, és legbelül unta az egészet.
A Macska eléggé átlagos kinézetű fickó volt. Civilből senki sem ismerte, de néhányan tudni vélték, honnan ragadt rá a név – ám jobbnak látták nem firtatni. A Macska jó bajtárs volt, tűzbe ment az emberért, de olyan, akit valahogy az ördög sem kíván ellenségének. Szóval hülyeség összerúgni vele a port. És nem utolsó sorban kikezdhetetlen tekintélyt kovácsolt magának azzal, hogy nem félt az ellenség szemébe nézni. Sőt. Különben volt valami a Macskában, amitől olyannak tűnt, mint bárki más.
Fogta a fényképet, a kését, biccentett a hadnagynak, és elindult a budi felé. Néhányan kinevették saját magukat, amiért megállt a kanál a szájukban, miközben nézték a Macskát a budi felé menni. Ő meg dramatizált, titokban rájátszott a legények fogékonyságára. Ez némileg mulattatta. Széles mozdulattal kitárta az ajtót, a fogoly erre vergődni kezdett, aztán a Macska egy hatalmasat ordított, minden bizonnyal a fogoly pofájába. Messzebbről talán a madarak is felrebbentek. A Macska kétoldalt a tenyerével szorította a fogoly fejét, a pofájába lehelt és mélyen belenézett a fekete szemekbe. Az ellenség kis vártatva nyüszíteni és rugdalni kezdett, és elillant minden magabiztossága. Ekkor a Macska elővette a fényképet és a késével együtt letette a fogoly elé. Ő maga leült a lassan száradó fűre, és nézte a jobb híján rozsdás szögesdróttal megkötözött vézna testet. Az idegen orr-rései kikerekedtek és hol a Macskát, hol az eléje tett tárgyakat, hol a szivárgó vért nézte. A Macskának megfordult a fejében, hogy redukálja a hadnagyot, mielőtt egyszer még végzetes bajba sodorja a társaságot a rögeszméjével. Nem beszéltek közös nyelvet, a többieket pedig valóban kiverte a hideg veríték, ha ezekkel a fekete szemekkel találkozott a tekintetük. Unta a vallatásokat is.
Az erdészlak körül kevés használható dolog volt. Még csak egy balta sem akadt, a késével pedig szeretett volna még enni, úgyhogy elbattyogott a patakhoz kövekért. Aztán eleven gallyakat nyesett és ismét leült a fogoly elé. Délre járt, megizzadt. A hadnagy a tornácról figyelte a fejleményeket. A Macska arasznyi hosszúra vágta az ágakat, aztán hegyezni kezdte őket. Lassan, türelmesen. Aki nem ismerte, könnyen azt képzelhette volna, hogy élvezi. Piszkolnia kell, és ebbe a budiba most már biztosan nem fognak járni. Az idegen próbált mozgolódni, de a szögesdróttal nem volt mit alkudoznia. Ismét levedzeni kezdtek a sebei.
A Macska aztán fogta az egyik hegyezett botocskát, megmarkolta a patakról hozott követ, és egy szó nélkül, mintha szeg volna, elkezdte beverni a fogoly lábába, ahol a térdkalácsát sejtette. A budiban elborultak a dolgot, malac sem visít így, ha vágják. Nyilván ideggócba trafált, a fogoly mind a három lábujja görcsösen kimeredt, szemei még jobban elfeketedtek és rángatózni kezdett, hogy a Macska odébb lépett, és az idegen kiterült a budi előtt és még mindig vonaglott a másfél méteres test. Aztán eszméletét vesztette. A Macska megvizsgálta a fogoly csuklóit, látta, hogy dolgozott a dróton, úgyhogy a patakról hozott kövekkel semlegesítette a kétszer három izmos ujjat, hogy csak a bőr tartotta őket, amikor visszaültette a foglyot az árnyékszékre. A padlásról kerített még drótot, és hónaljtól a hátsó deszkákhoz fogta az idegent.
A kis szürke magához tértekor az első dolog, amit látott, az a Macska kezében a második hegyezett botocska volt. Egy őrszem oldalgott oda hozzájuk, kezével végig takarta a szemét, nehogy az idegen tekintetével találkozzon, és néhány szót szólt a Macskához. Talán azt mesélte, hogyan sikerült elfogják az ellenséget, amiben semmi hősies nem volt, maga is látta a kopasz tarkón az ütés nyomait. Hátulról leütötték, puszta kézzel, hiszen a csenevész test legerősebb csontjait is egy rántással eltörhették volna, ha nem volna az ellenségnek az a bizonyos nézése.
Beverte a második botocskát is. Lassan szürkült, úgyhogy visszahúzódott a padlásra, a vackába. A hadnagy talán tudta legbelül, hogy nincs hogyan és nincs mit kiszedni a földönkívüliből, de elvárta, hogy a parancsát teljesítsék. A többiek meg élvezték, hogy az egyhangú őrségváltásokat, meg az időnkénti konzervek utáni portyákat ismét megtöri valami, és a zsákmányolt ital mellé történet is kerekedik végre, mint az esemény előtti időkben. Felszabadultan ittak, hiszen látták, az ellenség legyőzhető.
Hajnalban egy lövésre ébredtek. Az őrszemek mintha látták volna a hadnagy kabátját a budinál ólálkodni, bár nehéz volt a fejük az estétől, szóval a hullát a tornácon találták meg. A Macska kiadta a parancsot a táborbontásra.
(Elhangzott az V. Kultúrcsempész Sínbusz Fesztiválon)
Pal Nađ Varadi: Mačak zatvara logor
Jedva da je otvorio otečene oči, sunce je već izašlo. Imao je burgiju u stomaku, ali nije hteo ništa da zbrza. Polako je ustao i huknuo je jednom stražaru koji je baš bio na redu pošto je potapšao svoj gležanj. Čisto je – šapnuo je ovaj do puške. Ustao je i jedno vreme je posmatrao vrhove drveća, prelepo nebo kroz okrznute krajeve crepova i usput je pomilovao pušku. Opet mu se oglasio stomak, tako da je četvoronoške otpuzao do merdevina s tavana dole, prema čistini, u pravcu klozeta. Par njih je obedovalo napolju, mahnuo im je – na osnovu raznolikosti konzerva je zaključio da se u zoru vratila jedinica iz grada.
Trava je još vukla rosu na sebi, pantalone su mu se pokvasile do kolena dok je stigao do klozeta. Skalamerija od dasaka koja je doživela i lepša vremena, iznutra obložena starim kalendarima još iz devedesetih. Razrešio je pantalone, širom je otvorio vrata – jebiga! i povukao se unazad. Jedan stražar sa drveta se nasmejao kao što konj rže, čak se i šumarska koliba tresla od smeha. U klozetu je sedeo jedan zavezani zarobljenik, disao je krkljajući, a svojim ogromnim očima je gledao duboko u Mačkovu glavu. Jebo te, svario je muškarac na kraju prisustvo zarobljenika. Mamu vam jebem – uzviknuo je, ali je usput počeo i da se smeje, zatim je uvukao ruku iza stranca da bi uzeo novine i otišao je iza skalamerije od dasaka. Udahnuo je duboko i klimnuo glavom.
Pošto je odradio posao, vratio se u kuću gde ga je već čekao general! Osim straže, svi su se gostili obilnim plenom. Bio je kraj avgusta i izgledalo je kao da će biti jako lep dan. Netaknuto zelenilo šume je izlivalo iz sebe mir. General je bio opsednut idejom da mu je neprijatelj oteo sina i traži otkupninu za njega. Nestao je prvih nedelja posle događaja, pošto su pali veliki gradovi. I to mu je bila slaba tačka, sin, inače se pokazao kao izvrsni vođa. Mačak je preuzeo plastificiranu fotografiju, skoro da ga je već oslovljavao sa ti. Jezikom je kružio oko gornjeg desnog očnjaka, znao je šta sledi. General se nije usuđivao da vrši ispitivanja, plašio se da će suviše brzo završiti sa zarobljenicima. Ni sam nije znao razlog, ni kako je to moguće, ali svi su se složili u tome da vojska neprijatelja već pustim pogledom može da otera čoveka u ludilo. Jedino je Mačak ćutao kad su njegovi prijatelji u nevolji prepričavali strašne priče o ogromnim crnim očima. To su samo oči. Već su neko vreme logorovali oko šumarske kolibe, a zarobljenik svakako neće odšetati. Obilato je tamanio konzervu, pio izvorksu vodu i duboko u sebi je znao da mu je dosadila cela stvar.
Mačak je izgledao dosta obično. U civilu ga niko nije poznavao, nekolicina je znala nešto o tome kako je dobio svoj nadimak – ali su smatrali da je bolje ne zalaziti u tu temu. Mačak je bio dobar drug u nevolji, čak je i u vatru išao da bi spasao čoveka, ali ipak bio je tip kojeg ni đavo ne bi poželeo za neprijatelja. Znači, bilo bi glupo doći u sukob s njim. I ne na poslednjem mestu, zaslužio je nepokololjebljivo poštovanje time što ga nije bio strah da pogleda neprijatelja u oči. Šta više. Inače bilo je nečega u Mačku što ga je činilo potpuno istim kao drugi.
Uzeo je fotografiju, svoj nož, mahnuo je glavom generalu i krenuo je u pravcu klozeta. Nekolicina njih je ismejala same sebe jer im se zamrzla kašika u ustima dok su posmatrali Mačka kako ide prema klozeta. A on je pravio dramu, u tajnosti se poigravao sa osetljivošću vojnika. To ga je u neku ruku zabavljalo. Širokim pokretom je otvorio vrata, na šta je zarobljenik počeo da se rita, onda je Mačak počeo da urla, verovatno u lice zarobljenika. Sigurno su se prenule i ptice u daljini. Mačak je rukama stegao glavu zarobljenika sa obe strane, disao mu je u facu i duboko ga je pogledao u oči. Ubrzo posle neprijatelj je počeo da skiči i da šutira i odlepršalo je svo njegovo samopouzdanje. Onda je Mačak izvadio sliku i zajedno sa svojim nožem ju je stavio ispred zarobljenika. A on sam je seo na travu koja je počela polako da se suši i nemajuči boljeg posla gledao je u mršavo telo obmotano zarđalom bodljikavom žicom. Nozdrve stranca su se zaoblile i naizmenično je gledao u Mačka, u predmete stavljenje pred njega i u šikljajuću krv. Mačku je palo na pamet da redukuje generala pre nego što uvali družinu u smrtnu nevolju sa sviojom opsesijom. Nisu govorili zajednički jezik, a ostale je u pravom smislu te reči oblio hladan znoj svaki put kad im je pogled susreo te crne oči. Dosadila su mu i ispitivanja.
Oko šumarske kolibe nije bilo mnogo toga korisnog. Nije bilo čak ni sekire, a sa svojim nožem je hteo još da jede, tako da je odšetao do potoka po kamenje. Onda je počeo da seče zelene grane i ponovo je seo ispred zarobljenika. Bilo je oko podneva, sav se oznojao. General je sa verande posmatrao razvoj događaja. Mačak je isekao grane tako da budu pedalj dugačke, potom je počeo da ih oštri. Polako, strpljivo. Onaj, ko ga nije poznavao, bi pomislio da uživa u tome. Morao je da prlja, u ovaj klozet, sad je već sigurno, da više neće ići. Stranac je pokušao da se pomeri, ali nije bilo pregovora sa bodljikavom žicom. Opet su počele da mu cure rane.
Mačak je zatim uzeo jednu od naoštrenih grančica, zgrabio je kamen koji je doneo sa potoka i bez ijedne reči, kao da je reč o ekseru, počeo je da je zabija u nogu zarobljenika, tamo gde se mogla naslutiti čašica kolena. U klozetu se sve okrenulo naopako, ni prase ne vrišti tako kada ga kolju. Očigledno je pogodio nervni čvor, sva tri prsta na stopalu zarobljenika su se ispravila u grču, oči su mu postale još crnje, a telo je počelo da se rita kako se Mačak pomerio malo unazad; stranac se ispružio ispred klozeta i još uvek se ritalo njegovo metar i po dugo telo. Posle toga je izgubio svest. Mačak je ispitao zglobove zarobljenika, video je da je ovaj radio na žici, tako da je kamenjem donešenim sa potoka neutralisao dva puta po tri mišićava prsta, držala ih je samo koža kada je vratio zarobljenika u sedeći položaj na klozet. Sa tavana je doneo još žice i obuhvativši ga oko pazuha, zavezao je stranca za stražnju dasku klozeta.
Kada je mali sivi povratio svest, prva stvar koju je video bila je druga naoštrena grančica u Mačkovoj ruci. Jedan stražar se dovukao do njih, sve vreme je držao oči prekrivene rukama, da mu se pogled ne bi susreo sa strančevim i podelio je nekoliko reči sa Mačkom. Valjda je govorio o tome kako su uspeli da uhvate zarobljenika, u čemu nije bilo ničeg herojskog, pošto je i sam video udarce na ćelavom temenu. Udarili su ga otpozadi, golom rukom jer bi i jednim potezom mogli da polome i najjače kosti zakržljalog tela neprijatelja da nije tog izvesnog pogleda.
Zabio je i drugu grančicu. Polako se smrkavalo, tako da se uvukao nazad na tavan, u svoju rupu. General je valjda znao negde duboko u sebi da nema kako i nema šta da počne sa izvanzemaljskim, ali je očekivao da se izvrše sva njegova naređenja. A ostali su uživali u tome što je monotoniju smenjivanja straže i povremenog lova na konzerve ponovo preseklo nešto i da se uz plen konačno pridružila i priča kao u vremenima pre događaja. Pili su sa slobodom jer su videli da je neprijatelj pobediv.
U zoru su se probudili na pucanj. Stražari kao da su videli kaput generala kako se šunja oko klozeta, ali ipak im je glava bila teška od večeri; znači leš su našli na verandi. Mačak je izdao naređenje da se zatvori logor.
Prevela Teodora Drozdik-Popović
