Egy (ki)talált kézirat

PSZEUDO KIERKEGAARD: A MEGFORDULT VILÁG
„Nem csupán Kierkegaard saját szövegeivel kerül kapcsolatba A megfordult világ kézirata. Szerzője polemizál a klasszikus német filozófia nagyjaival, Kanttal, Hegellel, Schellinggel…” – Szabó István Zoltán (Steve) írása

PSZEUDO KIERKEGAARD: A MEGFORDULT VILÁG 

„Nem csupán Kierkegaard saját szövegeivel kerül kapcsolatba A megfordult világ kézirata. Szerzője polemizál a klasszikus német filozófia nagyjaival, Kanttal, Hegellel, Schellinggel…” – Szabó István Zoltán (Steve) írása. 

„A régiek pontosan tudták, hogy a szépség hasznosságára kérdezni
értelmetlen és barbár dolog. Mire való, mire jó, mivel használ nekünk,
s egyáltalán: hasznos-e a szépség szeretete? Lesz olyan barbár világ,
hidd el, nyájas olvasóm, amikor ezek a kérdések maguktól értetődővé válnak.”

(96. oldal)

Minden könyvnek története van. Amelyiknek nincs, annak kitalálnak egyet, tehát minden könyvnek története van. Gyenge Zoltán könyve esetében talán csak valamivel bonyolultabb a történet a megszokottnál. Vagy éppen egyszerűbb az irodalomtörténeti előképek miatt – ezt próbálja meg eldönteni inkább a „jámbor olvasó”.

Adott egy szegedi filozófia professzor, aki egyszer csak új kötettel jelentkezik. Ez még nem lenne meglepő. Az már inkább, hogy e kötet megszületéséhez legalább annyi szépírói képességre volt szükség, mint amennyi szigorúan szakmai munkára. A megfordult világ egy megtalált Kierkegaard-kéziratként határozódik meg a köréje írt narratíva szerint. E kéziratot a „közreadó” Gyenge Zoltán találta meg, miközben egy unalmas ösztöndíj révén Dániában tartózkodott. A kézirat stílusa nagyon emlékeztet Kierkegaardéra, ám teljes mértékben nem igazolható, hogy valóban az ő szövege lenne, ezért aztán a filozófiai hagyomány régi szokásához híven a „pszeudo” előtag hivatott a szerző személyének bizonytalanságát érzékeltetni. Lehetséges ugyanis, hogy olyasvalaki írta, „aki elég jól ismeri a filozófiai corpust, a szerző stílusát, s talán kicsit magát a gondolkodásmódot is – de ugyanakkor egyben elege is van mindebből”.

Mindezt persze olvassuk idézőjelek között. A szerző ugyanis – e funkció neve ráadásul egybeesik a közreadói funkció nevével – a Kierkegaardtól már ismert, a posztmodern beköszöntével pedig sokszor ismételt játékot játssza: saját szövegét, mint megtalált kéziratot tűnteti fel, neve pedig mint közreadó jelenik meg. Kierkegaard ugyanezt teszi a Vagy-vagyban: Viktor Eremitaként két talált kéziratot ad közre, a szerzők kiléte pedig úgyszintén bizonytalan. Hasonló a helyzet Umberto Eco A rózsa neve című regényével is, ám amíg szegény Adso kézirata csupán egyetlen szöveg, ami „szerzője után maradt”, addig a helyzet bonyolultabb A megfordult világ esetében. Kierkegaard ugyanis bőséges mennyiségű írást hagyott hátra.

A fikció szerint a dán gondolkodó talált kézirata valamikor 1841 és 1844 között keletkezett, vagyis nagyjából abban a korszakban, amikor a Vagy-vagy, az Ismétlés és a Félelem és reszketés is íródott. Ennek megfelelően gyakran találkozhatunk a fenti munkák valamelyikében található gondolatok, gondolatmenetek parafrázisával, mintha csak előképe vagy épp kivonata volna e kézirat az ismert szövegeknek. A házasság kérdése, Jób és Ábrahám alakja ugyanúgy alapvető fontosságúak ebben a munkában, mint lesznek a további Kierkegaard-szövegekben. A megtalált kézirat így nem hagyja érintetlenül a gondolkodó többi munkáit sem, hanem új kontextust teremt azok értelmezéséhez. Az utalásokkal, parafrázisokkal átszőtt szöveg így nem csupán belesimul a Kierkegaard-korpuszba, hanem összekapcsolódik az őt körülvevő szövegekkel, megtalálja „rendelt helyét”, saját környezetét és le is gyökerezik ott.

Legalább ennyire érdekes jelenség a főszöveg és a lábjegyzetek viszonya, hiszen itt találkozik, sőt, konfrontálódik a fiktív szerző és közreadó. A lábjegyzetelés hitelességet kölcsönöz a munkának: a közreadó kommentálja a nehezen érthető vagy valamiért kétes szöveghelyeket, filológiai érdekességekre mutat rá és a gondolatmenet következetlenségeire hívja fel a figyelmet. E gesztusok azonban nem csak a fikció igazolására szolgálnak, hanem lehetőséget adnak a (valós) szerzőnek arra, hogy a főszövegben leírt saját gondolataira reagáljon és nem ritkán ironikusan viszonyuljon ezekhez. Ez a „tudathasadásos állapot” tehát nem csupán különleges lehetőséget teremt az (ön)reflexióra, hanem a Kierkegaard számára mindig kiemelkedően fontos irónia terepe is.

Nem csupán Kierkegaard saját szövegeivel kerül kapcsolatba A megfordult világ kézirata. Szerzője polemizál a klasszikus német filozófia nagyjaival, Kanttal, Hegellel, Schellinggel, gyakran nyúl vissza az ókori görög gondolkodáshoz, csakúgy, ahogyan azt Kierkegaard is teszi más helyeken. Ami azonban érdekesebb, hogy a figyelmes olvasó olyan idézetekre is ráakadhat, melyeket Kierkegaard nem ismerhetett. Ilyen a Wittgenstein Tractatusából vett mondat (27. oldal) vagy a Nietzsche Antikrisztusából vett részlet (188. oldal), értőbb olvasók pedig valószínűleg jóval többet felfedezhetnek még ezeken kívül is. Ezek az anakronisztikus gesztusok szintén előforultak már A rózsa nevében, ahol Freud álmokkal kapcsolatos nézetei mellett a poszt-strukturalista elméletek is megjelennek a középkori kolostor lakóinak beszélgetéseiben. Ahogyan Wittgenstein Tractatusa is (ez a munka minden bizonnyal a legnépszerűbb még meg nem írt filozófiai mű lehetett a XIV. és a XIX. században). Mindez izgalmas játékra ad lehetőséget azoknak az olvasóknak, akik szeretik a rejtvényfejtést és persze új réteggel gazdagítja A megfordult világ értelmezési lehetőségeit, ám koránt sem merülnek ki ebben a könyv erényei.

A kézirat rendkívül sokféle problémát érint: hit, egyház, kultúra, én, önfeladás, önfelejtés, halál – csak néhány kulcsszó a megidézett témákból. Ezek korok felett álló emberi problémák, így hiába olvassuk egy pszeudo-tizenkilencedik századi szövegben, természetesen bármelyik kor olvasójához szólnak – mint általában a jó szövegek –, így hozzánk is. Mint egyébként bármelyik Kierkegaard-írás, azzal a különbséggel természetesen, hogy ez nem az övé. Ugyanakkor korunk aktuális problémái is megidéződnek, általában „Kierkegaard” jövőre vonatkozó prognózisainak formájában, így – mivel ezeket a prognózisokat mi megvalósulni látjuk – egyszerre dicsérik a dán gondolkodó zsenialitását a fikció szintjén és egyszerre korunk – helyenként szarkasztikus, máshol ironikus – kórképe (lásd a recenzió mottójául választott szövegrészt). Ehhez a jelenséghez kapcsolhatóak azok a mondatok is, melyekben „Kierkegaard” Dániára vagy a dán nyelvre utal (hiszen a közreadott szöveg természetesen „fordítás”) – nyilvánvalóan adott a lehetőség, hogy Magyarországra és a magyar nyelvre értsük ezeket a kijelentéseket.

A könyv mint fenomén szép munka. A puhaborítós kiadás kihajtható fülekkel és kényelmes szedéstükör-margó aránnyal rendelkezik. A szép, talpas betűk közepes méretükkel könnyedén olvashatók – kézbevenni is jó érzés a kiadványt.

Nem divatos ilyen könyvet írni mostanában. Olvasni sem divatos effajta könyvet. Éppen ezért üdvös, hogy időről-időre mégis feltűnnek ilysfajta írások. Nem elsősorban az intellektuális kaland miatt, melyet az elrejtett utalások jelenthetnek, amit igazán úgyis csak azon kevesek élvezhetnek ki teljes mértékben, akiknek hivatása a filozófia. Inkább a zavar miatt, amit az olvasóban okoz. Nem öncélú zavarkeltésre kell itt gondolni, hanem olyasféle zavarra, amely arra készteti az olvasót, hogy gondoljon újra olyan fogalmakat, jelenségeket és minőségeket, melyeket túl régen tett már kockára.

Lassú olvasásra ajánlom.

Szabó István Zoltán (Steve)

(Pszeudo Kierkegaard: A megfordult világ. Ismeretlen Kierkegaard-kézirat, közreadja Gyenge Zoltán. Budapest-Pozsony, Kalligram, 2012.)