Pieldner Judit: Beszédmódok a kortárs rövidprózában

A tektonikus lemezekhez hasonlóan szüntelenül helyezkedő kortárs irodalom „dobozolása” kihívásokkal teli feladat, ez különösen érvényes az ezredforduló nyílt intervallumában született rövidprózai alkotásokra, amelyek sokszínűségükkel, zavarbaejtő sokféleségükkel szegülnek ellen bármiféle összegző kísérletnek […]

A kortárs rövidpróza mintázatai

A tektonikus lemezekhez hasonlóan szüntelenül helyezkedő kortárs irodalom „dobozolása” kihívásokkal teli feladat, ez különösen érvényes az ezredforduló nyílt intervallumában született rövidprózai alkotásokra, amelyek sokszínűségükkel, zavarbaejtő sokféleségükkel szegülnek ellen bármiféle összegző kísérletnek. A szövegek folyamatosan meg- és elrajzolják az elbeszélő műfajok határait; a főként Mészöly, Örkény, Kosztolányi neve által fémjelzett, valamint a publicisztika és szépirodalom határait elmaszatoló tárcahagyomány testébe íródnak és azt játékosan, (ön)ironikusan felülírják.

Sokszínűségről beszélhetünk, ha számba vesszük a kísérleti rövidpróza és a narratív hálózattá/egésszé összefonódó elbeszélésciklus szélső értékei közé helyezhető változatos műfajokat (tárca, novelette, novella stb.), nem beszélve a műfajkeverés számos lehetőségéről, de szerteágazó megnyilatkozásmódokról kell beszélnünk akár egyetlen műfaj vonatkozásában is, gondoljunk csak Örkény „egyperceseinek” műfaji-diskurzív változatosságára.

A szűkebb értelemben vett rövidtörténet éppen a lehetséges mintázatok változatossága okán az olvasás szabad játékterét teremti meg, amelyben a hagyományos formák ismerete gazdagíthatja az olvasói tapasztalatot, de a szövegek beható előzetes ismeretek nélkül is működőképesek egy tágabb olvasóközönség számára. Kulcsár-Szabó Zoltán írja: „A novellával ellentétben a rövidtörténet (…) nem tart igényt egy bizonyos műfaji konvenció előzetes elismerésére, annak valamilyen egységes horizontként való tételezésére. Nem provokál olyan olvasási stratégiákat, amelyeket aztán megkérdőjelez, pontosabban: megidéz ilyeneket, de nem képez belőlük értelmezési horizontot a szövegolvasás számára.”[1] Hozzátenném, éppen az egységes horizont hiánya válik olvasási stratégiává, éppen azért olvasunk rövidtörténeteket, hogy részesedjünk ebből a megnyilatkozásmódbeli változatosságból, hogy hagyjuk magunkat mindig másként meglepni.

A tágabb értelemben vett kortárs rövidprózában az elbeszélhetőség egyszerre formálódik a hit és a kétely, és főként az örök kérdezés jegyében: miből lesznek (a) történetek? Hol van a határ élet és írás között? És mi van a hiányzó történetek helyén? A kortárs elbeszélő próza egyik jellemző vonása éppen a történetmondásra való reflexió.

Tóth Krisztina Vonalkód[2] című kötete az emberi sors és a történetek viszonyát boncolgatja. Történetek vannak, a sors meg valamiféle hozzáférhetetlen hatalom, amely krízispillanatokban lép elő titkos rejtekéből: „közben nem éreztem semmit, hacsak azt nem, hogy vannak történetek és közben van sors, s hogy ennek a bizonyos sorsnak olykor semmi köze sincs magukhoz a történetekhez, hogy a sorsnak saját történetei vannak és saját ideje”.

Selyem Zsuzsa Mire vársz[3] című kötete a történetek identitásképző funkcióját, megtartó erejét, az elmondás kényszerét és fontosságát hangsúlyozza: „…addig élünk, amíg ki nem fogyunk a történetekből. Amíg eszünkbe jut valami, csattanóval vagy csattanó nélkül, kutyatörténetek, angolnatörténetek, madárijesztő-történetek, patkánytörténetek, árvíztörténetek, recepttörténetek, csalástörténetek és olvasókönyvi történetek, ameddig a történetek szórakoztatnak bennünket, a pokol kapui sem vesznek erőt rajtunk.”

Vida Gábor Nem szabad és nem királyi[4] című kötetében az elbeszélés célelvűségét, valahonnan valahová tartó irányát szkeptikusan megkérdőjelező gondolatok kerülnek előtérbe: „Nincs is vége semminek, a történet mindig tovább fut, mindig lépeget vagy megiramlik éppen, be sem fejezhető, abba sem hagyható jószerivel, mert állandó kezdet van, és a kezdetnek is kezdete, mintha mindig visszafelé is lépne az ember, nemcsak előre, megint újabb kezdet, ha nem is kezdődik el semmi valójában.”

A Dragomán György, Szvoren Edina, Nagy Koppány Zsolt, Tóth Krisztina, Cserna Szabó András, Kiss László, Antal Balázs, Darabos Enikő, Nagy Ildikó Noémi, Harangi Andrea, Vincze Ferenc, Csender Levente, Selyem Zsuzsa, Vida Gábor, Szabó Róbert Csaba, Demeter Szilárd, Székely Csaba, Burus János Botond, Zsidó Ferenc, Potozky László, Váradi Nagy Pál, Láng Orsolya, László Szabolcs és mások neveivel fémjelzett kortárs fiatal próza beszédmódjainak feltérképezési kísérletében kiindulhatunk a  történetmondáshoz való viszonyulásból, elkülönítve egy reflektáltabb, posztmodern szöveg-/játékteret (mint amilyen a Nagy Koppány Zsolté) a kevésbé reflektált, realisztikusabb, szociografikus elbeszélő módozatoktól (mint például Csender Levente elbeszéléseiben). Vagy alapul vehetjük az elbeszélő hagyományhoz való viszonyulást, elkülönítve a mészölyi minimalista, filmszerű próza  hagyományának követését, továbbírását (Gazdag József, Szántai János), Kosztolányi, Örkény prózapoétikájának örökségét (Dragomán György kisprózai műveiben, Tóth Krisztina tárcáiban), illetve egy posztbodoriánus, mágikus realista vonulatot (Cserna Szabó Andrást, Berniczky Évát, Papp Sándor Zsigmondot, Vida Gábort említhetjük).

Tematikusan pedig működik egyfajta értékszembesítés, a jelen értékhiányos állapotával foglalkozó, ehhez ironikusan viszonyuló, esetenként parodisztikus szövegek (ebből a szempontból rokonítanám Szvoren Edina és Selyem Zsuzsa egyébként különböző stílusú prózáit), illetve a múltat mint nosztalgikusan felidéző, az egyéni és kollektív identitás értékeit idéző, kulturális emlékezetet működtető szövegek köztes terében (ez utóbbira példaként említeném Berniczky Éva, Vida Gábor, Tóth Krisztina elbeszéléseit). Nyilvánvalóan ezek az orientációk nem működnek „skatulyákként”, hiszen egyazon szerző esetében is keverednek a beszédmódok (például a mágikus realista prózatechnika nem zárja ki a filmszerűséget, lásd Vida Gábor írásait).

A város prózapoétikája

A továbbiakban a kortárs rövidpróza egy szegmentumának lehetséges megközelítésére tennék kísérletet, abból kiindulva, hogy a (nagy)városi illetve a vidéki/kisvárosi lét nemcsak tematikus, hanem főként prózapoétikai értelemben működik, és teremti meg a narratív megszólalásmód különböző változatait.

A város mint az Én és a Másik/Mások komplex viszonyhálózatát és ezzel együtt az (elbeszélői) identitást is megképző élettér gyakran a tárca(novella) tükrében mutatkozik meg. A magyar irodalomtörténetben meglehetősen erős hagyománnyal rendelkező, a Mikszáth, Gozsdu, Petelei, Ady, Kosztolányi, Karinthy, Örkény nevével jelzett tárca alapvetően rövid, könnyed hangvételű, szórakoztató jellegű, pillanatképeket jelzésszerűen felvillantó, esetenként példázatokká absztraháló, az anekdotát és a rajzot ötvöző műfaj, amelyet az alkalmi, publicisztikai valamint az irodalmi jelleg termékeny feszültsége jellemez, és amely az elbeszélői modalitás függvényében válik a társadalmi tabló derűs felmutatásának gyakorlatává vagy az éles kritika szócsövévé.

Nagyvárosi leletek: Tóth Krisztina

Nagyvárosi leletekből táplálkozik Tóth Krisztina Hazaviszlek, jó? című tárcagyűjteménye,[5]amelynek már az első mondata rögzíti az egymásra utalt helyszínt és elbeszélői pozíciót: „Megy át a villamos a derékig összefirkált városban”. Mit látni menet közben? A mindennapos utazások dinamikus perspektíváját, mozgó kameraszögét érvényesítő elbeszélő hol az események részeseként/elszenvedőjeként, hol kívülálló megfigyelőként rögzíti a pillanatokat, történeteket.

A tárcákban Budapest interface-ként, régi és új, reális és szürreális, valamint saját és idegen ütközési felületeként jelenítődik meg: sajátként keretbe kényszerít, idegenként pedig lehetővé teszi a kereten kívüli, megfigyelő perspektívát. Egyfajta tranzit-helyként[6] képződik meg: az utcán feltáruló látvány, a hallható hangok, az elcsípett tekintetek és párbeszédek, a futó impressziók kollázsszerűen ellenpontozva, mozaikokban rögzítik a város összeférhetetlenségeit. Budapest mindig új alakzatokba rendeződik, akárcsak a homokakvárium: „Mindig ugyanaz, de azért kicsit mindig más is. A részletek átrajzolódnak, valami titokzatos erővonal időről időre megmutatkozik. Lehet figyelni, el lehet lenni vele.”

Az eredetileg a Nők lapja, az ÉS, a Népszabadság, az Új Forrás, a Népszava hasábjain közölt publicisztikák Örkény egyperceseinek örökségét viszik tovább (habár elolvasásuk valamivel több időt igényel, mint a lágy tojás megfőzése), gondolok itt nemcsak az Örkény-árnyjáték pastiche-aira, hanem több olyan tárcára, amelyben tematikus rájátszások, valamint az örkényi szövegformálás nyomai érhetőek tetten, mint például a pillanatfelvételekként rögzített, talált – és kvázi-talált – történetekben a helyzet irracionalitásának természetesként való kínálása, a kisszerű emberi léthelyzetekben tettenért abszurd, a lebegtetett zárlatok, megfordítások, szemantikai kódváltások.

A talált élethelyzetekhez esetenként hozzáadott reflexió azonban túllép az egypercesek no comment jellegén; az egyszeri megnevezési kísérletben a világ érzékelésének és nyelvi leképezhetőségének modelljére talál rá a beszélő, és ezt nem hallgatja el sejtetően, hanem siet kimondani: „Egy homokakváriumban élünk, odafent egy szórakozott kéz időről időre megfordítja a képet” (Homokakvárium). Továbbá az elbeszélő én különböző nyelvi regiszterekben létrejövő retorikai identitásként való jelenléte, a reális és az irreális közötti átjárások, átjátszások, a hangnem modalitásai Kosztolányi elbeszélő poétikájának örökösévé avatják a tárcaírót. Az Esti Kornél szelleme című írásban kiéleződő magyar-bolgár kommunikációs zűrzavar a bolgár kalauz történetére játszik rá: „Az utca túloldalán Esti Kornél halad el, megbiccenti a kalapját, fáradtan üdvözlöm”.

Tóth Krisztina tárcái kiaknázzák a talált nyelvi regiszter és az irodalmi nyelv ellenpontjaiban rejlő lehetőségeket; a nagyvárosi lét visszásságaiból, hrabali kisszerűségeiből, a „mai Magyarország” (nyelvi) valóságából inspirálódó szövegek pókhálófinom összefüggésekre rávilágító, árnyalt nyelvezetükben teremtik meg a kortárs tárca nyelvérzékeny, feminin változatát.

Kisvárosi bestiárium: Fekete Vince

Fekete Vince tárcái egy másik kulturális tér sajátosságait rögzítik: Udvartér[7] című kötetének tárcáiban könnyen azonosítható a helyszín, a cím egyértelműen utal egy udvartereiről ismert városra, Kézdivásárhelyre, amely a szerző életének helyszíne is, a kötetben Sajnódként – fiktív helynév – jelenik meg. Ha meg nem akarunk referenciálisan olvasni, csupán „szimbóleikusan”, akkor elegendő az udvarteret a zárt kisközösségi életforma metaforájaként értenünk, amelynek fonákját, visszásságait, kisszerűségét ábrázolják a szövegek.

A humoreszkekben leltárszerűen előszámláltatik mindaz, ami a székely kisváros és lakója jelenét, mai életét jellemzi: a pityókabortól a húsvéti locsolásig, a disznóöléstől az irodalmi felolvasásig, a kocsmától a kapu előtti padig, a kamrától a pincéig, a padlásig. E két utóbbi kapcsán a transzilvanista ideológia populáris olvasatát, egyben paródiáját kínálja a következő sorokba beleszőtt Áprily- utalás: „Me’ hogy a padlás a fent, szemben mondjuk a pincével, ami ugye a lent. (…) Me’ hogy aszongya: a kisebbségi létünk, ugye –idefigyelnek?, nem fogom még egyszer elmondani! – a völgy, a mélység, a bezártság, a karám. Ezzel szemben pedig a fent a tető, a szabadság hona. Haza a magosban! S ekkor hördül ködbe a szarvas, mint az orgona! Figyelnek?” (A padlás) Ebben a háttérben, kontextusban rajzolódik ki a „helyi ember” alakja, jellemvonásaival, viselkedésmódjával és nyelvhasználatával, akinek identitását alapvetően a bicska határozza meg, mint az élet sarkalatos pontja: „Aki nem érezte soha a bicska utáni elengedhetetlen vágyat, aki nem tapasztalta azt a bizsergető örömet, amikor a finom kis jószág combjához lapul a zsebében, aki nem érezte azt a májat feszegető büszkeséget, amikor előveszi, ujjaival gyöngéden végigsimít az őzagancs nyélen, majd finoman kipattintja a pengét, megforgatja a napfényben pompázó, csillogó-villogó szerszámot, az nem is tudhatja, hogy mi az igazi férfiöröm” (Bicska).

A bicskás tízparancsolatára alapozva, valóságos nemzetkarakterológia bontakozik ki az írásokban, az irónia az egyénre és a kisvárosi miliőre egyaránt vonatkozik: „Sajnódon olyan szép, ahogy állandóan egymásba ütköznek az emberek, ahogy állandóan valamiért sértettek, olyan szép, hogy úgy is viselkednek, mintha folyamatosan vérző sebet hordanának a testükön, és hogy állandóan készek a támadásra, egy jó kis pletyózós furkáló piszkálódásra. Sajnódon rettenetesen érzékenyek az emberek, és nagytermészetűek. Sokat esznek, sokat isznak, lehetőleg zsírosat és töményet, és legszívesebben arról szeretnek beszélni, amikor a másik evett sokat, amikor a másik ivott sokat” (Sajnód).

Külön humortartalékokat rejt a „ki beszél?” kérdése. A riporteri, helyzetjelentő látószöget az idézett nyelvhasználók nézőpontja váltogatja, például a Magyarországon dolgozó vendégmunkásé: „Hej, de furcsa egy világ van odaki, tesvér, az eccer biztos” (Fenyő a sivatagba’); a busszal „Magyarba” ingázó, piacozó asszonyé: „Jaj, lelkecském, el se hiszi, lelkecském, hogy milyen egy élet a ménké” (Diszkont).

Az írások fő jellegzetessége, hogy a beszélő tulajdonképpen más beszélők nyelvhasználatát, az utca hangját idézőjelbe téve alkotja meg a saját szövegét, amelybe közismert Petőfi-, Arany-, Ady-, József Attila-, Kosztolányi-idézetek vegyülnek, sajátos kontrasztot képezve a hétköznapi diskurzus, a szóbeszéd elemeiből, közhelyekből, a mindennapok társalgásaiban felemlegetett életigazságokból, az ízes székely népi nyelv fordulataiból valamint a többségi nyelv szavaiból – szeriál, punga, viáca – építkező „talált szövegekkel”.

A koordináták nélküli város: Vida Gábor

Vida Gábor már említett, Nem szabad és nem királyi című kötetében a „nem szabad és nem királyi” annak a városnak a jelzője lenne, amelyben a történetek nagy része játszódik. Időbeli és térbeli koordináták nem adottak, egy lebegtetett, elbizonytalanított színtérről van szó, amelyet tömör minősítése így, negatív előjellel történik. A cím egy privilégiumoktól mentes, köznapi hely rajzát ígéri. A hely kibontakozó szelleme, az interkulturális utalások Erdélyt jelölik meg egy lehetséges tágabb referenciaként.

Ugyancsak a referenciális olvasatot erősíti a vidéki élethelyzet frusztráltságát, a beszűkülés veszélyét felvillantó következő szöveghely: „Nem szabad és nem királyi városunkban azok érzik csak jól magukat, akiknek másutt nem terem babér, mert se pénzük, se kapcsolatuk, se idegrendszerük nincs hozzá, akik alulmaradtak a létért folytatott és folytatandó küzdelemben, akik valamilyen eszelős gondolatmenet miatt azt hiszik, hogy mindegy, hol él az ember, csak ember legyen; akik azt gondolják, hogy  a nálunk élt becsületes, önzetlen, tisztességes élet ugyanannyit ér, mintha Budapesten élné valaki, vagy Berlinben.”

Vida Erdélye egy (magán)mitológia színtere, amely a történetalkotás hálás terepéül kínálkozik és a fikcióképzés kiapadhatatlannak tűnő forrásának bizonyul. A város a folyamatos legendaképződés színhelye. Az egyes szám első személyű elbeszélő a város krónikásaként, a közösség nevében, és a „végre történik valami” lelkesedésével meséli el a történteket és fogalmazza meg reflexióit. Különösképpen foglalkoztatja a történet valamint az elbeszélés primátusának kérdése: azért történik-e valami, hogy elbeszélés kerekedjék belőle, vagy azért szövődött a történet, a legenda, mert végbementek azok a bizonyos események. Felforgatott bibliai toposzokból, beavatástörténetekből, a „nem szabad és nem királyi” városban végbement különös és képtelen eseményekből, hiedelmeken alapuló történetekből, emlékezetes női szereplők körüli anekdotikus sztorikból áll össze a magánmitológia.

Visszatérő motívuma a csodára, a profán térbe behatoló szentségre való várakozás, amelynek jeleit azonban nem ismerik fel a szereplők. Az anekdotikus epizódok mesei, szürrealisztikus elemekkel keverednek. A város polgárai, vendégei, ellenségei beszélő nevekkel illetett zsánerfigurák, groteszk karikatúrák. A történet elbizonytalanításának eszközeivel él a szerző több elbeszélésben, nemcsak a tér-idő kontextus lebegtetésével, hanem az arra való hivatkozás révén is, hogy a városban és más helyszíneken megesett történetek forrása a szóbeszéd, a szájhagyomány, a pletyka, a történetek ok-okozati láncai, motivációs hálója nem deríthető ki teljes biztonsággal. Múltra és jelenre utaló elemek, valóságvonatkozások és zabolátlan fikció keveredése egyfajta mágikus realista stílust eredményez.

Zárszó

Az idézett példák nyomán láthatjuk, hogy a város különböző alakváltozatait megteremtő írások ugyanakkor változatos nyelvi tereket is formálnak, a rövidpróza magyar irodalmi hagyományát számos kortárs alakzat, idioszinkráziák, kevert nyelvi regiszterek írják felül. Az ezredforduló utáni tárcairodalmat az elbeszélői modalitásnak a humortól a szarkazmusig terjedő árnyalatai teszik változatossá, akár egy szerző szövegein belül is, mintegy válaszlehetőségekként a kelet-közép-európai tér idegenségére, töréseire.

Ha belelapozunk A meghajlás művészete[8] című, a kolozsvári Korunk folyóirat fiatal szerzőinek verseit és prózáit összegyűjtő antológiába, az elindulás és kísérletezés izgalmas játékaival találkozhatunk a legfiatalabb generáció körében: Váradi Nagy Pál, Papp-Zakor Ilka, Láng Orsolya, László Szabolcs, Benkő Jutka Tünde, Kósa Boróka kisprózai írásaiban a rövidpróza-irodalom újabb beszédmódjai és alakzatai körvonalazódnak.


[1] Kulcsár-Szabó Zoltán: Név, konvenció, írás. In: Alföld 1998/2, 88.

[2] Tóth Krisztina: Vonalkód. Magvető, Budapest, 2006.

[3] Selyem Zsuzsa: Mire vársz. Bookart, Csíkszereda, 2009.

[4] Vida Gábor: Nem szabad és nem királyi. Magvető, Budapest, 2007.

[5] Tóth Krisztina: Hazaviszlek, jó? Magvető, Budapest, 2009.

[6] Lásd Györe Balázs: Hová mész, Budapest? Podmaniczky Művészeti Alapítvány, 2010.

[7] Fekete Vince: Udvartér. Kaláka Könyvek, Sepsiszentgyörgy, 2008.

[8] Balázs Imre József (szerk.): A meghajlás művészete. A Korunk fiatal szerzőinek antológiája. Korunk Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2008.