Tiszatájonline | 2013. február 2.

Demény Péter: Lázáry René Sándor: Újra-írás

Viasz sír, asszony-suttogás –
mért is múltál el, szerelem?
Ne is gondolkodj már tovább,
valaha volt-nincs életem.

Kemény szó ez a valaha,
hiába keresem sehol.
Nyílik a semmi ablaka,
egy lány sír értem valahol.
[…]

Mivé leszek, ha éltem itt?

Megvívtam-é a harczomat?

Ne törődj vele, kis blazírt –

felejtsd el romló arczomat.

De írtam én e Föld ölén

nem is nagyon rossz sorokat –

üsd fel könyvem, kerülj mögém,

mikor leönt az alkonyat.

Ne gondolj másra, csak reám,

aki az arcz mögött lakik,

kortyolgass el méntatéát.

(A fény hullatja szirmait.)

*

Mivé leszek, ha meghalok?

Mondtam már, ne törődj velem.

Sosem égtek a nappalok,

ha elhagyott a szerelem.

Sosem égtek az éjszakák,

csak égették bús szívemet.

Nem szaglott úgy a vén akác,

mikor hamvadtak szívhitek.

Ha meghalok, még él a vers,

mit rátok hagytam, nyugtalan.

Hunyd, te csak hunyd le a szemed,

hallgasd meg fakuló szavam.

*

Zuhognak égi függönyök,

a redők lecsapnak reám.

Az idő lassan eldöcög,

keserű lesz édes teám.

Ámde hová lett a czukor?

Ezt kutatom egy ideje.

A boldogság csak egy dudor,

vagy egy fanyar, hűlő mese.

*

Becsuknak majd egy ablakot,

leereszkedik a sötét.

A szívben ott búg egy fagott,

parázslik benne egy sörét.

Hogy ki lőtte ki, nem tudom,

csak a szívemben őrzöm én.

Mint a hiéna, lapulok

a rothadt boldogság dögén.

*

Viasz sír, asszony-suttogás –

mért is múltál el, szerelem?

Ne is gondolkodj már tovább,

valaha volt-nincs életem.

Kemény szó ez a valaha,

hiába keresem sehol.

Nyílik a semmi ablaka,

egy lány sír értem valahol.

*

Arczom fonákján fény ragyog,

hiénázik az éjszaka.

A vágy elmúlt, már csak dadog

az élet boldog, dús szava.

A félelem meg hömpölyög,

szétpásztázza az éjszakát.

Volt egy költő, kemény ködök

között nem találta magát.

*

Hideg díszkard az asztalon,

nem vág, csak csillog élesen.

A lét belémvájt saskarom,

vinnyog bennem a félelem.

Akárki voltam, ezt talán

még így sem érdemeltem én.

Ezer szög fekszik most alám,

a fájdalom torz éjjelén.

*

Fekszem… De már nem én vagyok,

nem engem kínoz semmi sem.

Tudom, hogy majd beléhalok,

de nem fog fájni, azt hiszem.

Ne hidd, hogy nincs már folytatás,

csak hát az enyém megszakadt.

Hiába minden nógatás,

egyre csak jönnek a falak.

*

Nem én vonagló gyertyaláng,

nem én a cseppenő viasz.

Ó, istenem, mért vagy falánk,

mért zabálod föl a fiad?

Remélem, jóllaksz majd velem,

nem akadok a torkodon.

Tőled kaptam az életem,

s halálomat is, jól tudom.

*

Üres pohár, ha szétragyog,

vágnak mindent a cserepek.

Érzem, tudom, hogy még vagyok,

de most már csak ők fénylenek.

Merénylet volt ez, semmi más!

De többé nem kiáltozom.

Nyugodt bölcs lettem, nem vitás,

a vágy a kerten átoson.

*

Nem több, akár egy tört cserép,

még tán annyi sem. Semmi sem.

Mint sebzett vad az életét,

a magamét én cipelem.

Sohase mondd, hogy mindenen,

nem volt a minden az enyém.

Túl kudarczon és sikeren

már csak a semmi jön felém.

*

Thébában én sem én vagyok,

pedig voltam még görög is.

Most elborítnak a habok,

ha a tengert majd meglökik.

Ó, édes, boldog fulladás!

Várom végzetes karjaid.

Hogy végre nem lesz folytatás!

Hogy a végtelen megvakít!

*

Mi lett velem? Ki voltam itt?

A kérdéseknek nincs koruk.

Nézem a semmi foltjait,

rámpislognak a csillagok.

És csillagok közt csillogok,

mikor már nem leszek veled,

földi testem, a billogod

itt hagyom – felfalt végzeted.

*

Mi lesz, mi lesz, ha meghalok?

Ne gyötörd magad, nincs miért.

Becsukódnak az ablakok,

az űr megállítja szivét.

Már csak az dobban, ami nincs,

már csak az lehet, ami volt.

Egyet kattan a nagy kilincs,

örökre bezár ez a bolt.

*

Letépik lelkem lepleit,

hiába rejtettem magam.

Kilyukad lelkem selyme itt,

elszivárog minden szavam.

Folyik a líra, elfolyik,

kiapad rögtön, mint a vágy.

A lét már többé nem szorít,

lelkem elhagyja otthonát.

*

Kitárnak minden ablakot,

huzat száll, bent van a világ.

Én kint vagyok, akár a Hold,

vagy a jég, ha még nem virág.

Ennyi volt, ez volt, körbeért,

bár hogy egész, nem mondanám.

Isten cibálja üstökét:

„Lámpádat most eloltanám.”

Különös teremtményei Istennek a költők: azon is gondolkodnak és töprengenek, amit már megírtak. E versemet Maros-Vásárhelyt írtam 1913. május 23-án, s jó néhány esztendő múltán Kolozsvárott ötlött újra eszembe. Megtartottam a rímképletet, de mindegyik sorára új verset (inkább verskezdeményt vagy -töredéket) költöttem. Én magam sem értettem, hogyan lehet sehol keresni valamit, hogyan meglökni a tengert, vagy hogy miért kilincs kattan a nincsre bilincs helyett, hol van a jég, mielőtt virág lenne, de aztán hagytam a múzsát, rakoncátlankodjon kedvére. Megtiltom, hogy bárki is kijavítsa!!!

LRS.