Negyedik fejezet
Mrs O’Hare alsói
A helyzeten nem sokat segített, be kell vallanom és igazán nem vagyok rá büszke, hogy szépen megígértem, hogy sose csinálok többet ilyent, mert ezek a Caroline privát dolgai voltak és nekem semmi keresnivalóm nem volt, hogy magamra szedjem őket, hogy aztán pár nappal később szépen kisurranjak és elcsórjam a Mrs O’Hare alsóit a szárítókötélről, ez alkalommal úgy téve, mintha Lorne Greene-nel táncolnék a Bonanzából! Hogy miért pont vele ne kérdezzétek, hogy az előkelő őszbe csavarodó haja vagy mi miatt volt, nem tudom, csak annyit tudok, hogy látott valaki, ahogy átmásztam a kerítésen az ő udvarukba, és erre mindjárt ott terem O’Hare a konyhában, rázza az öklét és rendőrökről kiabál. Hülye dolog volt persze – úgy értem, el tudjátok képzelni, hogy néztem ki azokban a terebélyes rémségekben! (O’Hare megvolt vagy másfél mázsa!) De annyira frusztrált voltam – annyira odavoltam, hogy Efremmel táncolhassak, hogy ki nem tudtam verni a fejemből!
Nem volt nehéz megjósolni, hogy nem sok kell hozzá és terjedni kezd a szóbeszéd a helységben, és egyebet nem hallottál, ha végigmentél az utcán csak „Óóó cicababa” meg „Szépfiú!” Nem sok értelme volt magyarázni nekik, hogy egyáltalán nem érdekelt a szex és hogy semmi másra nem vágytam, csak hogy Lorne vagy Efrem azt mondja nekem: Látod ezt a telket? Mind a tiéd! Ott a neved az ajtón, Patrick! Mostantól a tiéd itt minden!
Volt úgy, hogy éjszaka feküdtem és elképzeltem ezt mind és akkor – ne kérdezzétek, miért! – láttam Caroline-t és Szőrmókot az esőben állni bőrig ázva és kérdezték: Bejöhetünk?
Mire én kuncogtam egy kicsit, aztán megvontam a vállam, ahogy kinéztem rájuk: Sajnálom, drágáim! Attól félek, zárva!
Szegény öreg Szőrmók! Hogy ettől hogy be tudott gurulni!
Ötödik fejezet
Isten hozta a Wurlitzer-zsűribe!
Bizonyos más személyek azonban minden további nélkül bebocsáttatást nyertek higiénikus lakomba, és alighogy betoppantak, mindjárt leesett az álluk: Zannyát, Braden! Micsoda hely! – én meg fogadtam őket:
– Hellóu dhágáim! Isten hozott a kastélyomban, régi pajtások, Irwin Kerr és Charlie! – és nyomtam tovább a flancos szöveget, hogy abba ők is bekapcsolódjanak – miért is? Mert így folyt ez köztünk, a kezdet kezdetétől. Amióta az eszem tudom, jöttek le a Patkányfogó-kúriába szólítani, Szőrmóknak már a segge is kivolt tőle, hogy folyton kérdezték, elmehetek-e velük cowboyosdit meg háborúsdit játszani. Irwinnel először akkor találkoztam, mikor gyászruhát viselt a bátyja miatt, akit megettek Kongóban a Balubák. Patakokban ömlött a könnye, úgy jött keresztül a téren, csakúgy fuldoklott a zokogástól: A rohadékok! Szarházi seggfejek – és mondogatta, hogy meg kell nekik halni, mind egy szálig. Kivéve, hogy alig három napra rá hazaállított a bátyja Afrikából egy elefántcsont elefánttal mindenkinek az utcából, és egy haja szála se hibádzott attól a naptól kezdve, hogy lelécelt a hátizsákjával.
– Volt egy háborúban de… – mondta Irwin másnap, mikor elindultunk a kunyhónk felé, amely a messze földön hírhedett Kane-banda főhadiszállása volt.
– Hiába, hogy én vagyok a lány, látom, nekem kell itt az irányítást átvenni – mondta Charlie. – Másképp elfelejthetjük az egészet.
Én és Irwin nem sokat törődtünk vele, ki a vezér. Nem akartunk mi semmi mást, csak olvasgatni a Charlie képregényeit és hallgatni a lemezeket, amiket feltett arra a cserélhető elemes lemezjátszóra, amit a nővére hozott haza Angliából. Csak ültünk ott a fűben, pattogtattuk az ujjunkat és mondtuk:
– Fantasztikus! Egyszerűen fantasztikus, bébi!
Hát így kezdődött a nemzetközi modell-show. Charlie kihozta az anyja culáit és sorra megmutatta ezeket a káprázatos ruhakölteményeket az egész világból odasereglett divatőrülteknek és popsztárok menedzsereinek. És ehhez mit szólsz? – mondta, én pedig felhúztam a szemöldököm és a tenyerembe ejtettem az állam: Ooooó – magnifique!, vagy: Nem – ez nem tetszik!, ugyanazzal a francia ákcenttel.
A Wurlitzer-Zsűri Bemutatók egyszerűen ezekből nőttek ki, gondolom, és nem telt el sok idő, már minden napra jutott egy. Ahogy kiszabadultunk a suliból, spuri a kunyhónkba és húztuk magunkra a szerelést és Charlie odaállt a palánk mögé, amelyik a Wurlitzer-zsűri padja volt és kihirdette: Hölgyeim és uraim! Isten hozta Önöket közénk, a Wurlitzer-zsűribe!
Kezdetben még énekelt is kicsit, de egy idő után azt inkább én vettem át, mert Irwin azt mondta, ő túl félénk ehhez, úgyhogy ott álltam és virnyákoltam, hogy: Tudod, ha látlak, ordítani tudnék! vagy a The Supremes-től azt, hogy Állj! Mert megszakad a szívem!, miközben Charlie feltartotta a céduláját és úgy kiáltotta el, mint az a nőci a telóban: Öütös!, Irwin meg bekiabálta: De hát ez marhaság. Nézd mán Bradent, a hűjéjét, fehérnépnek beöltözve!
Ami ritkán történt meg, hogy egészen őszinte legyek – bár nem a szándék hiányán múlt! – és legtöbbször beértem egy gyöngysorral vagy Charlie anyukájának egyik-másik blúzával. Mégiscsak több volt a semminél. És néha Charlie kihozott egy-egy parfümös sprayt is, amivel körbefújtuk a kunyhót, hogy szagolni is fantasztikus volt!
– Nincs a parfümnél jobb gondűző széles e világon! – mondtam ilyenkor és piruetteztem.
– Ha ennek az egésznek vége nem lesz, én kilépek a bandából – mondta Irwin, de Charlie erre azt mondta:
– Ó, lohadj már le végre – és úgy is lett, Irwin elslattyogott és felmutatott két káromkodást jelző ujjat.
Mindenesetre nem sokkal ezután kezdődött, hogy belefogtunk a háborúkba is, és ettől aztán boldog volt, többet egy szó nem sok, annyit se hallottál a parfümről meg a nemzetközi modellkedésről, amíg megígértük neki, hogy toljuk a háborút. Én nem bántam cseppet sem, főleg mikor Charlie összecsattintotta a sarkát, hogy Szakaaaasz-viiii-gyázzzz! Ezt valamiért imádtam – azt, hogy ő a főnök. És ahogy sorban masíroztunk mögötte és kiáltoztuk: Dögölj meg, kutya!, Irwin meg beledöfte a bajonettjét a torkukba.
Az egész úgy kezdődött, hogy 1966-ban volt az 1916-os húsvéti lázadás aranyévfordulója, és akárhová mentél is Tyreelinben, mindenki a trikolórt lobogtatta vagy valami ír balladát virnyákolt. Mindennap egy más politikus jött a városba és felpattant valami dubába át a határon, hogy visszahódítsa Északot.
Hogy őszinte legyek, a végén már nem nagyon törődtünk a háborúval. De Irwin, ő majd kiugrott a bőréből! Még arra is rászokott, hogy a James Connolly rebellis kalapját hordja a városban mindenfelé, és folyton járt egyedül terepre ki a mezőbe hadigyakorlatozni. A kedvéért mi is azt mondtuk, hogy a háború vagány dolog, aztán spuri vissza ki a kunyhóba, tettük fel a Beatlest és teljesen bepöccentünk, pattintgattunk az ujjainkkal és jive-oztunk a tehenek meg a juhok közt, torkunk szakadtából énekelve: Hallgass egyszer végig! Ilyen balhékra a szerelmünk is rámehet! Rendbe hozzuk még! Rendbe hozzuk még!, amíg már egy hang se jött ki a torkunkon és egyszerűen feküdtünk ott egymás kezét fogva és bámultuk az eget. És így folytattuk, a felhagyás legkisebb szándéka nélkül, egész gimi alatt meg minden!
Hatodik fejezet
A legnépszerűbb tinifiú
Ami néha nem lehetett könnyű Charlienak, mert, valljuk be, az elhíresült „alsókkal” meg a többi hasonló epizóddal, amibe most nincs kedvem belemenni, az idő teltével és ahogy nőttem napnál világosabb lett, hogy éppenséggel nem én leszek „Mr Legnépszerűbb Tinifiú” a városban! Nem mintha ez őt túlságosan zavarta volna, legalábbis semmi jelét nem adta! Ki a francot érdekel, Braden! – mondta. – Minél hamarabb felrobbantja valaki ezt a kuplerájt egyszer s mindenkorra, annál jobb!
És ez – most, hogy már kicsit nagyobbak voltunk és kezdett kinyílni a szemünk ezekre a dolgokra – úgy tűnt, nincs nagyon távol, mert ahányszor csak a kezedbe vettél egy újságot, valakit megint agyonlőttek vagy megnyomorítottak egy életre. De nekem kisebb gondom is nagyobb volt ennél, mert ahogy Charlienak is mondtam, nem sok vizet fogok itt zavarni, az egyszer biztos.
– Kurvára igazad van – mondta ő. – Ahogy a vizsgáimat letettem, én is elhúzok innen!
Charlie most épp a gimnáziumi előfelvételi vizsgáit tette le, én meg végzős voltam a Szt. Fucky Farkomtudjamirejóban. Ő és Irwin voltak az egyetlenek, akik valamennyire is érdekeltek.
– Te nem vagy fiksz! – mondta Irwin. – Betörni a boltokba, hogy piperét lopjál! Tisztára gyagyás vagy te, Braden!
– De mennyire! – mondtam. – Lefogadom, hogy itt lesznek a nyakamon a barátaid a Provizórikus IRA-tól, hogy ráncba szedjenek!
– Egy percig se fájjon a fejed a Provók miatt – mondta ő. – A Provizórikus IRA-nak van jobb dolga is annál, mint hogy ilyen magadfajta nyápic szerencsétlenekkel foglalkozzon, Braden!
Hetedik fejezet
Egy igazi katona és egy kézbesített műalkotás
Hogy Irwin pontosan hogy jutott oda, hogy magát igazi katonának állítsa be, odasorolandó korunk nagy rejtélyei közé, hiszen a mulya kis idióta egy varjú nem sok, annyit se tudott volna lelőni! De most már persze semmi sem állíthatta meg, miután 1971-at írunk és már rendesből felrobbant az a buborék Észak-Írországban, szent elkötelezettsége volt meg élete nagy sansza, hogy igazi katona váljék belőle, hogy fegyvert ragadjon és – Baszódjon meg mindenki, aki az utamba akad! Tényleg röhejes volt, mikor így felhéklizte magát.
Engem persze túlságosan lekötött a saját személyes forradalmam ahhoz, hogy ilyen triviális ügyekkel foglalkozzak. Ahogy hőn szeretett szülőatyám hamarosan felfedezhette, miután eldöntvén, hogy egyszer s mindenkorra érzékeny búcsút veszek a nyájas Tyreelin-től, elhatároztam, hogy bepottyantom a postaládájába egyik újabb keltezésű (reménytelenül rögeszmés – efelől ne legyen fikarc kétségetek se!) és kimerítő részletgazdagsággal megkomponált fogalmazásomat!
| <<< Előző oldal | Következő oldal>>> |
