Történelem – alulnézetből

PAPP SÁNDOR ZSIGMOND: SEMMI KIS ÉLETEK

„Papp Sándor Zsigmond nagyregénye olyan magasra teszi a mércét, mely saját, jövőbeli munkáival szemben is komoly kihívás és elvárás lehet. Ennek terhét és kockázatát azonban legyen elég egyelőre nekünk, olvasóknak mérlegelni.” – A Semmi kis életeket Boka László vesézte ki alaposan.

Egyszer minden novellistának regényt kell írnia – mondja a szerző maga. Igaza van. A jól megválasztott, elérkezettnek látszó pillanat mindazonáltal hosszú vajúdás eredménye Papp Sándor Zsigmond életében. Termékenysége kétségtelen. Nagyregénye, a Semmi kis életek, hat kerek évig készült, formálódott, alakult, hiszen szépprózai munkával (Az éjfekete bozót című novelláskötettel) a publicisztikában edződött szerzőnk 2005-ben jelentkezett utoljára. Megérte vajúdni, mondhatnánk. Nem csupán azért, mert az eddig három novelláskötetet és két esszékötetet jegyző szerző – önhibáján kívül is – eddig jószerével visszhangtalan maradt a magyarországi irodalmi életben, mely korábbi (Erdélyben napvilágot látó) műveiről majdhogynem tudomást sem vett, majd az említett utolsó novelláskötetet (már Magyarországon) az „elsőkönyvesek” táborához sorolta, de azért is, mert Papp novellafüzérei már kétségtelenül erősen mutatták a későbbi regényírót. A szerzőt évekkel e mostani regény megírása előtt is foglalkoztatta a gondolat, hogy rövidebb prózai, epikai egységeinek összefüggőbb, tágasabb keretet találjon, s a romániai diktatúra sötét időszaka, majd a rendszerváltás eufóriája, illetve illúzióvesztő évei ehhez nem csupán kitűnő nyersanyagot, hanem masszív keretet is biztosítottak, melyhez végső soron megélt diákéveit, saját tapasztalatát felhasználhatja. Az izgalmas regény egyik erőssége, hitele is nyilvánvalóan ebből származtatható. Csakhogy Papp „nem egy ember, hanem egy hely történetét” igyekszik könyvében elmondani – ahogyan már a mottóban is jelzi, vagyis a Gide-től vett idézetnek megfelelően választott helyszíne mindennapjai érdeklik. E helyszín egy sarokház, annak is egyetlen lakása, s ugyanakkor az ide be- és kiköltözők élete és élettörténetei révén az egész térség, egy régió, ország is akár; határt legfeljebb az alcímként megjelölt erdélyi történet szab. Az viszont hangsúlyosan.

A Semmi kis életek trilógia, záró kódával. A három történet egyetlen bérházi lakás (Törekvés utca 79) régi és új tulajdonosait, bérlőit, vagyis életszereplőit, időben lényegében egymást követő, egymást váltó szereplőit mutatja be, kontextusként maga az emeletes bérház lakóival, a szomszédokkal, akik viszont állandókként, képletes keretként, egyre közelebb kerülnek hozzánk, s egyre-másra feltárulkoznak apró történeteikben. Élettörténeteik diszkurzív szeletei nem mindig hangsúlyosak, a remek regényszerkezetben azonban minden kisebb fonalnak van szerepe, hangsúlyt kap olyan, látszólag érdektelen mellékszál is, ami fölött könnyedén suhannánk át, jelentőssé nő korábbi oldalakon elejtett félmondat. Mindez igen tudatos szerkesztési elveket dicsér, mely révén kaleidoszkopikusan újra és újra összeállnak, más és más megvilágításba kerülnek korábbi cselekményszálak, amint az időben előre-hátra mozgó elbeszélésfolyam fokozatosan tár fel lehetséges megoldásokat, enged bepillantást a szerepelők látszólag semmi kis életeibe, élettereibe. Mindeközben a prózapoétikai jegyek is újabb lendületet kapnak, s mi olvasók hamar megtanuljuk a lassú olvasás termékeny szólamait értékelni, amint minden félsornak, szónak, bekezdésnek vélt hangsúlyt tulajdonítunk.

A közös sorsból nem az úgynevezett történelmet, a „rendszerváltozást” övező évtizedek históriáját veszi górcső alá a szerző, hanem a kisvilágok érintkezését, a szürkébe olvadó hétköznapi alakok botladozásainak mulatságos vagy drámai kacskaringóit…

Sajátos és jól ismert kelet-európai szituációkat örökít meg ez a tragikus és mégis vérbő hullámzású, szerteágazó cselekményű könyv. A közös sorsból nem az úgynevezett történelmet, a „rendszerváltozást” övező évtizedek históriáját veszi górcső alá a szerző, hanem a kisvilágok érintkezését, a szürkébe olvadó hétköznapi alakok botladozásainak mulatságos vagy drámai kacskaringóit. A regény által átfogott idő elsődlegesen a nyolcvanas évek elejétől a kilencvenes évek derekáig tart, benne a romániai diktatúrával és forradalommal, annak bizonyos vetületeivel, tragikus és mégis karikatúra-szerű következményeivel. Az elbeszélésnek egyik erősségét is ez adja: minden úgynevezett történelmi esemény alulnézetből, civil optikából szemlélve tárul az olvasó elé, mintegy mellékkörülményként, elhanyagolható epizódként. A regényszerkezet ekként elsősorban mellérendelői viszonyrendszereket jelenít meg; nem az idő hömpölygése vagy a nagyvilág krónikája az elbeszélés tárgya, hanem a mellékszereplők kapcsolatai, a bennük zajló benső folyamatok, tragikus-ironikus reflexiók. Papp Sándor Zsigmond nagyregényében a történet sokszoros hálójának a mozzanatain keresztül észlelhetjük ezt a folyamatos mozgást.

Az eseményszálak izgalmasan összekuszáltak tehát, látszólag túl bonyolultak is, egymást felülírják, s a szerepdominanciák is olykor eszerint változnak: az első nagyfejezetben egy átlagos házaspár és későn jött fiuk, Balázs életterébe, illetve múltjuk összetett kacskaringóiba pillanthatunk bele…

A látszólag különálló életek persze súlyos, szoros szálakkal kötődnek egymáshoz, ezek azonban csak a regényben előrehaladva – olykor több tíz vagy száz oldallal később – derülnek ki. A történet ígéretes kezdete egy családregény halvány körvonalaiban látszik kibontakozni, amit egy illegális határátlépési történet tragédiája borzol, de ennél sokkal fontosabb az a folyamatos homályosság, az a kérdőjeles attitűd, amit a szöveg bizonyos cselekményszálai és az olvasói értelemképződés szerkezeti instabilitásaként, örök mozgásaként lehetne megjelölni. Az elbeszélő az eseményekkel és saját szereplőivel kapcsolatban is mindvégig visszafogottan adagolja az információkat. Nem tudjuk, hogy melyiknek lesz szerepe a későbbiekben, a „hely történetének” megírása, identitásának megragadása felől, s hogy melyik marad redundáns, ezáltal is a figyelmes olvasásra ösztönözve, ahol a bűnügyi regények mintájára, mintegy keresztrejtvényként kell fölfejtenünk, majd újra és újra összeraknunk az értelemdarabkákat. Egy eseményről értesülünk, de ennek körülményei, motivációi homályban maradnak. Egy csupán keresztnevén megismert fiú erőszakos haláláról olvasunk, de ennek kontextusáról, hogy az miért, miként, milyen résztörténetbe ágyazódva esett meg, semmi nem derül ki a regény szinte utolsó alfejezetéig. Az eseményszálak izgalmasan összekuszáltak tehát, látszólag túl bonyolultak is, egymást felülírják, s a szerepdominanciák is olykor eszerint változnak: az első nagyfejezetben egy átlagos házaspár és későn jött fiuk, Balázs életterébe, illetve múltjuk összetett kacskaringóiba pillanthatunk bele. A már említett szökési kísérlet következtében a fiú meghal, (hogy a határon lövik-e le, vagy a szeku Kriptának keresztelt verőházában hal bele a kínzásokba, lényegében mindegy), az apát, Rudolfot azonban a tragédia csúcsán, a temetési ceremónia kieszközlése fejében beszervezik. Ekkortól jár fel hozzá tartótisztje, az ördögi Nicu Zmeura. Mindezen látogatások állandó kelléke, kiegészítője és kénytelen szemtanúja Rudolf idős barátja és szomszédja, a házfelügyelő Kalcsek, aki párkapcsolati tragédiájának is tanúja, s aki később öngyilkosságát követően rátalál majd. A második regényrész lényegében ugyanott, éppen a Zmeura által a Balázs halálánál is jelen lévő vezető hivatalnoknak kiutalt lakásban folytatódik, évekkel később. A Gondru család mindennapjai mellett a fő hangsúly itt az apa-fiú konfliktusra, az aktuális hatalmat kiszolgáló Mihai Gondru útkereséseire, hatalmi törekvéseire és ezek fényében megfelelni vágyására, fia nevelését mindezeknek drasztikusan alárendelő módszereire, illetve vegyes-házassága révén – itt a korba ágyazottan általam kissé sarkítottnak érzett – hatványozott dilemmájára esik: a vezető beosztású belügyis Gondru magyar feleségével az egyik gyereket magyarnak, a másikat pedig románnak neveli. Nyelv, vallás, iskola, kulturális tradíciók adódó kettőségei mellett a lázadó nagyfiú és a pártfunkcionárius apa sokszoros konfliktusa, a kényszeredett támadó-védekező attitűd a harmadik részben is tovább él, ekkor azonban már ugyanabban a lakásban Novák Eszter, a nagyobbik Gondru fiú egykori szerelme lakik a kilencvenes évek tipikus, ügyeskedő, gátlástalan üzletemberi alakját megtestesítő élettársával, Rot Janival.

A párhuzamos történetek időben eltolva, de átfedéseikkel izgalmas kerettörténeteket sorjáznak egy rendszer, egy kor tragikus megrajzolásához, s emelnek magasba egyéni sorstragédiákat, hangsúlyos mellékszálakat.

A szereplők viszonyrendszere ennél persze sokkal rétegzettebb, izgalmasabb. Eszter nem tudja, ahogyan sokáig mi sem, hogy élete párja Rot Jani a diktatúra egykori szekusa, aki álnéven folytatja új, skrupulusoktól mentes életét, s feltehetőleg azt sem, hogy Balázs, akivel – mint kiderül – együtt akartak egykor a határon átszökni e lakásból indult. A párhuzamos történetek időben eltolva, de átfedéseikkel izgalmas kerettörténeteket sorjáznak egy rendszer, egy kor tragikus megrajzolásához, s emelnek magasba egyéni sorstragédiákat, hangsúlyos mellékszálakat.

Az események központi helyszíne egy névtelen, csupán a fikcióban létező, ám földrajzilag könnyen behatárolható Észak-erdélyi, partiumi – a szerző elmondása szerint leginkább Szatmárnémeti és Kolozsvár sajátosságait ötvöző – városka, melynek legfontosabb vonása a „nyugati” (értsd: magyar) határ-mentiség, ahol az illegális határátkelések köré fonódó történetek teljes skálájukban megjelennek. Fontos ez a határ-lét. (A könyv első bemutatója sem véletlen, hogy Nagyváradon zajlott.) A félig valós, félig elképzelt határ menti város, szürke árnyalatai ellenére történetekben csapzódik, s fiktív elemei ellenére a legmesszebbmenőkig korhű, már-már dokumentarista igényű. Nem narratíváit, inkább hangulatait illetően. Peremléte, kettős identitása, egykori történelme és aktuális vegyes lakossága eleve inspiratív. A regénybeli időszerkezetet ennélfogva elsődlegesen nem a szukcesszivitás jellemzi, hanem az elbeszélő diszkurzív, eseményeket, érzékeléseket, emlékeket egymás mellé rendelő mozgása. Tudjuk persze, hogy a három alaptörténet egymást szorosan követő idősíkokban történik, lokalizálhatóságukat mégsem csupán a város vagy bérházi lakás fix pontja adja. A diktatúra sötét évei, a román forradalom s a hirtelen jött, vagy legalábbis nem várt szabadság kusza évei természetszerűleg időben egymást követően jelennek meg előttünk, de az emlékezés idősíkjai több esetben a teljes huszadik század erdélyi szemmel tekintett fontosabb történéseit hozzák játékba. A sok kis rész-idő, rész-fejezet egy terra incognita vonásait igyekszik felmutatni. „Közös fedél alatt lakozik itt az archaikus rend, a rezignáció és a kortárs bizonytalanság.” – Bodor Ádám soraiAz éjfekete bozót fülszövegében is már e nyugtalanító ellentmondásban ragadták meg a sejtelmes ködöktől látogatott város, a sorsszerű peremvidék identitását. A Semmi kis életek ennek lenyűgöző továbbfolytatója, kiteljesítője.

A termékeny narrátori technika mindvégig kellő bizonytalanságban tartja a befogadót. Az alkalmazott irónián túl a komor, letargikus és mégis életösztönszerű kép mindenekelőtt azt a nietzschei gondolatot hangsúlyozza, hogy a dolgok belső lényegének tekintett alapkonceptusok gyakran csak a következményei annak, amire mi tulajdonképpen okként tekintettünk. A primer szövegtest félig kimondott, félig elhallgatott, s ezáltal is folyamatosan jelentéssugárzó dimenzióinak áttételes kivetülése az elbeszélés-technika felől is az utóbbi évek egyik leginkább figyelemre érdemes teljesítménye. Papp nyelvi teljesítményét nem véletlenül dicsérték már a kötet megjelenésének pillanatától. Minden elárult adat, részlet, finoman adagolt sor vagy mondat a problémafelvetés és regénykompozíció irányának termékeny többszólamúságát, továbbgondolását táplálja. Nincsenek is felületes, kényszerűen rövidre zárt értelmezési keretek. Tudatos építkezés folyik, s az egyetlen fejezeten belüli gyakori párhuzamos történetszövés ellenére a hézagpótló, értelemszegmenseket összekötő és összegző, azokat feloldó kulcsok pontos dramaturgiával íródnak be a szükségszerűen csak részleteiben felvillanó életdarabkákba.

A három vezérkarakter külső és belső világának a szisztematikus feltérképezése elsődlegesen a fontosnak vélt, hangsúlyos perspektívájú állomásokat számlálja a három, eltérő dramaturgiájú történet fejezeteiben…

A három alaptörténetet, regényrészt egyetlen alapvető tévedés mozgatja, melyet a Balázs halála körüli ismeretlen események determinálnak. Rudolf meggyőződése, hogy az ő hibája miatt megy el a fia, vagyis közvetetten ő felelős a haláláért, végül öngyilkosságáig vezet; Mihai Gondru a fiú elfogatásakor egy csempészbanda lebuktathatóságának tévhitével, reményével cselekszik; s végül Eszter, akinek sokáig ismeretlen a Balázshoz kötődő viszonya, mindvégig azt hiszi, a fiú túlélte a szökést. Személyes tragédiák, komor, egyéni sorsok, gyilkos indulatok. Mindenki ezek fogságában vergődik. Az olvasó mindeközben folyamatos elbizonytalanításban halad előre, ha egyáltalán a mozaikszerű narratívában a töredezett folyamatszerűséget előrehaladásként értelmezzük. Mit tudunk rosszul? – ez az alapkérdés, melyben oda-vissza, előre és hátra mozgunk. A három vezérkarakter külső és belső világának a szisztematikus feltérképezése elsődlegesen a fontosnak vélt, hangsúlyos perspektívájú állomásokat számlálja a három, eltérő dramaturgiájú történet fejezeteiben. Az ekképpen stilizált élettörténetekbe ugyanakkor egy egész kor észlelete sűrűsödik, de nem a szimbólumok, az allúziók révén, hanem a külső-belső létdimenziók szisztematikus megfeleltetésével.

„Az úgynevezett szabadsággal (stb.) kapcsolatos illúziók lassú, biztos és egyetemes elpárolgása különös helyzetbe hozta ezt a könyvet” – írta róla megjelenésekor Németh Gábor[1]. S valóban, a töredezettség, a mozaikszerűség és az ezekből összeolvasható résztörténetek szövedéke végül az egész megidézett korszakra vonatkoztatva olyan előtörténetként sűrűsödik össze, melyet egyedüli érvényes világképként a rezignáció, a szenvtelen beletörődés határol be minden oldalról. Pátosz és hősiesség nélkül, melyben eleve nincs megingathatatlan etikai értékrend, csupán komor vagy rezignált állapotok, fanyar humor s megejtő, bocsánatos bűnök. A kisszerűség létfokozatainak teljes skálája, hangsúlyos nagytörténet nélkül. Semmi kis életek szövedéke ez.Gombolyag, melyben egy szál hangsúlyos keresése lebontaná a teljeségnek összetartó erőit, az egésznek vélt gömbforma jelképrendszerét.

A kommunista diktatúrák természetrajzához, majd a szocializmus megszabta, újkapitalizmus felkavarta közeg bomlasztó ábrázolásához, az ábrázolás hiteléhez a háttérben több kell. A hely identitása, történetének szóbeli rögzíthetősége fejezetről fejezetre szélesülő képekben lesz egyre démonikusabbá…

Innen nézve a cím telitalálat, bár az alkotási folyamat végéig olyan címvariánsok látszottak biztos befutónak, mint A tegnapi ház, vagy méginkább a Margarita tegnapjai. Előbbi nyilván túl Tar Sándoros, utóbbi leginkább a bulgakovi allúzió miatt talán túl közvetlen lett volna. A Tar Sándor-i alulnézet persze így is hangsúlyos, (főként A mi utcánk című regény és más elbeszélései révén) s talán túlságosan is ott kísért olykor a Bodor Ádám-i próza hatása is, főként a tér és idősíkok s a leíró megoldások párhuzamaiban. Papp a valóságábrázolás ősforrásaiból merít, onnan, ahol a pletykák, a helyi legendák s főként az ezeket övező félelmek erednek, ahol az élet nyers ereje, cicomázatlan valósága található. Ahogyan Tar, úgy Papp is regénnyé fejlesztett elbeszélésciklusban gondolkodhatott, csakhogy a feladat igazi nagykompozíciót kívánt. Ebben az ábrázoló írói tekintet egy lakóközösség beavatottjaként, részeseként szólal meg: alkoholisták, kisnyugdíjasok, beavatott komisszárok és a hatalomhoz így vagy úgy dörgölődző, azt képviselő elvtársak révén. Többségük ’őslakos’, de akad pár idevetődött idegen, fura jöttment is, akikre külön reflektorfény vetül, s akiknek fényében ismerhetjük meg igazán a lakóház többi tagjait. Persze ennyi nem lenne elég. A kommunista diktatúrák természetrajzához, majd a szocializmus megszabta, újkapitalizmus felkavarta közeg bomlasztó ábrázolásához, az ábrázolás hiteléhez a háttérben több kell. A hely identitása, történetének szóbeli rögzíthetősége fejezetről fejezetre szélesülő képekben lesz egyre démonikusabbá. Valahol Mándy korai novellái is ihletően hathattak Papp Sándor Zsigmondra. A dolog lényege nem csak a mondatok teremtette feszített atmoszféra, mindezek mögött az éles képszerkezet, a rendhagyó vágástechnika is hangsúlyos. És persze a mögöttes, nem annyira attraktív, mint inkább a történet hátához simuló humor, mely nélkül egyszerűen elviselhetetlen lenne ez az egész. Papp korábbi rövidprózai írásait is részben ez jellemezte már, akkor is, ha mint említettem, Pestről ezt jószerével senki nem látta meg.

Térjünk vissza egy pillanatra még Bulgakovhoz. A Mester és Margarita első változata sokban különbözött az általunk ma ismert műtől. Bulgakov eredetileg egy, az „Ördögről szóló szatirikus műnek” szánta a végül csak 1966-ban folyóiratban, részletekben közölt regényt, sőt az első változatban még nem szerepelt a két címszereplő sem. Papp Sándor Zsigmond könyve is – akárcsak Bulgakov ismert regénye – sajátosan vegyít három cselekményvonulatot. A hasonlatosságot az is erősíteni látszik, hogy a „főhős”, ha ilyenről egyáltalán beszélhetünk, csak késleltetve kapcsolódik be a cselekménybe, s akkor sem egyértelmű, hogy a harmadik történet női főszereplője, Novák Eszter lesz-e végül a kiválasztott, vagy inkább a háttérben mindvégig meghúzódó, korábban egyszerű mellékszereplőnek hitt idős szomszéd kerül visszafelé olvasva is hangsúlyos pozícióba. Az origó Balázs, pontosabban az ő tragédiája, hiszen ez indítja útjára Rudolf, Gondru és Eszter, vagyis az egyazon ház egyazon lakását időben egymást követően használók háromkönyvnyi történeteit, mégis van egy fontosabb, meghatározó (mellék)szereplő: Kalcsek. Ő mindvégig a tanú, ő az, aki a háttérben meghúzódva a regény mindhárom vonulatában átélt, megélt mindent. Ott van, s mégsincs ott. Az első regényben amolyan feledhető statiszta még, ámbár Márta is vele akarja először megcsalni Rudolfot. Nem tudni mit hall, mit nem, mikor majdnem eszméletlen részegre issza magát védekezésképpen a Rudolfot látogató szekusok beszélgetései során, de ő az, aki a társasház semmitmondó hétköznapjain és történelminek vélt fordulópontjain a helyén áll, s ő az is, aki a külföldi filmeseknek, forgatócsoportnak higgadt és komótos kalauza a rendszerváltást követően, jóllehet valószínűleg benne sem lesz a készülő filmben. Atyai barátként ő egyengeti Eszter útját, ápolja sebzett lelkét, de nem meri szembesíteni a kegyetlen igazsággal, hogy a gazfickó, akivel él, ugyanaz, mint aki egykoron lakásának tulajdonosát az öngyilkosságba kergette.

Ármányok, elfojtott indulatok, szordínós vágyak, kiszolgáltatottság és szükségszerűség lengi be a magánkapcsolati hálókat is…

Ármányok, elfojtott indulatok, szordínós vágyak, kiszolgáltatottság és szükségszerűség lengi be a magánkapcsolati hálókat is. A nagyság minimális esélye nélkül. A ház lakóit valójában nem a közös élettér, csupán e kisszerű vágyak és a közös félelem köti össze, hasonítja, formálja egyen-lakókká. A rendszer ellen senki sem lázad, jobbára mindenki beletörődött, elfogadta a játékszabályokat és saját, atomizált életterére figyel a képletes nagy fal árnyékában. (Ironikusan, talán csak a rendszer hivatásos fenntartói, így Gondruék közt merül fel az elmúlás, a társadalmi változás komolyan vehető gondolata, lehetősége). A hétköznapiság pózmentes drámaiatlanságában a jelentéktelenebb szerepet betöltő figurák, mellékszereplők vagy statiszták is kiválóan fölépített személyiségek. A regény megteremtett hőseit szerzőnk nagyon közelről ismeri, talán jobban, mint saját magát. Hősei belső monológja és a narrátori szintek így egybefonódnak, nem is számít már a belső önreflexió létkérdéseiben, hogy ezt cizellált nyelvezettel a beszélő énje, narrátori pozíciója, vagy valamelyik karakter öröksége határozza meg. E tekintetben a város leggyűlöltebb szekusházára vonatkozó sorok már a bevezető oldalakon is sokatmondóak: „Persze nem volt ő naiv. Eddig is tudta, hogy ez az utca, ez a ház létezik. Létezik, mert léteznie kell. Mindenki tudja, mindenki ismeri a játékszabályokat. Úgy kell élni, szeretni és összefeküdni, moziba járni és pletykálkodni, hogy soha ne legyen köze hozzád. Látod ugyan, mégsincs ott.” (60.)

A diktatúra természete felől nincs alku: a hatalom kegyetlen brutalitása, a szeku ujjtörő realitása elevenedik meg, hatol lassan be ismét életünkbe a lapokon át…

A diktatúra természete felől nincs alku: a hatalom kegyetlen brutalitása, a szeku ujjtörő realitása elevenedik meg, hatol lassan be ismét életünkbe a lapokon át. A korrajz, ha kell zsigeri félelemmel telített, a diktatúra bomlott szelleme, gépezetének bomló, zsíros, fülledt levegője eleveníti meg az örökös áramszüneteket, a kuncsorgást az élelmiszerekért, a végtelen sorban állásokat és az elemi kiszolgáltatottságot; egy világot a maga világvégi sötétjével, ami „akármit is gondoljanak erről odafönt a fejesek, nem félelmet, s még csak nem is proletár öntudatot szül. Inkább cinkosságot, mert ez a sötétség megbocsátóan nyel el mindenféle bűnt és turpisságot, árulást és erkölcstelenséget.” (106.)

Papp minden utólagos fennköltség és hősies túlzás nélkül jeleníti meg a múlt század utolsó két évtizedének hétköznapjait. Személyesen átélt tapasztalatokról ír, de remek távolságot képes tartani narratívájától. Ezáltal sem megszépített emlékek, sem patetikus elemek vagy általános közhelyek nem kerülnek szóba. A kép hiteles, fájóan tiszta. Egy-egy remekül elkapott pillanat, melyet ilyen részletességgel talán senki sem ábrázolt még, kihat az egész cselekményszálra. Amikor szürke hétköznapokról beszél, akkor is érdekfeszítő, annak nem csupán többszáz árnyalatát, keserűségét, de talmi örömeit is megmutatva. A korszak illúziótlan, beletörődő, s mégis stabil szürkéje ez, akárcsak a masszív, szürkésbarnává szikkadt sarokház, mely a regény első mondatától meghatározó jelkép. A kézzelfogható közelségben lévő múlt feltárásának kontextus-teremtő aktusai inspiratív és figyelemfelkeltő alapossággal részletezők a regényben: jelentésfeltáró mechanizmusai sokkalta inkább azokat a jelen-nemlevőségeket keresik, amelyek egyéni sorsok egykori mikrovilágát belakhatták. Az apró részletek, a pontos és humorral átitatott megfigyelések az esendő életek és kézzelfogható örömök kellékeit (szórakozásformák vagy tárgyi emlékek révén) sosem öncélúan sorolják.„Kásás, erjedt évek voltak ezek. A semmit kellett beosztani, óvatosan, hogy minden napra jusson belőle, mégse őrüljön meg tőle az ember” (95.) A szürkeség letargikus állapotaiban az italozás, a pletyka, a foci vagy akár a borotvált női szeméremtest, (s következménye, a pár nap múltán „a szocialista erkölccsel összeegyeztethetetlen vakarózás” is) az elemi túlélés segédeszközei.

Papp ugyanakkor csak hasznosítja azt, amit gyerekként, kamaszként, fiatalként megélt, de regényének nem ez az elsődleges rendezőelve…

Az utóbbi években megnőtt a romániai diktatúrát valamilyen kontextusban bemutató regények sora. Látszólag ezek trendjébe illeszkedik a Semmi kis életek is, hiszen az 1989-et megelőző diktatúrát vagy az azt közvetlenül követő romániai időszakot mások is érzékletesen idézték már meg, akár egy fiatal generáció szemszögéből, akár alulnézetből bemutatva. (Papp mellett példaként elsődlegesen Dragomán György vagy a korban őket némileg megelőző Láng Zsolt történetei említhetők, de akár a jóbarát Demény Péter prózája is, akivel szerzőnknek közös, ’négykezes’ esszékötete is megjelent). Csakhogy itt olyan jelenségek is reflektáltak, melyek másutt tényszerűen homályban maradtak. Papp hat éven át küzdött regényével, s talán nem tévedek, amikor azt feltételezem, a legapróbb részletekig lebontva, minden egyes mondatának megfelelő helyet akart találni e kimagasló, fiktív korrajzban. S nincs is izzadságszaga e soroknak. Redundanciájuk, esetleges túlírtságuk a szerző olykor-olykor túlzó alaposság-vágyának, a változó kompozíciós elveknek, illetve az eltelt hosszú alkotási folyamatnak eredménye. Papp ugyanakkor csak hasznosítja azt, amit gyerekként, kamaszként, fiatalként megélt, de regényének nem ez az elsődleges rendezőelve.

A korszak, a nagybetűs rendszer alulnézetből történő ábrázolása kegyetlenül realista: jellemrajzaiban, attitűdjeiben végső soron mindenki a fogaskerék-lét megtestesítője. Kiszolgáltatott, megalkuvó, tűrő, menekülő attitűdök tárulnak elénk, aligha szerethető kishősökkel, akik akaratukon kívül is a néhai diktátor gyermekei, hisz mégiscsak letargikus vagy rezignált fenntartói a rendnek. Bodor szikár hősei, Dragomán kissé tragikus és fénymentes gyermekperspektívája után itt vérbő alakokat találunk, akik persze szürke eminenciások, kishalak, kiszolgáltatott életek, melyek a történelmi alulnézetet sikeresen és fanyarul biztosítják. Életvidámságot hoznak a lehetőségekhez képest, profán örömöt és savanyú sörillatot, olykor töményebb szexualitást és alkoholszintet, melyek veszélyesek is egy elzárt, abszurd társadalmi helyzetben, mely helyzetnek abszurditását azonban a benne élők nem látják, nem láthatják. Elfogadták, s már nem is emlékszenek rá mikor.Megszokták, eggyé lett velük. Nem megértették, – a megértés kognitív disszonanciákhoz vezetne – csak belenőttek e helyzetbe. Az elzártság jelenléte így lesz – a sötét korszakot át nem élőknek is – tapintható. Papp, ha kell drámaian realista, ha kell költői, érzéki és humoros, olykor groteszk és bizarr egyszerre. A Törekvés utcai lakók nem elszenvedői az eseményeknek, egyszerűen alanyok, tagjai, alkotórészei a rendszernek. Nem lázadók s nem is áldozatok, meglehetősen passzív cselekvők, némiképp csodavárók egy történetben, a maguk kis történeteiben.

Magabiztos narráció vezet minket keresztül-kasul e szétágazó cselekményszálakon. Besúgók, csalók, disszidálók, ügyeskedők, végképp feladók, beletörődők és öngyilkosok álarcosbálján. Annyira nyers s mégis részletgazdag egyszerre a próza, hogy kavalkádja a legnagyobb kihívás a folyamatos olvasás számára. Miközben az ember már az alkoholizmusra és szexualitásra redukált feledés és szórakozás-vágy bejáratott módozatain lamentál, az életből való kiiratkozásra irányuló olthatatlan vágyon is tűnődik. Papp Sándor Zsigmond prózapoétikájának komplex eljárásai képesek ezt a rettenetet, ezt a néma tartományt megírni, újrateremteni, ahol a magunkfajták önmagukra ismernek a még túl közeli emlékek szabta térben, ahol látszatéletek vegetálnak, ahol az emberek valójában „halottak, de még lejárnak kenyérért” (301.)

A balsorsukban, dohosságukban, tragikusan elkopott életképekben megragadt fátumok s a körülményekkel kiegyezni igyekvő, magukat meggyőző attitűdök remek pszichológiai esettanulmányokban rögzítettek…

Amint előrehaladunk az időben, – a történelmi tények ismeretében – a befogadó a prognosztizált forradalmi változás után sem találkozik megrendítő változásokkal ezekben a sorsokban. A szereplők továbbra sem drámai hősök, a katarzist elkerülő kontextus eleve nem ad játékteret semmi ilyennek. A balsorsukban, dohosságukban, tragikusan elkopott életképekben megragadt fátumok s a körülményekkel kiegyezni igyekvő, magukat meggyőző attitűdök remek pszichológiai esettanulmányokban rögzítettek. Téved, aki – a látszólagos vezérfonal, történet hiányában – pillanatig is unalmasnak gondolná mindezek alapján a három óriásfejezet bármelyikét! A regény oldalain már-már krimi alakul ki, a lassan adagolt dramaturgia hatásosan csöpögteti részinformációit, s a választott szerkezeti elemek erre többnyire jól rezonálnak. A tragikus határátlépési kísérlet homálya, többszöri újramondása, felidézése, a kiegészítő elemek és variánsok adagolása más-más rétegeket tár föl a már sejthető, de a még félt közös tapasztalatokból.

Nicu Zmeura a romániai rendszerváltás után a harmadik nagyfejezetben Novák Eszter szeretőjeként tűnik föl, Rot Jani néven. A kilencvenes évek gátlástalan, nyerészkedő üzletemberének a céklás-vörösesképű kegyetlen szekussal való azonosságát illetően a sejtést egy elejtett mondat és a beszédes név (románul a zmeura szedret jelent) erősíti, ám egyúttal túl is mutat mindezen. A narrátor felvázol lehetőségeket egy pókhálószerű szerkezetben, ahol minden mindennel összefügg és egymást determinálja, de alapvetően sejteti csak a várva-várt megoldások lehetőségét, ezáltal is következetesen fenntartva az olvasói figyelmet a közel 400 oldalas regényben, de homályban hagy részleteket, nem ad választ minden apró utalásra. Miközben időben és térben oszcilláló mozgás jellemzi történetszövését, a részek kiegészítik és nyomban meg is újítják a korábban mondottakat, módosítják az értelmezői egészt, s ez a hermeneutikai alaphelyzet a részekre is visszahat, új megvilágításba helyez, mintegy a kompozíciót is folyamatos alakulásban, mozgásban tartva. Az összefüggő szálak egy pillanatra összeállnak, aztán tovafutnak, ahogyan Eszter álmában a képzeletbeli temetésére egybesereglők. Egyetlen pillanatra csupán, hogy aztán színesen peregjen tovább az amúgy komor, leginkább fekete-fehér filmbe illő kavalkád.

A régi, megszokott félelem nem múlik el, s ha mégis, helyére rögvest új félelmek telepednek – hangsúlyozódik többször a regényben…

Az elbizonytalanítás, a következetes töredékesség a modernkori regény műfaji sajátosságainak egyik alapvető tényezője, mely – Bahtyinnal szólva – folyamatos keletkezésben van. Hatványozottan érvényesül itt mindez, hiszen valójában apró, látszólag jelentéktelen elemekből áll össze a tulajdonképpeni történet közegét képező tér, így a fragmentált, többsíkú gondolatvezetés sem időszerűsége vagy időtlensége folytán hangsúlyozódik. Papp kedveli és remekül kezeli a rövid epikus történeteket, egy-két keretet választ ki, igazodási pontként, aztán összekuszálja mesterien a cselekmények szálait, s persze sűrű emberforgatagot sző köréjük. Alighanem vallja, hogy az élet adja a legvadabb tematikákat. Ebben az értelemben a Semmi kis életek hangsúlyosan realista próza, ha kell groteszk, ha kell bizarr elemekkel. Eszerint építi, formálja eseményszálai maradandó hangulatát: a forradalom első összecsapásainak zűrzavarát például, amikor „még egyáltalán nem biztos, hogy ez az egész hogy fog elsülni”, s a kétkedő, félő, a szokatlan helyzettől méhkasként megbolydult, a korábbi, rutinszerű szerepeikből hirtelen kimozdult lakóházi szomszédok párhuzamos történeteit, viselkedését, hozzáállását. A megélt órák zűrzavarában a magyarországi támadásra gyanakvók híresztelését, s a Bukarestből érkező, a lakóközösségbe kiabált rémhírre is higgadtan reagáló lakóbiztos nyugodt felülkerekedését a helyzeten, a látszat-racionalitását felülíró belső remegésével együtt. „Kalcsek eldobta a cigarettát. A harmada még megmaradt, és nem akart kialudni. Sokáig vöröslött még odalent, egy eltört üveg cserepei ide-oda dobálták a fényét. Kicsit olyan volt, mintha egy nagyra nőtt rovar pislogna fölfelé. A lakóbiztos zsebre vágta kezét. Nem akarta, hogy lássák, még ebben a semmi fényben is, hogy mennyire remeg. Mert nem a Petru Grozán, nem is a lövések közt fogta el a félelem, vagy hogy bármikor betörhetnek a kapualjba az emberek. Valahogy racionális lehetőség volt mindegyik az első lövés után. A tank vagy az erkélyes nő után. Az egyik hozta magával a másikat. Vlahilát és a rémhírét viszont nem lehetett kiszámítani. Olyan ostobaságnak tűnt, amit bárki elhihet. Akkor érezte először, akkor látta maga előtt, mintha képeslapot mutatnának egy távoli országról, hogy nem fogják sértetlenül megúszni. Mert a szerencse nem elég a túléléshez. Ahhoz több kell. Életösztön. Reflex. Figyelem. Olyan vak és kitartó hit, ami már nem a sajátjuk.” (347.) E sorok némiképp előrevetítik – e hit hangsúlyos hiányában, e kigyomlált önállóság, elfeledett felnőttség és életösztön képleteiben is – a radikális társadalmi változásokat leképező abnormális természeti jelenségekben a tragikus marosvásárhelyi események allegóriáját, a városkára hetekre leszálló sűrű köd képét. A régi, megszokott félelem nem múlik el, s ha mégis, helyére rögvest új félelmek telepednek – hangsúlyozódik többször a regényben…

Márpedig azokról, akikben a félelem, akárcsak a vér „megszokásból kering”, azokról bizarr módon éppen az egykori szekus mondja ki: gyógyíthatatlanok. A regénybeli plasztikus megfogalmazás szerint is van, akinek már túl későn jött e szabadság. Olyan ez, mint a hosszú börtönévek után szabadult egyén függősége, aki „még a mezőn is a rácsokat keresi”; a Törekvés utcaiak sem tudnak leszokni bezártságukról, korábbi félelmeikről. „Ezeknek sem jelent többet ez az egész, minthogy több csatornát foghatnak a tévében. Szabadság… Már azt sem tudják, hogy kit gyűlöljenek.” (301.)

Papp narratív technikája nem csupán érzékenységet, de mesteri jártasságot is mutat egy elmúlt, ám többségünkben elevenen élő világ legapróbb részleteinek, hangulatok és életérzések tolmácsolásában, elemi félelmek megjelenítésében. Mindeközben is kiváló érzékkel teremti meg a kívánatos arányokat, ha kell humorral, ha kell csiszolt szűkszavúsággal, pragmatikusan, mégis sajátos atmoszférát teremtve eredeti lencséjén keresztül. A történelmi s nyelvi emlékezet kettőse, összefonódó alakzata sikeresen domborítja ki a nagybetűs történelem árnyékában meghúzódó kisszerű életek sodródásait. Önálló világa, sajátos levegője ezáltal lesz igazán a regénynek, mely lebilincsel, magába szippant. Érzékletes figurái, tapintható helyzetei hosszú elidőzést és egész fejezetek újra-újraolvasását követelik.

A ’89 utáni idők alapvonása, akárcsak a háborút követő békeidőké, a feledés, a terhektől való gyors szabadulás…

A ’89 utáni idők alapvonása, akárcsak a háborút követő békeidőké, a feledés, a terhektől való gyors szabadulás. „A fák alatt, a parki bokrok mögött, a tűzfalaknak támaszkodva buja és feltartóztathatatlan vadsággal vezekelt a város. Ahogy a fazékról emelik le hirtelen a fedőt, úgy csapott ki belőlük ez az eufóriával kevert bűntudat, mert hirtelen pótolni kellett a veszni látszó éveket, elütni a jövő iránti kétségeket, és persze felejteni, felejteni habzó és féktelen akarással.” (39.) A hely szelleme generációkat köt ezáltal is össze. Az eruptívan artikulálódó szövegtest gyakorta a maga költőiségében megkapó, máskor a minimálisra csökkentett díszítés, a pátoszmentes stílus alapkopársága vállal fel sikeresen olyan prózapoétikai megoldásokat, amelyek a mnemotechnika többszólamú lehetőségeit hordozzák.

Az emlékezni nem akarás és a felejteni nem tudás kettőssége, ellentéte talán a legsúlyosabb tapasztalata a regénynek. Ez lesz talán a hely identitását megragadni kívánók számára is örök sajátja, bolyongó szelleme a regény végén eladott lakásnak, ahol az előzményekre emlékezni nem akarnak, de a falakba ivódott dohos szag megtapad az ember tenyerén akaratlanul, letörölhetetlenül. A hely történetének záróakkordjaiban ebből a kettősségből adódik a Semmi kis életek alapvető kérdése is: el lehet-e mondani, s ha igen, hogyan a szenzációra éhes kívülállóknak (a német rendezőnek és stábjának) mindazt a rettenetet, ami történt. Utórezgéseit akár a falakba, csontokba ivódott félelemnek, hiszen a megváltozott helyzetben konkrét „félelem nélkül is lehet félni” (266.). Mert a félelem olyan, mondja Kalcsek „mint egy ágas-bogas növényt, ami odabent nő. Selymes szirmokkal és szívós gyökerekkel. (…) minden apróság táplálja, őt neveli a legkisebb félreértés is. Elég, ha hosszan ránk néz egy idegen a gangon, már meg is termettek aznapra a satnya gyümölcsök. És ez nem múlik el. Nem szárad ki és nem lehet gyökerestül kitépni. Persze most nem fél, ha ezt kérdezik. De tud a növényről.” (266.)Papp pragmatikus alakok szájába adja emlékezetes mondatait.

Nincs pátosz, nincs érzelgősség e sorok legtöbbjében, legkevésbé egy anakronisztikusan romantikus Erdély-kép valamiféle nyoma…

Nincs pátosz, nincs érzelgősség e sorok legtöbbjében, legkevésbé egy anakronisztikusan romantikus Erdély-kép valamiféle nyoma. Mégis alapjaiban erdélyi és szomorúan eredeti a történet, akárcsak a narratív technikákat ötvöző, motivikus utalásokban brillírozó, megnyerő és erőteljes nyelvezet. Ennek bizonyos fokú keverése a három regényrészben hatásos, jó arányban megoldott: Papp nemegyszer költői a leírásaiban, következetes dramaturgia szerint szikár a dialógusokban, drámai és megrendítő a megidézett kor retteneteinek érzékeltetésében, s sziporkázóan humoros és ironikus ha kell, ezek elviselhetővé apasztása érdekében.Ebből a szempontból legmeggyőzőbb vonásként a fantasztikus dialóg-technikát érdemes hangsúlyoznunk, hiszen a könyv a (kellőnél olykor hosszadalmasabb, bizonyos fokig túlírt, olykor szaftosan részletező vagy barokkosan körülményes) leíró részei mellett egyértelműen a feszes, pörgő, drámai párbeszédeiben teremt vitathatatlanul maradandót. Szinte önálló életre kelnek fantasztikus tömörségükkel a párbeszédek, olyannyira lényegre törők és drámaian életszerűek, mintha csak színpadi kamaraelőadást hallgatnánk.

Az mű alcíme – erdélyi történet – egyszerre utal szépirodalmi előzményekre, valamiféle előértelmezettségre is tehát, s mindezeken túl a Kelet-Európán belül is hangsúlyosan egyedi diktatúra mindennapjaira, majd az ezt követő, rászakadt látszatszabadság tétova útkereséseire. Ahol bizonyosság soha sincs. Ezt a Balázs meggyilkolását követően a diktatorikus rendszert váltó évek sem képesek felülírni: súlyos terhüket a mindennapok hordozzák, hiszen a fiú lebegtetett, remélt és egyszerre félelmetes feltűnésének, túlélésének lehetősége, őrülete hangsúlyos allegóriája az egész kötetnek. A reményt élteti, hogy mindez nem is történt meg, nem is volt talán igaz…

Egy elzárt világ belső atmoszférájának fonákságai közt a könyv felkavaróan mesél e sötét, borzasztó időszakról, ugyanakkor a rettenet mellett vigasztaló humorral, s a kamaszkor szépségeinek nosztalgikus utórezgéseit is bőségesen megidézve…

A Semmi kis életek kitüntetett szereppel ruházza fel a mindennapok részletgazdag történeti felidézését szép-szomorú melléktörténetei által, vagy minimalista gesztusokra rájátszó, máskor a trivialitást szokatlan narratív emlékezettel vegyítő eszköztára révén. Finom rajzolatú karakterek, hiteles ecsetvonásokkal fölvázolt tablók közt él, lüktet az egész korszak. Vidámnak hazudott, napsütötte percekkel vagy éppen kocsmai falszögletek kopott barnásszürkéjének bódulatával, s persze tárgyi emlékeivel, „ereklyéivel”: Konkrét dalslágereivel, ismert szerzőivel, autómárkáival, ruházatával, édességeivel, egyszóval minden fontos és mégis filléres emlékével a nyolcvanas-kilencvenes évtizedek szép-szomorú rögvalóságának. Miközben gátlásainkat ironikusan oldja, egykori hétköznapjaink tragikus kettősségét is hangsúlyozza. Egy elzárt világ belső atmoszférájának fonákságai közt a könyv felkavaróan mesél e sötét, borzasztó időszakról, ugyanakkor a rettenet mellett vigasztaló humorral, s a kamaszkor szépségeinek nosztalgikus utórezgéseit is bőségesen megidézve.

Papp Sándor Zsigmond nagyregénye olyan magasra teszi a mércét, mely saját, jövőbeli munkáival szemben is komoly kihívás és elvárás lehet. Ennek terhét és kockázatát azonban legyen elég egyelőre nekünk, olvasóknak mérlegelni.

(Semmi kis életek. Libri Kiadó, Bp., 2011. 396 oldal.)

 Boka László