„Tegyük fel, hogy a rosszindulatú démon…”

Az olvasó egyre bizonyosabban érzi: valami paradoxálisat kell állítania arról a Leszek Kołakowskiról, akivel a Mit kérdeznek tőlünk a nagy filozófusok? című könyv oldalain ismerkedik. Íme az én paradoxonom: józan intimitás. Józan a szónak a következő értelmében: megsemmisülésig feszített figyelem, éberség […]

Leszek Kołakowski Mit kérdeznek tőlünk a nagy filozófusok? című kötetéről Serestély Zalán rovatindító szövegét közöljük. 

Az olvasó egyre bizonyosabban érzi: valami paradoxálisat kell állítania arról a Leszek Kołakowskiról, akivel a Mit kérdeznek tőlünk a nagy filozófusok? című könyv oldalain ismerkedik. Íme az én paradoxonom: józan intimitás. Józan a szónak a következő értelmében: megsemmisülésig feszített figyelem, éberség – az a fajta kivárás, amit Pilinszky a vadásznak tulajdonít. Az intim szóval talán kicsit nehezebb a dolgunk: odafordulás, hívás, elszólítás, ez utóbbinak pedig az a formája, melyről Derrida Kirkegaard-olvasata tanúskodik, amikor Lukácsot idézi: „Ha valaki hozzám jön, de nem gyűlöli meg apját, anyját, feleségét, gyermekeit, testvéreit, sőt még a saját lelkét is, nem lehet az én tanítványom.” Józan intimitással fordul hozzánk Leszek Kołakowski. Kivárja az időn átsugárzó gondolatot, s a titok partjára szólít bennünket – elborzadni.

Nem véletlen, hogy a filozófiai gondolkodás legnemesebb, leglecsupaszítottabb hagyományát – a kérdezés, a kételkedés és a megelőlegezett episztemológiai bizalom gyakorlatát – felelevenítő Kołakowski éppen Spinoza-olvasatában hullajt el egy valamelyest az értéksemlegesség fölött lebegő mondatot: „Talán nincs még egy ennyire magára maradt alakja a filozófia történetének, mint Spinoza.”

Miért éppen Spinoza?

Jól ráérzett Borges Már evangéliuma című rövidprózájában: Baruch Spinoza ciklushatárt jelent az európai filozófiai gondolkodás történetében. „Isten lelke az egész világot áthatja, és Isten okoz mindent, ami a tapasztalati világunkban történik. De nem úgy, hogy minden eseményt személyesen megparancsol, hanem úgy, hogy az események végtelen láncolatában mindegyiket végtelenül kijelöli az első esemény. A világban abszolút az okság, nem történnek véletlenek; a szabad akarat népi hiedelem” (122.) – összegez Kołakowski Spinoza istenképével kapcsolatban. „Táplálhatunk-e valóban szeretet Isten iránt, ha tudjuk, hogy személytelen hatalom, amely a természetének megfelelően, szükségszerűen cselekedik? És milyen értelemben nevezhetjük jónak a személytelen Istent?” (126.) – merül fel ugyanakkor a lengyel gondolkodóban. Spinoza – a természetes okság abszolút hatalmára épített – istenképe valamelyest Hérakleitosz kozmoszelgondolását idézi: „A világrendbe vetett hitet hagyta az őt követő nemzedékekre. Ez a rend lehet titkolt vagy részben titkolt (mert a természet rejtőzködni szokott, a láthatatlan harmónia pedig erősebb, mint a látható), de a világon minden alá van rendelve az erejének. Még nem létezik a »természeti törvények« kifejezés, de van Kozmosz, vagyis rendezett világmindenség, amely az állandó mozgásban, az ellentétek ütközésében él.” (26.) Hérakleitosz filozófiájában azonban nyitott kérdés marad, hogy van-e, illetve milyen értelemben van egy olyan isteni létező, amely a kozmosz működését valamiféle átfogó szándékkal összetartja, illetve e folyamatot részesíti a jóból és a rosszból. Spinoza felől a válasz egyértelmű, miközben – már-már egyetlen létezőként tekintett – istene egy sokak által igen szomorúnak vélt metafizikát készít elő: mit tehet az ember egy olyan világban, ahol minden – beleértve az emberi cselekedeteket is – „valamiféle hatalmas és személytelen erőktől függ, amelyek ugyan Isten nevét viselik, de alighanem kevés közük van ahhoz az Istenhez, (…) akihez imádkozni lehet” (123.)? Bár Spinoza válaszát – mely a józan intimitást idéző intellektuális szeretet kulcsszavakkal összegezhető – Kołakowski csak a sztoikus elgondolásokhoz méri, nyilvánvaló, hogy az valamiképpen súrolja a felvilágosodás gondolathatárait is: „Spinoza valóban hitt abban, hogy az értelem önmagában képessé tehet minket a szabadságra és a boldogságra. A jó élet jutalmat hoz nekünk, mert a sztoikus alapelvnek megfelelően az erény jutalma az erény maga, nem pedig bármiféle kívülről jött jótétemény. (…) bár Isten nem jutalmazza az esetleges kívánságainkat, mégiscsak megszületik bennünk az istenszeretet, ha az értelem uralkodik rajtunk, ha ismerjük önmagunkat és a világot; ez a szeretet sajátos, nem szokványos, hanem olyan, amelyet semmi sem zavarhat meg, intellektuális szeretet.” (124.) Joggal gyanakodhatunk tehát, hogy Kant kategorikus imperatívuszával szoros rokonságot mutat a következő mondat, még ha oly távol is áll attól, akár modalitásában is: „Isten intellektuális szeretete ugyanaz, mellyel Isten önmagát szereti.” (124.)

Kołakowski kérdésfelvetéseiben talán az legrokonszenvesebb, hogy látszólag nem nélkülöznek valamiféle elborzadásra késztető pragmatizmust, miközben a legnemesebb episztemológiai bizalommal fordulnak a felsorakoztatott harminc gondolkodóhoz. Mit értek ez utóbbi alatt? Oly módon viszonyul mindannyiuk életművéhez, hogy az adott korban, az adott körülmények közt elgondolható maximumot feltételezi munkáikban, miközben helyenként megvilágított vakfoltjaikat valamiféle az időben termékeny – vagy legalábbis kihordható – gondolatszilánkokként kezeli. E kiemelt harminc életműnek bevallottan azon elgondolásaira összpontosít, melyeket átsugározni vél az időbeli, történeti távokon. Kérdései korántsem kényelmesek, legmegrázóbb rétegüket talán azok a felvetések képezik, melyek első látásra minden bizonnyal „antifilozofikusnak” tűnnek, s valahogy úgy összegezhetők: változtatna egyáltalán valamin, ha tudnánk? Descartes-tal kapcsolatban merül fel: „Tegyük fel, hogy a rosszindulatú démon valóban félrevezet minket, és minden, amit tudunk a világról, csak képzelgés, egyáltalán nincs is világ, vagy az teljesen más. Változtat-e bármit is, ha feltételezzük, hogy az érzékelésünk olyan, amilyen mindig is volt? S mi több, ha feltételezzük – ez nem Descartes kérdése, de segíthet megérteni a gondolkodását –, hogy egy perccel ezelőtt teremtették a világot az emlékeinkkel és a múlt minden vélt nyomával együtt, ez változtat-e bármit is a gondolkodásunkban és az életünkben. Miért találnánk aggasztónak az ilyen feltételezést?” (118.) A kérdés, mint mondtam, hátborzongató, de talán továbbléphetünk e borzongáson, ha az intellektuális kihívást fedezzük benne fel – aminek Kołakowski is szánhatta –, nem pedig sajátos pragmatizmusát. Azt hiszem, ezeket a kérdéseket a lengyel gondolkodó olyasfajta feladványoknak szánta, mint mozgást tagadó paradoxonjait ama híres antik bölcselő. Mert min változtat, hogy Akhilleusz kétségtelenül lekörözi majd a teknősbékát, ha fogalmunk sincs arról a világról, melyben egy ilyesfajta képtelenség megeshet? Kołakowski a gondolkodás szeretetére nevel kérdéseivel, a közénk ékelődő borzalom pedig hitelessé teszi szólítását.

A méltányosság kívánalma, hogy kérdésekkel búcsúzzak most e nagyszerű könyvtől, illetve szerzőjétől, ám mielőtt ez megtörténne, még el kell gondolkodnunk azon, vajon a jószerivel kronologikusan haladó portrék, melyeknek utolsó előtti darabját Karl Jaspers gondolatvilágának vázolása jelenti, miért éppen Plótinosszal zárulnak? A zárlat nyilván hurkot vet a filozófiai gondolkodás történeti idejére. Elképzelései Isten létéről – a történeti időt tekintve – valahol a nagy szkeptikus, Sextus Empiricus és Szent Ágoston között csapódnak be, aminek kétségtelenül jelentőséget kell tulajdonítanunk, arról a gondolkodóról lévén szó, aki azt állította, hogy bár Isten megragadhatatlan az emberi nyelv által, „mégis úrrá kell lennünk a tanácstalanságunkon, és beszélnünk kell róla, mert ha hallgatnánk, akkor nem tudnánk értelmesen beszélni semmiről, semmi olyasmiről, ami az Egyből fakadt (…)”. (245.)

Íme hát az első kérdés, melyet Leszek Kołakowski könyve felvet bennem: a lengyel bölcselő bevallottan azokat a kérdéseket fogalmazza meg, melyek valamiképpen átsugároznak az időn. Munkája ugyanakkor mintha alapvetően a metafizika azon nyomvonalán haladna, mely azt vizsgálja, miként lehetséges viszonyulnunk az isteni létezőhöz. Kołakowski filozófusai – néhány kivételtől eltekintve –, mintha folyton megismételnék a kijelentést: Isten csak az időn túl gondolható el – ha egyáltalán. Mintha újra meg újra azt mondanák: gazdám házon kívül tartózkodik. A tulajdonképpeni kérdés pedig így hangzik: lehetséges-e, hogy valóban e – az ismétlés folytán már-már negatív teológiába hajló – megállapítást sugallná az európai filozófiai gondolkodás története, s megpróbálva valamiféle panteonba rendezni bölcselőinket, valójában ez sugározna át az időn?

Borges veti fel: ha létezik egyetlen olyan pillanat, mely azonos módón megismétlődhet, kérdésessé válik az idő fogalma is. A fentiek során Kołakowski munkájában legalább két időbeli hurokra mutattam rá. Lehetséges lenne hát, hogy a bölcselő azt sugallja: nem létezik az idő?

Végezetül pedig: ha ezt elfogadjuk, mit fogunk kezdeni „házon kívüli” istenünkkel, és milyen közegen sugároznak át irányukba e nagyszerű gondolkodók nagyszerű kérdései? Változtat ez bármin?

(Leszek Kołakowski: Mit kérdeznek tőlünk a nagy filozófusok?. Typotex, 2012.)

Serestély Zalán