Tiszatájonline | 2013. január 1.

Töttős Gábor: Mikszáth Kálmán két elfeledett műve

Az író összes műveinek kritikai kiadása, amely példás körültekintésről és szakmai hozzáértésről egyaránt tanúskodik, joggal kelthette azt az érzést, hogy nemcsak megcélozta a teljességet, hanem talán el is érte. Ez azonban elméleti képtelenség, mert ha a jegyzetapparátus készítői az elvárható gondossággal tanulmányozták is mindazokat a hírlapokat, folyóiratokat és köteteket, amelyek józan számítás szerint szóba jöhettek […]

Az író összes műveinek kritikai kiadása, amely példás körültekintésről és szakmai hozzáértésről egyaránt tanúskodik, joggal kelthette azt az érzést, hogy nemcsak megcélozta a teljességet, hanem talán el is érte. Ez azonban elméleti képtelenség, mert ha a jegyzetapparátus készítői az elvárható gondossággal tanulmányozták is mindazokat a hírlapokat, folyóiratokat és köteteket, amelyek józan számítás szerint szóba jöhettek, kényszerűen mellőzték mindazon kiadványokat és periodikákat, amelyek elméletileg tartogathatnak eddig föl nem fedezett Mikszáth-írásokat. Valójában e lehetséges megjelenési helyek átvizsgálása nem a tudós összegzés készítőinek, hanem a helyi kutatást végző irodalom- vagy helytörténészeknek lehet feladata. Mindenki előtt nyilvánvaló, hogy egy-egy ilyen vizsgálódás kimenetele és hozadéka egyaránt kétséges, viszont egyrészt az adathiány is lehet jellemző, másrészt – látszólag véletlenül és indokolatlanul – fölbukkanhat az akkori ország bármely pontján megjelent újságban bármelyik író eddig ismeretlen műve.

Ezen a ponton érdemes egy kis logikai-fogalmi kitérőt tennünk. A címben – inkább az irodalomtörténeti kánon tisztelete, mint a meggyőződés miatt – elfeledett, és nem ismeretlen megjelölés szerepel a Mikszáth-írások előtti jelzőként. A bevett szokás és a logika szerint ugyanis csupán kézirat vagy kézirat jellegű, kiadatlan mű tarthatna igényt az ismeretlen megjelölésre, míg ellenben a bárhol, bármikor, de egyszer már megjelent alkotás inkább nevezendő elfeledettnek. Kétségtelenül helyénvaló ez utóbbi vélekedés, ha a kollektív emlékezetet különböző rétegek egymásra rakódásának tekintjük, s emlékezetnek tartjuk azt, ha bármikor, bárki, közelebbről nem ismert tudatossági fokon, de mégis olvas(hat)ta és befogad(hat)ta az egykor megjelent művet. Kérdés azonban, hogy ez a lehetőség és folyamat mennyire tudatosult, s maradt-e ennek bármilyen nyoma az irodalmi köztudatban? Márpedig, ha ez nem mutatható ki, vajon nem célszerűbb-e egy újonnan fölfedezett írást ismeretlennek mondanunk? Attól a nyilvánvaló ténytől, hogy a megjelenésekor bizonyára akadt – azóta hihetőleg elporladt – olvasója, számunkra, a mai irodalomtörténet számára a mű nem ismert, tehát ismeretlen. Elfeledettről – a fenti logika szerint – csupán akkor beszélhetnénk, ha a mű puszta léte egyáltalán tudatosult volna valaha a kutatás, az irodalomtörténet, s nem általában az egykori, képzeletbeli (de lehetőségében nagyon is valóságos) olvasó számára.

Nevezzük bár a fenti fejtegetés után ismeretlennek, vagy a hagyományhoz ragaszkodva tekintsük elfeledettnek, tény, hogy két olyan művet kívánunk bemutatni, amelyek mindegyike Mikszáth Kálmánhoz köthető. E megfogalmazás nem véletlen: az első és terjedelmesebb írás föltehetően a saját szerzői műhelyéből kikerült, általa leírt alkotás, a második pedig inkább tükrözi létrehozója szellemiségét, szóbeli terjedése s ennek nyomán megesett közlése révén az írói életmű járulékos eleme, ha úgy tetszik: a teljesség jegyében rögzített motívuma. Érdemes megvizsgálnunk e két írás megjelenési és formai jellemzőit.

Egy regényalak valósága

A Halálfiai című regény kulcsszerepet szán Geiger, a műben Hintáss Gyula ügyvéd- és lapszerkesztőnek, akinek alakjához a mendemondák, családi legendák még a Babits Mihály kritikai kiadásban is egyenrangú érvénnyel kapcsolódnak. Szó nélkül valóságnak véli például, hogy „falusi molnárnak a fia”, miközben tudjuk, hogy apja jelentős építőmester,[1] ráadásul nem falusi, hanem a Szekszárd „rangjához” hasonlóan mezővári Tolnán, ahogy arról halálakor több helyi lap is megemlékezik – népes családja felsorolásával.[2] A műben így toppan elénk: „Hintáss Gyula ekkor már rég ügyvéd volt Sóton. Agilis és könnyű természetével ő adta ki a helyi lapot; élénk tolla, mely az »örök barátságról« írt panegiriszt hajdan, most tüzes vezércikkeket kanyarított és csípős szatírákat a sótvidéki állapotokról. Igazi ügyvéd volt, mindenütt ott kellett neki lenni; mint valami lepke, nagy hűhóval röpködött ide-oda a városban.”[3]

Ebben több, Babits szándéka szerinti alakítás található. Geiger alig egy-két éve volt ügyvéd a regénybeli időben, verseiről sem tudunk, de – leánya, a későbbi első magyar professzornő, Dienes Valéria születési hetében bemutatott – színdarabjáról igen.[4] Sóton, azaz a regénybeli Szekszárdon nem egy, hanem két újság volt, igaz, mindkettő csupán hetente egyszer jelent meg. A Hintáss alakja mögött rejlő Geiger Gyula érdeme és érdekessége e téren kettős: az egyik, hogy az első – s mindmáig leghosszabb életű – hírlap, a Tolnamegyei Közlöny egyed­uralmát megtörve ő indította útjára a Szekszárd Vidékét, amely először viselte hivatalosan a megyeszékhely mai névalakját. A másik, hogy lapjában kezdettől fogva pártolta az irodalmat, pályázatot hirdetett költői műre,[5] s minden dagályossága dacára is jól szolgálta a vidék kultúráját: lapjának köszönhetjük Babits első művének megjelenését is 1898-ban. Ehhez indíttatást adhatott, hogy bizonyíthatóan barátságban állott Reviczky Gyulával, s szintén hihető az, amit Babits a regény későbbi pontján ad hőse szájába: „Sokszor megfordultam a Pósa-asztalnál és Várady (!) Antal iskolatársam volt Pécsett.”[6] Egy lelkes ifjú kutató, Csekő Ernő nemrégiben felfedezte: a regény e pontján fejezetcímben idézett Viharágyú irodalmi lap Geiger Gyula szerkesztésében valóban létezett.[7] Ugyancsak Csekő elemezte részletesen Geiger újságírói teljesítményét, mely összevethető Babits regénybeli jellemzésével.[8]

Ami az utókor számára kétségtelen: az új lap indításához a szerkesztő tulajdonos Geiger Gyula, valamint főmunkatársa, Kenézy Csatár közös ambíciója nagyobb lehetett, mint gyakorlatuk, ezért már a megjelenéskor kellő hírverésről gondoskodtak. Az 1881-es évfolyammal indított hetilapot még az előző év december 25-én kiadták, sőt gondosan el is küldték – ismertetés céljából – a kor legkedveltebb képes napilapjának, a Vasárnapi Ujságnak. Az előzékeny (s talán ismerős) „kolléga” gondoskodott is arról, hogy már újévi számában ott legyen a hírecske: „Szekszárdon társadalmi heti közlöny kezdé meg működését Szekszárd Vidéke cím alatt, szerkesztője Geiger Gyula. Ára 5 frt.”[9] Példaszerű az is, ahogy a remélt helyi szellemi erők nem váltják be a hozzájuk fűzött reményeket, s az újság elindítói már néhány hét múlva rászorulnak a vidéki lapok legismertebb munkatársára, az ollóra. Ezt annyival könnyebben megtehették, mivel a kor szokása szerint egymásnak cserepéldányokat küldtek, s ezekből bőven töltekeztek a témájukban rokon vezércikkek, hírek, de leginkább a mégiscsak íróembert kívánó tárcarovatok.

Így eshetett, hogy a nyírandók között örömmel fedezhették fel Mikszáth Kálmán egyik kedves karcolatát, melynek nemcsak hangulata, hanem témája szó szerint érintette a lap szűkebb hazáját, amikor így példálózott: „Még az egyes bíróságok is úgy voltak szervezve, vicispán, szolgabíró és esküdt az úrbéri bíróságnál, szolgabíró és két esküdt a közönséges pörökben, egy szóval mindég és mindenütt hárman, hogy ha virrad, ha esteledik, mihelyt a dolgukat végezték, minden körülmények között ki legyen a tarokk-kompánia.

Tolna megye közgyűlésén még 1814-ben is, midőn az országutak csinálásáról szóló indítványt tárgyalták, Bód János, a gyűlések akkori vezérférfia így szólt: »De mire valók nekünk az utak? Nyáron úgyis járhatni mindenfelé, télen pedig, mikor sarak vannak, senki sem szeret mozdulni otthonról. Aki pediglen mégis kártyakompánia okáért mégyen a harmadik, negyedik faluba, arról föl lehet tenni, hogy fölösleges pénze van. S lévén nekie fölösleges pénze, bizonyára van előfogata is, mely őt a sáron át kivonszolja, amennyiben pedig nem lenne, szerezhet.«„ A Szegedi Naplóból átvett írás így jelent meg a Szekszárd Vidékében néhány nap eltéréssel.[10] Mintha csak az anyaghiányról szóló föltételezésünket igazolná, ugyanebben a lapszámban a Szerkesztői üzenetekben ezt találjuk ritkított szedéssel: „Tisztelt munkatársainkat kérjük, hogy ne engedjék át magukat annyira az »ugorka saison« élvezetének, hanem emlékezzenek meg vagy egyszer lapunkról is.”[11]

Ez a szellemes, de szinte leplezetlen segélykiáltás annyival inkább időszerű lehetett, mivel a szerkesztő Geiger Gyula a következő ismert lapszámon[12] nem szerepel szerkesztőként, hanem például a 33. számban helyette Kenézy Csatár végzi a teendőket, s ugyanekkor nincs szerkesztői üzenet sem. Nem merészség föltételeznünk néhány tényt. A hiányzó számban minden bizonnyal befejezték Mikszáth írását, hiszen – túl annak esztétikai értékén és érdekességén – egyrészt megkezdték, másrészt anyaghiányban szenvedtek. Mindez azért érdekes szűkebb témánk szempontjából, mert a következő, 34. számban ott találjuk Mikszáth eddig fölfedezetlen írását, amely ráadásul nem ollózásnak vagy átvételnek, hanem eredeti első közlésnek látszik.

Vajon miként lehetséges ez? Van-e arra valóságos esély, hogy Mikszáth Kálmán és Geiger Gyula személyesen találkoztak, s ha igen, mi késztethette arra az írót, hogy kifejezetten szegedi témájú karcolatát Szekszárdra adja, ne a Szegedi Naplóba? A tényeket nem ismerjük, csupán logikusan következtethetünk a rendelkezésünkre álló adatokból, s így állíthatunk föl egyfajta hipotézist. Ha ennek nyoma nem is maradt fönn, bízvást föltehetjük: némi tisztes (bár átvételeknél szokatlan) honoráriummal és saját borával is megköszönhette Mikszáthnak a karcolatot a főszerkesztő. Babits és a családi levelezés egyaránt gavallérnak említi őt, anyagilag is jól állhatott, hiszen lapot indított, több katasztrális hold szőlője pedig bora révén jövedelmet és barátokat termett. Ráadásul Geigernek presztízsérdeke fűződik ahhoz, hogy az országosan egyre híresebb Mikszáthtal kapcsolatot teremtsen. Erre hamarosan személyesen is alkalma nyílhatott, ugyanis hihetőleg nyaralni készült. Ha Mikszáth elárulta neki – s miért ne tette volna –, hogy Budapestről Szegeden át (a Herkulesfürdőként emlegetett) Mehádiára utazik, bárhol találkozhatott vele. Szekszárd nem lehetett 1881 nyarán kellemes hely, mert július 5-től öt hétig, augusztus 9-ig egy csöpp eső sem esett, bár Geigernek egy kis egyéni nyaralás indokául nem kellett ilyesmit felhoznia.

Iménti konstrukciónk mit sem ér, ha annak egyes elemeit nem tudjuk utólag igazolni. Visszafelé indulva: azt bizonyosan tudjuk, hogy augusztus 11-e előtt néhány nappal Geiger Gyula már nincs Szekszárdon, de 18-án, amikor lapja Mikszáth művével megjelenik, ismét ott találjuk. Ha ebben az intervallumban elhelyezünk két hét nyaralást, az akár augusztus első felére is eshet. Mikszáthról Mehádiai utam című cikkéből tudjuk, hogy 2-án indult a fürdőbe. Megállt Szegeden, előkerül beszámolójában „az exnépkertben és fönséges sörényével a hatalmas Oroszlány, melynek két esztendeig voltam hű szövetségese esőben, sárban, viharban, éjjel és nappal”. Ugyancsak említi elvesztett szabadjegye („vasúti potyajegyem”) megtalálásakor ’Böröcz bátyánk’ személyét: a kávéház és – némi áthallással – a segítőkész atyafi ott lesz majd az eddig ismeretlen karcolatában.

Mikszáth szegedi vonatkozású ismeretlen karcolata

Mielőtt a mű elemzésébe és értékelésébe kezdenénk, álljon itt az eredetivel azonos bekezdésekkel, s betűhíven a Szekszárd Vidékében megjelent írás.

Czérnás Börcsök.

Kevesen vannak, kik a Hatvani mondakört ne ismernék. A tudós debreczeni professorról nem csak a krónikák, hanem a szájhagyományok is bőven beszélnek, sok csodásat, sok hihetetlent.

És a szájhagyomány mégis bölcsebben, mint a krónikák, mert azt is elmondja, honnan meritette Hatvani ördöggel czimboráló tudományát.

Hát biz onnan, abból a nagy fekete könyvből, melyet a debreczeni collegium padlásán talált s mely szűz leánynak 3 hajszálával volt odatapasztva a téglafalhoz s melyet onnan felemelni csak olyan embernek lehetett, ki a Szent-György napja előtt, véletlenül talált gyik májával kente meg a balkeze kis ujját.

Hatvani uram megtalálta a gyikot és a könyvet is[,][13] abból meritette borzasztó tudományát, később szerződésre lépvén az ördöggel is.

A szájhagyomány plausibilis nézete, melyet a népies észjárás szokása szerint kerülő utakon juttat az igazsághoz, eszünkbe juttatja egy természettudós e következő szavait:

„Irigylem a mult század tudósait.”

„Miért?” kérdezték barátai.

„Hatalmasabbak voltak nálunknál, – mert sokkal kevesebbet tudtak.”

Igen ez az! A természettudományok még nem lévén annyira kifejlődve, sok dolog homályban volt magok a tudósok előtt is. A nép pedig teljes tudatlanságban sinlődvén, természetfölötti erőt és hatalmat tulajdonitott nekik, melyben még ők magok is hittek, nem lévén kitárva előttök az ismeretek harmoniájához szükséges összefüggés minden részlete.

Hatvani tanár bizonyára nem volt egyéb,[14] mint egy kitünő természettudós, ki a mechanika segélyével tett szert leginkább[15] azon hirre, mely nevét halhatatlanná tette.

Leginkább, mondottuk, mert kétségtelen, hogy a „Magyar Faust” még azonkivül a bűvészetet is értette.

Németországban már ez időben[16] meg voltak az ugynevezett „eszkamotőrök”, „schwartz­künstlerek”, de ezeknek productiói egészen elütöttek a Hatvaniétól, mintha nem is egy világrész népét mulattatnák, a mit különben könnyü megitélni, mert az ugynevezett német bűvészet még maig is ugyanaz, formában változtak mutatványai mindössze, de lényegileg nem.

Hatvani bűvészete – minden jel azt mutatja – a keleti bűvészettel volt rokon, a török bűbájosok és varázsainak fogásaira ismerünk benne. Mert Törökországban nagy divat volt az akkoriban[,][17] s Steller irja könyvében: „A török konyhákon mindenféle bögrék vannak s valahányszor egy-kettőben az ételt főzik, a harmadikban okvetlenül bűbájos italokat készi­tenek, a melyekkel csodákat és jóslatokat lehet eszközölni.”

De mindez csak kétes föltevés lenne, ha nem egy kétségtelen adat nem feküdne előttem arra nézve, hogy Hatvani professor legalább részben, másoktól tanulta mistikus mesterségét.

S ez az adat el fogja[18] oszlatni azon téves hitet is, hogy csak egyetlen magyar bűvészünk volt: a debreczeni professor.

Nem kellemes Kecskemét és Nagy-Kőrös niebelungi harczát utánozni, de megint Szeged áll elő egy uj Hatvanival.

És a Szeged Hatvanija a kit Czérnás Börcsöknek neveztek, sokkal érdekesebb példány Debreczen Hatvanijánál, mert nem volt természettudós, hanem csak egyszerü proletár civis, de azért ép oly nagy bűvész volt, mint Hatvani s az iránya is ugyanaz.

Börcsök János az alsóvároson született a mult század vége felé,[19] fiatalkorában részint mint vándorló-legény, részint mint katona sokáig tartózkodott külföldön[,][20] s ott, de különösen mint vándorló-legény a keleten tanulta el a bűvészetet.

Midőn szülővárosába került, itt csakhamar nagy tiszteletre tett szert természetfölötti mutatványaiért, féltek tőle[,][21] mint ördögtől, a mint hogy hitték is, hogy azzal cimborál. Maga sem tagadta, hihetőleg azért, hogy gyakorolt hatalmát megtarthassa.

Börcsök[,][22] kit általánosan Czérnás Börcsök név alatt a mostan élő idősebb szegedi emberek, kivétel nélkül ösmertek, szük anyagi helyzetben élt, kevés szántóföldje után kis házikójában – melyből ő ép úgy, mint Hatvani, tetszés szerint tágas palotát tudott csinálni.

Ő is megtette nem egyszer, – főleg két ilyen lakodalomra emlékeznek Szegeden, – hogy midőn a lakodalmas nép javában mulatozik, egyszerre csak ömlik be a rettenetes árviz ajtón, ablakon. A férfiak felugrálnak a lóczákra, az asztalokra, a nők pedig sikoltozva emelék fel egész térdig selyem viganóikat, hogy a viz ne érje. Mert a nőknél az első ösztön nem az életet megkimélni, hanem mindenek előtt a toilettet.

A szemfényvesztés csak egy-két[23] percig tartott – azután eloszlott minden[,][24] dévaj nevetés hangzott fel, de azért megborsódzott[25] a háta mindenkinek, a ki a nyugodtan pipázgató boszorkánymesterre tekintett.

Apró, rövidre nyirott haju ember volt, feltünő nagy orral és az egyik lábára sánta. Bajusza és pofaszakálla vörös volt[,][26] mi sátáni külsőt kölcsönzött neki, ehhez nem kis mértékben járultak hozzá gödreikben mélyen bennülő[27] zöldes fényü szúrós szemei.

Produkczióit legszivesebben az „Oroszlány” kávéházban csinálta, hol hálás publikuma volt az esti órákban. Még igen sok emberrel beszéltem, a kik látták[,][28] midőn az „Oroszlány” kávéházban egyik asztalra egy maroknyi oltott meszet tett, lapdává gyúrva azt.

Ekkor egyetlen uborkamagot szúrt bele a mészbe s leönté a gyúrmát valamely rózsaszin folyadékkal.

A mész sisteregni kezdett s lassanként szemmel láthatólag nőtt az uborka inda s rajta fakadás[,][29] s alig egy fél óra mulva gyümölcs[,][30] t. i. parányi idétlen uborkák.

Ime a mutatványok egy része, melyekhez hasonlóról emlékezik meg, bár természetesen nagyitott alakban a Hatvani népmonda.

Világos ebből, hogy Börcsök és Hatvani közös forrásból kell, hogy vették[31] legyen bűvészeti ismereteiket. S ez nem származhatott a német „Könstlerektől”, ennek forrása kétségtelenül a kelet.

Czérnás Börcsökről különben még ezenkivül is igen sok dolgot beszélnek el, melyek többé-kevésbé[32] hasonlitanak a Hatvani ördöngösségeihez.

De van néhány eredeti is.

Háza fölött minden évben Lucza napján éjfélkor egy tüzes kereket láttak forogni.

Mikor haldokolt[,][33] hiteles szemtanuk állitása szerint a nyitott ablakon, melyen át a szobát szellőztették, egyszerre három holló röpült be a szobába, a Czérnás Börcsök feje fölött nagy kört[34] csinálva rebbegő szárnyaikkal.

„Eljöttek. Hinak.[35] Elmegyek!” hörgé Börcsök.

És elment.

Az alsóvárosi[36] pap nem akarta a temető szent földjébe tenni hült tetemeit, bedült sírja ott domborult még a harmadévi árviz előtt a temetőárokban. [37]

Ipa,[38] a ki most is él, ráiratta a fejfájára:

„Itt nyugszik Börcsök János, meghalt 1846-ban.”

Valaki nem nyugodhatott, oda véste késsel alája:

„Mert letölt a contractusa az ördöggel.”

Erről a megjegyzésről ismertem meg, hogy ez a szegedi Hatvani szomoru sírja.

Mikszáth Kálmán.[39]


[1] A kajdacsi sírkápolna. In: Örökség 14. évf. 2. sz. (2010. febr.). 24-25. p. „Látszólag egyetlen szereplő akad a korabeli építők közül, akinek nevét nem leljük sem a lexikonban, sem elektronikus adattárban. Róla azonban a helytörténésznek illik tudnia. Geiger Flórián 1906-ban hunyt el 90 éves korában, számos Tolna megyei épület hirdeti akkor és ma is szakértelmét. Több híres unokája közül itt talán csak hármat érdekes kiemelnünk. Diczenty László Szekszárdon lett jeles építész, házai ma is igényességét hirdetik. Öccse, Dicenty Dezső az egyetlen francia becsületrendet kapott magyar borász. Geiger, asszonynevén Dienes Valéria honunk első professzornője, nagyatyja halálakor már filozófiából, esztétikából és matematikából doktorált…”

[2] Halálozások. In: Közérdek 2. évf. 16. sz. (1906. ápr. 21.) 3. p.

[3] Babits Mihály: Halálfiai. Bp., 2006. Argumentum K. 1. köt. 14. p.

[4] Töttős Gábor: Dienes Valéria. Az első magyar professzornő ifjúkora. Szekszárd, 2003. A szerző k. 7. p.

[5] Az egyébként eredménytelenül zárult pályázat egyik bírálója pedig nem más volt, mint a költő Babits Mihály hasonnevű atyja.

[6] I. m. 416. p. Jellemző, hogy Babits megtartja a kor inkább y-nal írt formáját. A név második ér­de­kes­sége, hogy a Závodon született Váradi Antal eredetileg Wéber volt, s mint e család tagja, többszörös rokonságban állt Geiger Gyulával.

[7] Csekő Ernő: Geiger Gyula „Magyar Szépirodalmi Lapok”-ja. Egy irodalomtörténet vonatkozású felfede­zés­ről. Újabb adalékok Babits Mihály Halálfiai című regényének valóságtartalmához. In: A Wosinsky Mór Múzeum évkönyve XXXI., (Szerk.: Gaál Attila.) Szekszárd, 2009. 357-394. p.

[8] Csekő Ernő: A helyi politikai és társadalmi elit a századvégen Geiger Gyula szekszárdi ügyvéd és lapszerkesztő korabeli írásaiban. In: A Wosinsky Mór Múzeum évkönyve XXXII. (Szerk.: Gaál Attila.), Szekszárd, 2010. 539-586. p.

[9] Vasárnapi Ujság 28. évf. 1. sz. (1881. jan. 2.)

[10] Magyar betegségek. A kártya. Mikszáth Kálmántól. Szekszárd Vidéke 1. évf. 29. sz. (1881. júl. 14.) 1. p.

[11] I. h. 4. p.

[12] Közgyűjteményeinkből a Szekszárd Vidéke 1881. évi 30. száma hiányzik.

[13] A nyomtatásban nincs vessző.

[14] A nyomtatásban: egyébb.

[15] Az eredetiben ritkán szedve.

[16] A nyomtatásban egybeírva.

[17] A nyomtatásban nincs vessző.

[18] A nyomtatásban egybeírva.

[19] A nyomtatásban egybeírva.

[20] A nyomtatásban nincs vessző.

[21] A nyomtatásban nincs vessző.

[22] A nyomtatásban nincs vessző.

[23] A nyomtatásban a két szó külön áll, kötőjel nélkül.

[24] A nyomtatásban nincs vessző.

[25] Tévedésből a nyomtatásban: mégborsódzott.

[26] A nyomtatásban nincs vessző.

[27] A nyomtatásban: benülő, de nem fejthető meg, hogy sajtóhiba-e, vagy Mikszáth (és kora) sajátságos helyesírásának nyoma.

[28] A nyomtatásban nincs vessző.

[29] A nyomtatásban nincs vessző.

[30] A nyomtatásban nincs vessző.

[31] A nyomtatásban, hihetőleg a rosszul olvasott kézirat miatt: vélték.

[32] A nyomtatásban nincs kötőjel, de a kritikai kiadás szerint Mikszáth e két szót egymás mellett soha nem írta külön, kötőjel nélkül.

[33] A nyomtatásban nincs vessző.

[34] A nyomtatásban egybeírva az előző szóval.

[35] Azaz: hínak, hívnak.

[36] A nyomtatásban különírva.

[37] A nyomtatásban különírva.

[38] A nyomtatásban – feltehetően a kézírás rossz olvasatából fakadó tévedésből értelmetlenül –: Irá.

[39] Mikszáth Kálmán: Czérnás Börcsök. In: Szekszárd Vidéke 1. évf. 34. sz. 1881. aug. 18. 2-3. p.