Hegyi István vallomásai

ÍRÓI MUNKÁSSÁGRÓL, DEDIKÁCIÓIRÓL – EGY DEDIKÁCIÓBAN

Amikor egy kutatás elindul, a dokumentumok módszeres felkutatása általában hirtelen több újdonságot hoz a felszínre. (Később ez persze változik.) Így lehet az, hogy a szegedi Somogyi-könyvtárból Hegyi Istvánnak még egy dedikációja került elő. A Vándor falu ezen példánya azonban – elsőre meglepő módon, de nem teljesen oktalanul – nem könyvként, hanem kéziratként került a katalógusba (jelzete: Ms 69/5487). A kötet borítója, melynek verzójára Hegyi az ajánlást írta, a papír töredező állaga miatt sajnos kicsit hiányos, a sérülés a dedikációt is érinti – azonban az apró hiányok a szövegkörnyezetből teljes bizonyossággal pótolhatók. Az önmagában is érdekes, de önmagán túlmutató jellege miatt külön figyelmet is érdemlő, szokatlan módon két részből álló dedikáció így szól:

Tóth József jóbarátomnak emlékül küldöm ezt a könyvet, / mely az elsö könyvem, de rámondom az utolsó is – mert érzem, hogy / nem születtem arra, hogy világot hoditstak, ha az a világ nem is len- / ne nagyobb, mint ennek a csonka országnak, amelyben élünk a kul- / tur területe. Én inkább az édes anyám fözte paprikás csirkével szere- / tek barátkozni, mint a fáradhatatlan muzsával. Ezt nem azért / irtam ide, mintha végleg megvetném, hanem mert mi olyan / ritkán találkozunk, hogy nemsok a bizodalmam hozzá.

Különben meleg kézszoritás barátom uramnak, akiben / még lánggal ég a szent hit, a fiatalok hite; álmok valóra / válása a jövőben. / Kelt, Szegeden, 1923. évi junius hó 3 án. / Hegyi István.

[Majd a lap alján, kézzel húzott vonal alatt:]

utó irat: ma junius 19. van, de én szánt szándékkal irtam juni- / us 3-at, mert a könyv ugyanis ennek a hónapnak 2 án du 19 órakor született meg. Pontosan nem jegyez- / tem meg a perczet amikor megálltak a gépek. Lenyom- / tatták a könyv legutóbbi ivét, a cimlap utolsó darabját / de én fogtam először a kezembe, mint az anya gyermek[ét.] / És ezek az irások, mint könyv, junius 3án látták meg a n[ap-] / világot.

A dedikáció címzettjét nem sikerült azonosítani. A Tóth József nem ritka név, és az is csak valószínűsíthető, hogy Hegyi szegedi vagy szegvári kapcsolatrendszeréhez tartozott. Jelenleg csak annyit tudni róla, amennyit maga a dedikáció elárul: Hegyi jó barátja, „akiben még lánggal ég a szent hit, a fiatalok hite; álmok valóra válása a jövőben”.

Az ajánlás azonban a címzett ismerete nélkül is beszédes, sok információt hordoz. Vonallal elválasztott két része két témát hordoz: az első írói vallomás, sajátos ars poétika, a másik pedig a konkrét dedikáció írására való önreflexió.

*

Az írói vallomás magáért beszél: első könyve megjelenése alkalmából már azt jövendöli, nem lesz munkásságának folytatása. A pesszimista hangvétel még akkor is jogos, ha végül is nem vált valóra, hiszen Hegyinek két további önálló kötete is napvilágot látott. Önjellemzése azonban reális: nem írt sokat, és nem hódította meg a világot, azaz az akkori Magyarország „kulturterületét”. Egy későbbi, utolsó megjelent kötetébe írott másik dedikációja immár retrospektív módon ugyanezt rögzíti: „Vidéki élet, foszlott álmok! / De, ha előre tudtuk volna, tán nem / indultunk volna. Én azt hiszem a Fecs- / kék a porban-ért kár volt 35 esztendős fejjel” (Közli: Apró 1997). Pedig Hegyi indulásánál nem kisebb tekintély figyelt föl írására, mint nagyrabecsült „mestere”, Tömörkény István. Hegyi első, Rozmaring álnéven publikált írásának megjelenése után ugyanis – ahogy Móra írta – „másnap azt kérdezi tőlem Tömörkény, ki az a Rozmaring? Nagy dolog volt, ha az ő szemét megfogja valami. Nem igen olvasott szépirodalmat és kegyetlen kritikus volt” (Móra).

Az önjellemzés realitása – hogy vidéki íróként paraszttémájú írásokkal nem lehet sikeres – hamar beigazolódott. Ahogy egy évvel később, a Szegeden megjelenő Színház és Társaság című lapban megjelent Vallomásában írta: „1923-ban jelent meg a »Vándor falu« cimű novelláskötetem, amit itt, Szegeden, a »közőnyök« városában nem vettek észre, de Pesten szeretettel fogadták” (Hegyi 1924). A kötet recepciója igazolja ezt: a Vándor faluról több fővárosi lapban is írtak (pl. Élet, Napkelet), Szegeden egyedül Juhász Gyula említette. Ő viszont éppen a vidéki sajtó bírálatával együtt: „Megjelent például Hegyi Istvánnak, egy igen tehetséges fiatal kezdő novellistának első könyve és alig kapott néhány sablonos sort, megjelent több, szintén igéretes ifjú szegedi poéta verseskötete és immel-ámmal ha írt egyik másik lap róla – esetleg!” Ugyanakkor viszont „ha egy idegen és ostoba operettet előadnak valamelyik színházban, az összes politikai, színházi és börzei lapok, felekezeti különbség nélkül ontják a kritikákat róla”, bárminek „több teret adnak a szegedi sajtóban, mint egy szegedi író érdemes és érdekes új könyve ismertetésének” (Juhász 1924).

Juhász Gyulával Szegeden,
1927. ápr. 24-én, Tömörkény István emléktáblájának avatásán

Ugyancsak Hegyi kvalitásainak és a recepció hiányának ellentmondásáról szólt Móra Ferenc is Hegyi második kötete, a Szegénység kapcsán, hogy annak írója kockázatot vállalt, de helyesen döntött, miszerint csakis a parasztokról ír, még akkor is, ha „a nehéz parasztok megnehezitették a gazdájuk utját a mai könnyü irodalomban. Mondják, hogy ma az erős, a földizü, földszagu magyar tehetségeké a világ. Aki ebben a kis kötetben megirta a Betyár-t, meg Az almák-at, én ahhoz fogható tehetséget nem igen tudok a fiatalok közt. Mégse látom, hogy olyan nagyra törnék magukat érte a pesti piacon. Mikor pár esztendeje az első könyve megjelent, észrevették, itt-ott a vállát is megveregették, – aztán nincs tovább” (Móra).

Juhász később általánosította is Hegyiék – a vidéken élő fiatal írók – helyzetét: „ma még sokkal nehezebb és mostohább sorsa van, különösen fiatal és tehetséges szegedi íróknak, mint valaha! A régi ifjú tollforgatók, a Mikszáthok és Gárdonyiak, a Tömörkények és Kemecheyek egy jómódú és jókedvű, gazdag és boldog világban mégis csak eltengették valahogy a maguk boros és dalos cifra nyomorúságát és vidám bohéméletét, de ma az irodalom Isten szegénykéinek bizony nagyon keserves a sorsuk, kietlen a jelenük és bizonytalan a jövendőjük. Szegény Hegyi István, szegény Jávorka Ferenc és a többiek, nem is beszélve most a kénytelen-kelletlen idegenbe szakadtakról, akik mégis csak a mi fiaink és idővel a mi dicsőségeink és vigasztalásaink lesznek, valóban igen nagyon megérdemlik és talán el is várják, hogy a tehetős és lelkes irodalombarátok, a szegedi Lorenzo Mediciek ajnározzák, támogassák, pártolják és ne hagyják el őket!” (Juhász 1926).

A kinagyított részleten (balról-jobbra):
Rosinger Emil, Terescsényi György, Hegyi István (középen), Juhász Endre, Terescsényi Gyula. (Rosinger Emil aláírása szerepel a korábban közölt előjegyzési íven, Terescsényi György és Terescsényi Gyula testvérek voltak, mindketten írók, utóbbinak dedikált Hegyi, Juhász Endre pedig a költő öccse.)

Talán jogosan tehető fel a kérdés: ha ilyen meghatározó irodalmi személyiségek, mint Tömörkény, Móra és Juhász egyformán elismerték Hegyi kvalitásait, akkor hogyan felejtődik el – gyakorlatilag nyomtalanul – egy ember, s annak egész irodalmi munkássága?

Talán mert – mint a fenti dedikációban is megírta – önbizalmát vesztette saját írói hivatásában. Talán mert a parasztnovella terén „a nála nagyobb tehetségű Móricz és Kodolányi írói váltására s megújulására ő már nem volt képes” (Lengyel). Vagy azért, mert nem tudott műfajt váltani. „Tőle vártuk a monumentális magyar regény megírását”, írta róla közeli jó „pajtása”, Tápai Antal (Tápai: 83.), nem ok nélkül, hiszen 1930-ban Hegyi – feltehetően – Tari tekintetes úr halála címmel valóban regényt tervezett írni, melyből azonban végül csak egyetlen részlet jelent meg (Hegyi 1930). Az okok nyilván sorolhatók még.

Egy azonban biztos: a könyvterjesztéssel is problémák voltak. Első két kötetének kiadója, Koroknay József visszaemlékezéséből kiderül, hogy Hegyi első kötetét, a Vándor falut Budapesten egyáltalán nem terjesztették: „Jellemzőül érdemes még elmondani […], hogyan fogadták Budapesten – egy-két jómárkájú gyomai vagy békéscsabai kiadótól eltekintve – a vidéken megjelent könyveket. A budapesti könyvterjesztőkhöz intézett levelemre a Földes-cég válaszolt és bizományba kért Hegyi István »Vándor falu« c. könyvéből 100 példányt. Alapára 3 korona volt. Hat hónap múlva kellett volna a cégnek, felszólítás nélkül, elszámolnia. Eltelt egy év, hiába sürgettem az elszámolást, így felutaztam Budapestre. Mikor megmondtam, mi járatban vagyok, az egész iroda elridegült. A könyvről senki sem tudott semmit. Délutánra rendeltek be újra, és ekkor elém tették a négy postacsomagot, úgy ahogy megkapták, érintetlenül. A főnök kijelentette: nem fogyott kérem, senki sem kereste… Arra a kérdésemre, kitettek-e legalább egy példányt a kirakatba, elolvasta-e valaki, az volt a válasz: látja kérem, hogy fel sem bontottuk. Pedig a könyvről a Népszavában is, a Pesti Naplóban is elismerő és bő kritika jelent meg. Boy-vállalattal kellett feladatnom a költségesen és fölöslegesen megutaztatott könyveimet. Ezért nem került pesti boltok kirakatába József Attila két első kötete” (idézi: Péter–Reguli).

Ez pedig nem egyedi példa. Hegyi ismeretlensége még magyarázhatná az esetet, ám előfordult, hogy épp a szerző nevének viszonylagos ismertsége jelentett problémát. Müller Lajos, Radnóti negyedik verseskötetének kiadója egy évtizeddel később pontosan ugyanezzel a helyzettel szembesült. Visszaemlékezésében olvasható: „Az Ének a négerről, aki a városba ment bibliofil kiállítású kötetből a budapesti könyvüzletek egy év alatt egyetlen példányt sem adtak el!” Ennek lehetséges okát a kiadó abban látta, hogy „a pult mögött látszólag szenvtelenül elhelyezkedő kereskedők pontosan értesültek Radnóti Miklós Újmódi pásztorok éneke c. kötetében megjelent két verse miatt vallásgyalázás és szemérem elleni vétség címen ellene indított sajtóperről. Ám a kiadó neve sem lehetett valami bizalomgerjesztő számukra. Annyi bizonyos, hogy egy szó megjegyzés nélkül vették át a könyvcsomagokat, s még bólintottak is, amikor elrebegtem óhajomat, hogy tegyék ki jó helyre a kirakatba.” Végül azonban ugyanazt kellett tapasztalnia, mint a Hegyit és József Attilát kiadó Koroknaynak: „Amikor aztán a várakozási esztendő eltelte után ismét felkerestem az üzleteket, a Radnóti Miklós versét tartalmazó könyvcsomagot azonmód, ahogy átvették, eredeti állapotokban – anélkül, hogy érintették vagy felbontották volna – vették elő a pult alól, ahol addig porosodott, s szolgáltatták vissza nekem” (Müller). Ezek után pedig, ahogy a nyomdász egy későbbi interjúban elmondta, leírta a könyveket mint veszteséget, fogta az egészet és odaadta Radnótinak, „mint legjobb kezeknek… Foglalkozzék vele ő, adja oda annak, akinek akarja” (Tóbiás).

Mindez, Hegyi István, József Attila és Radnóti példája egyaránt Juhász Gyula szavait igazolja, hogy vidéki írónak nem könnyű az érvényesülés.

 *

A dedikáció második része szintén egyfajta vallomás: Hegyi benne azt rögzíti, hogy bár az ajánlást 1923. június 19-én írja, mégis június 3-i dátumot tüntet fel alatta.

Ez a jelenség az antedatálás: amikor a szóban forgó dokumentumot szerzője (vagy aláírója) szándékoltan a valósnál korábbra datálja. Előfordulhat levelek vagy naplóbejegyzések esetében, leggyakrabban a jogi vagy kereskedelmi gyakorlatban fordul elő. A Pallas Nagylexikon szerint „különösen számlákat” szokás visszadatálni, például: „a könyvkiadók szokták ezt tenni oly esetben, midőn valamely kiadványuk az év végéig a könyvkereskedőknek nem volt szétküldhető, de azért a régi számlára akarták jegyezni, hogy korábban elszámolhassák”.

Hegyi István eljárása más jellegű, más okból fakad.

Ajánlásának utóirat-szerű része voltaképpen egy metadedikáció: magáról a dedikációról szól. Egyrészt forrásértékű könyvészeti közlést tesz benne (ti. első kötete mikor jött ki a nyomdából), másrészt rögzíti azt a tényt, hogy könyve valós „születésnapját” olyan ikonikus dátumnak tekinti, hogy a későbbi írott ajánlást is ahhoz köti. Ezzel sokat árul el dedikációírói gyakorlatáról.

Hegyi ugyanis – több dedikációjának ismeretében – nemcsak esetileg, de nagy valószínűséggel elvszerűen használta az antedatálási gyakorlatot. Bizonyítani persze – épp a fenti  ajánláson kívül – nem lehet, azonban több példa is erre mutat.

A jelenleg ismert tizennégy dedikáció közül a Vándor faluba írt négy ajánlás keltezett 1923. június 3-án, és a Fecskék a porban szintén négy példányába került 1932. Szilveszter napi dedikáció. Ez akár még elképzelhető is lenne, hiszen bevett írói gyakorlat, hogy könyvük megjelenése napján a szerzők a hozzájuk legközelebb állóknak példányt adnak (a Fecskék a porban 1932 utolsó napjára jött ki a nyomdából, vö.: Bíró-Balogh 2012a). Az viszont már lehetetlen, hogy második novellagyűjteményét (Szegénység) ugyanazon a napon dedikálta, mint a kötetben szereplő nyomtatott ajánlás (vö.: Bíró-Balogh 2012b). Indirekt bizonyíték az antedatálási gyakorlatra, hogy az évekkel később dedikált kötetek ajánlásainál viszont a pontos dátumot tüntette fel.

Mindez persze semmit sem von le a dedikációk értékéből. Mindössze az életrajzi adat (a dedikáció kelte) cserélődött fel egy másikkal (dedikációs gyakorlat). A kapcsolattörténet, a dedikáló és a címzett viszonya változatlan marad.

Bíró-Balogh Tamás

Felhasznált irodalom:

Apró 1997: Apró Ferenc: Hegyi István négy dedikációja. In: Irodalom és művészettörténeti tanulmányok 1. Szerk.: Lengyel András. Szeged, 1997. 185–187. –– Bíró-Balogh 2013a: Bíró-Balogh Tamás: Hegyi István életrajzához. A Fecskék a porban előjegyzési íve és két dedikációja. www.tiszatajonlie.hu –– Bíró-Balogh 2013b: Bíró-Balogh Tamás: Hegyi István hat újabb dedikációja. www.tiszatajonline.hu –– Hegyi 1924: Hegyi István: Vallomás. Színház és Társaság, 1924. dec. 22. 31. –– Hegyi 1930: Hegyi István: Részlet egy készülő regényből. Tari tekintetes úr halála. Szegedi Napló, 1930. ápr. 20. 17–18. –– Juhász 1924: Juhász Gyula: Réti Ödön. Szeged, 1924. febr. 2. 4. Újraközölve: JGYÖM 7:78-79. –– Juhász 1926: Juhász Gyula: A szegedi mecénás. Délmagyarország, 1926. márc. 6. 1. (vezércikk) Újraközölve: JGYÖM 7:248–250. –– Lengyel: Lengyel András: Egy elfelejtett szegedi író: Hegyi István. In: Múzeumi kutatások Csongrád megyében 1986. Szerk.: Juhász Antal. Szeged, 1988. 224–229. –– Móra: Móra Ferenc: Szegénység. Hegyi István novellás kötete. (tárca) Dm, 1925. dec. 6. 2–3. –– Müller: Müller, a nyomdász emlékezése Radnóti Miklósról, a költőről. In: A 2×2 józansága. Emlékezések Radnóti Miklósról. Bp., 1975. 24–37. –– Péter–Reguli: Péter László–Reguli Ernő: A szegedi Koroknay-nyomda kiadói tevékenysége. Magyar Könyvszemle, 1957. 3. sz. 275–281. –– Tápai: Tápai Antal: Életutam. Szeged, 1983. –– Tóbiás: Tóbiás Áron: Késői beszélgetések Radnóti Miklósról. Tiszatáj, 1977. márc. 39–52.

A képek forrása:

A csoportkép eredetijétől készült másolatért Jakó Csabának tartozom köszönettel. A kép meg is jelent: In: „Fekete album szürke erdejében” Juhász Gyula összes fényképe. Ikonográfia. Szerk.: Macht Ilona és Tasi József. Bp., 1998. 132.