Megalkotni, megérkezni

HAZA – HEIMAT – HOME

Az őszi nemzetközi fesztivál megmutatta az érdeklődőknek, hogy a haza problémás fogalmára hányféle megoldás és mennyi közelítő kérdés érkezhet a különböző kultúrák és generációk válaszadóitól. A beszélgetéseket hallgatva a határok átléphetővé, a különbségek relatívvá lettek, az A38 hajója nemzetközi vizekre helyezte a közös fogalmakról való beszédet – Harmos Noémi beszámolója Börcsök Mihály fotóival.

A második nap nyitóbeszélgetésének trióját Nagy Ildikó Noémi, Kányádi Sándor és a kérdező Keresztury Tibor alkotta. Nagy Ildikó Noémi Urban nomad című írása a haza mibenlétét boncolgatta humoros, néhol szorongó hangulatú, fiatalos stílusban. Az otthon képe a valós és kitalált emlékektől, a Facebook-on megadott adatokig mindenhol jelen van az írásában, ahogy az életében is fontos probléma a valahova tartozás. A szünet nélküli utazás a gyökértelenségből a saját magában való gyökerezésig vezetett művében. Az írónő gyermekkora is folyamatos csomagolással és költözéssel telt, műveiben az út, az identitáskeresés és találás, a szavakkal teleírt lapok, mint menedék, amivel be lehet takarózni erősen jelenlévő motívumok. Keresztury kérdésére, miszerint a szövegében megfigyelhető önkijavítások, újra és másként elbeszélések egymásutánisága mit jelképez, azt a választ adta, hogy az újrafikcionálás, az önkitalálás, önfelfedezés lehetősége és ezeknek az elbeszélése az, amit meg akart jeleníteni. A haza, mint fikció megjelenése kapcsán megjegyezte, hogy az utazás is ilyen, esély, hogy újra megtalálja az ember a hazáját. A kérdésre, hogy van-e most hazája, Nagy azt felelte, keresi, jelenleg pedig úgy érzi, mindenhol a máshová kötődés miatt idegen.

Jean-Baptiste Jolly
az Akademie Schloss Solitude bizottságának elnöke
és Kányádi Sándor

A fiatal írónő novellájához Kányádi Sándor költő Sóhaj című versét fűzte hozzá, benne a szinte állni látszó repülőgép, mint haza képével, majd „Vannak vidékek” verseivel különböző idők és kultúrák embereinek életéről és otthonáról mesélt a hallgatóságnak, s talán szó Kányádi írásaival kapcsolatban nem is idegen: sodró rímeivel és a legegyszerűbb cselekvések szövevényes elbeszélésével egész világokat mesélt el. Amikor Keresztury feltette a kérdést, mit jelent számára a kisebbségi költő kifejezés, Kányádi frappánsan azt felelte, neki sosem jelentett semmit, talán mert a határokat is másként értelmezi: a határ ott húzódik, ahol a legtávolabbi minőségi magyar él. A kérdésre, hogy hol találkozott a legtávolabb élő magyarral, azt felelte, utazásai során rádöbbent, hogy zömmel mindenütt magyarok élnek, majd hozzátette, hogy különböző a hazaérzetünk, ahogy az ujjlenyomatunk is. Arra, hogy mennyiben mutatkozik meg a szabadság korlátozása az írásaiban Kányádi azt felelte, ő nem érezte magát soha rabnak, amit írt, azt mind egy olyan korban írta, amikor a sajtószabadság korlátozott volt. Thomas Mann Lotte Weimarban című művéből idézett, amikor azt mondta, a sajtószabadság gyakran középszerűséget szül. A két generációt és nézőpontot képviselő szerzőt egyébként egy kedves emlék is összeköti, 1981-ben Ohióban találkoztak először, egy magyar találkozóra hívták meg Kányádit, akivel Nagy Ildikó Noémi még kisgyerekként dedikáltatta az egyik könyvét.

Az est második írópárosa a transznacionális szekcióban összekerülő Yang Lian és Bartis Attila volt. Yang Lian Svájcban született, de Pekingben nőtt fel, majd meghívásra Ausztráliába utazott és Új Zélandra vonult száműzetésbe a Tiananmen téri vérengzés után (ahol a hatalom ellen tüntető diákokat a kínai hadsereg katonái támadták meg, mintegy 3000 ember életét kioltva). Az ezzel a tragédiával kapcsolatos versét is felolvasta, az Egy napraforgómag tiltakozását. („nem tudok máshogy megtörni mint százmilliószor magamban / nem a földre hullok egy folyóba ami nem folyik / amit nem érdekel a kőben a sárga virág el kell menni / el kell fojtani mint Tu Fu régi könnyét ne hagyjuk hogy a vers közönyös halott szépségébe süllyedjen” – András Gerevich fordítása) A megdöbbentő képi és hangulati világgal dolgozó költő versei kínai dallamos-hangsúlyos felolvasását különleges mágia lebegte körül. Yang Lian után Bartis Attila olvasta fel A vámos és az Úristen című novelláját, ami a szükségcsomagolás helyzetéből indul ki („A legfontosabb alatt mindig ott lapul egy koffer.”) A felolvasások után Keresztury miután megjegyezte, hogy mindkét beszélgetőpartnere tudja, milyen becsomagolni egy életet, megkérdezte, hogy a haza fogalmát tekintve milyen változást hozott a távozás. Yang Lian megjegyezte, elmenni egy helyről, ahol otthon van az ember kellemetlen érzés, ettől függetlenül nem tárgyiasítaná ennyire az otthont, mint fogalmat. Viccesen megjegyezte, hogy a világon mindenhol lehet találkozni kínaiakkal, de nyilvánvalóan ez sem elég. A haza azt a társadalmi teret jelenti számára, ahol érted a problémát, ahol a probléma fontossá, és bizonyos esetekben fenyegetővé válik. A távozás érzésétől szerinte nem lehet elmenekülni, viszont ezek az erős érzések rendkívül jó inspirációként hatnak. Keresztury konklúziójával, miszerint a haza egy virtuális és kiterjedt tér, ami mindenhova követ a világon egyetértett és hozzáfűzte, hogy az irodalomra az egyetlen feldolgozást segítő lehetőségként tekint.

Bartis Attila felolvassa A vámos és az Úristen című írását

Bartis osztotta Yang Lian véleményét, ahogy az addig elhangzottakkal is részben egyet tudott érteni, de szerinte nem léteznek a kényszertávozás feldolgozására egységes receptek. Kiemelte még a pillanat szerepét: amit itt és most kimondunk, az adott pillanatban az a leghelyesebb, ám egy következőben már a gondolat érvényét veszítheti. Azt vallja, hogy minden identitás egy neurózis. Ha képes az ember a medrében tartani, rengeteg energiát ad, viszont ha átszakítja a gátakat, a felhalmozott energiák elsodorják. Yang Lian hozzáfűzte Bartis Attila gondolataihoz, számára az otthon valamilyen különleges kapcsolatot jelenti a hely és közte, ott van az ember otthon, ahol ezt a kapcsolat, mint a gyökerek összekötik a hellyel. Yang Lian abba is beavatta a hallgatókat, hogy a hatalom figyelme a nyelvre is kiterjedt Kínában, a köznyelvi kínai egy ellenőrzött nyelvnek minősül, így ő nem ezen a nyelven alkot.

Az 1+2 felolvasás vendége ezen a napon Ilma Rakusa költő, műfordító és esszéista volt, aki igazi kozmopolita: magyar anya és szlovén apa gyermekeként Budapesten, Ljubjanában és Triesztben töltötte a gyermekkorát, majd Svájcba költözött szüleivel. Tanulmányait Zürichben, Párizsban és Szentpétervárott folytatta. A fesztiválra írt szövegében a Heimat (haza, szülőföld) többes számával vezeti fel a hozzá kapcsolódó kérdéseket: miért ne érezhetné egy ember több helyen is otthon magát? A beszélgetésből és írásából is kiderül: rendkívül sokat utazik, ez az életmód áll hozzá a legközelebb. Saját bevallása szerint ő európai és nem is hajlandó ennél szűkebb kategóriába sorolni magát, hiszen ez a sokszerűség rendkívüli emlékekkel gazdagítja. Szövegéből kiderült, hogy a nacionalizmust az otthont kompromittáló fogalomnak tartja, megfosztva az embert a szabad hazaválasztástól. A kérdésre, hogy elhagyni egy helyet egy újért szerinte adottság, vagy választás azt válaszolta, ő sosem volt a kényszertől traumatizált, nem így fogta fel, de sokak szükségből szakítják el a gyökereiket. Gyorsan hozzátette, hogy gyerekként gyakran szenvedett bőröndtraumában és természetesen vannak az életében olyan élmények, amiket sajnált elengedni. Ilyen volt például a trieszti környezet, a tenger közelsége (regényének címe, Mehr Meer – Több tenger – is erre utal). Lévai Balázs arról kérdezte, mihez képest lehet ilyen helyzetben kötni az identitást, amire egy későbbi beszélgetésben Tóth Krisztina által is sokat idézett válasz érkezett: a bőröndtraumák között az egyedüli konstans dolog az életében az olvasás volt és ekkor derült ki számára, olyan nagy ez a haza, hogy kitölti az egész világot. Könyveit barátoknak tekinti, a nyelvet, amiben tartózkodik meg egy mindent beszövő otthonnak. Lévai kérdésére, miszerint a Több tengerben tudatosan minimalizálta a történelmi tények előfordulását, azt felelte, a regénye egy belső biográfia, azt mutatja be, hogy lett az, aki, így tényleg csak az adott szereplőkhöz szorosan hozzákapcsolódó történelmi mozzanatokat írta meg.

Ilma Rakusa felolvas

Az Ilma Rakusával való beszélgetés azért is volt különleges alkalom, mert jelen volt a Több tenger fordítója, Kurdi Imre is, aki a regény műfajáról az identitás kérdésére következtetve kérdezett a szöveg mozaikszerű felépítésének a szerepéről. Az írónő válaszából kiderült, a mozaikosságnak tényleg van szerepe, ahogy ő fogalmazott, emlékfutamokat írt. Ezzel a kifejezéssel eljutott a beszélgetés a zene kérdéséhez, ami – ahogy Lévai fogalmazott – szintén hozzátartozik a Rakusa-kontinenshez. Kiderült, hogy az írónő is zenélt, végül a hangszeres, univerzális nyelv helyett a szavakat választotta és nem bánta meg, mégha megdöbbentő is, hogy „mennyi munka ez a Babilon, amiben vagyunk”.  Ilma Rakusa azt is elárulta a hallgatóságnak, hogy egy szöveg létrehozásánál neki az számít jobban, hogy megtalálta a mondanivalója a hozzáillő formát, maga a teremtés a fontos, a szöveg utóélete amennyire csak lehetséges, hidegen hagyja.

A fesztivál harmadik és egyben utolsó napján Keresztury Tibor összegzésével vezette fel a nyitóbeszélgetést, amiben kiemelte, az elmúlt két napban a haza fogalmára sok egyéni megoldás, de még több közelítő kérdés hangzott el. Ezeknek a kérdéseknek a megfogalmazása fontos fázisa az jelentés körülrajzolásának.

Edős Virág

Az In TranCE beszélgetéssorozat utolsó alkalmának első párosa Erdős Virág és Dan Sociu költő volt. Erdős Virág előbb Én vétkem, majd Na most akkor című bűn és panaszáradatot idéző versét olvasta fel. Előbbi végkifejlete a felsorolást lezáró kiszólás: „hagytam, hogy hagyjátok, hadd hagyjam én is, én vétkem, én vétkem, én igen nagy –, hagytam, hogy így legyen, de te ne hagyd.” Mindkét elhangzott vers a hangjukat hallatni képtelen embertömeg problémáit hozta felszínre, annyira sikeres tolmácsolásban, hogy hatásuk szinte tapintható volt a teremben. Dan Sociu verse teljesen más nézőpontból közelítette meg a haza témáját, írásában, mintha a föld egy befagyott pillanatban kilökte volna magából az embert, így az otthon is csak nosztalgikus emlékképként jelenik meg.

Keresztury a beszélgetés során közös pontként emeli ki a versek brutális realizmusát, ami a lét jelenlegi helyzetéből fakad. Erdős Virág elmondta, hogy a realisztikus képek és a társadalom szélére kerülteknek kölcsönzött hang mellett szerinte a versei nem nélkülözik a pátoszt és hozzátette, hogy ilyen helyzetekben írásaiban mellőzi az iróniát. A jelenlegi állapotokkal kapcsolatban vizsgálva a haza előjelét úgy fogalmazott, nem gondolná, hogy pozitív, vagy éppen negatív töltetű lenne maga a fogalom, inkább vannak benne olyan problémák, amiket meg kell oldani ahhoz, hogy felszabadítsuk és hogy mindenki otthon érezhesse magát benne. Kifejtette, hogy a problémák az öndefiníció hiányából és a honnan-hová kérdések feltevésének két évtizedes csúszásából erednek, így a fogalmi bizonytalanság társadalmi problémákat szült.

Dab Sociu

Dan Sociu kijelentette, hogy azt az érzést akarta metafizikus versével tükrözni, amikor az ember rájön, ez a világ többé nem az otthona éppen ezért ő is hanyagolja az irónia eszközeit. Verseiben próbálja kiragadni azokat a mozzanatokat, amik emberré teszik az embert, így képez kontrasztot az otthontalansággal. Az irodalom programszerűségére vonatkozó kérdésre Erdős Virággal ellentétben azt felelte, nem gondolja, hogy ez így működne, ő a saját nevében ír, a saját benyomásai vezetik. Később finomított ezen a kijelentésén, így a két költő véleménye közelített egymáshoz, amikor elismerte, a személyes és a társadalmi közötti határ több esetben elmosódhat. A hazáról szemléletesen annyit mondott, megtalálni bevándorlóként, elesettként azért is nehéz, mert az ember boldogságának az útjába áll a származásra való emlékeztetés. A népi identitás kérdésével kapcsolatban elmondta, hogy nem tudná kiemelni a román népi jellegzetességeket, hiszen az amerikai és brit kultúra jó részét vették át és talán ez lehet az oka annak is, hogy egy idegennel könnyebben szóba elegyedik, mint egy szomszédos utcában élővel. Ettől függetlenül fontosnak tartja, hogy nem a nyugatnak, hanem a saját közönségének ír, az eladhatóságot és a társadalmi szemlélet tükrözését egyáltalán nem tartja elsődlegesnek. Kettős írói szerepet fogalmazott meg, amikor azt mondta, a kreatív gondolatok a legfontosabbak, de közben (akár társadalmi) szerepet kell vállalnia, mint költő.

Garaczi László ironizál

A transznacionális szekció második párosa Lina Mounzer és Garaczi László volt. A libanoni írónő A hazámról, Garaczi pedig a Haza a mélyben című novelláját olvasta fel a hallgatóságnak. Az írónő megható, olykor az elbeszélés mikéntjére reflektáló, határozott gondolatokat közvetítő írása mintha a közönség előtt épült volna fel, ahogy egy mesét is rögtönözve, de meghatározott egységekből ad elő az ember egy gyereknek. Kontrasztnak is tökéletes volt a párosítás, mivel Garaczi László szövegének az egyik legfontosabb vonása a maró irónia. Írásából kiderült: otthon lenni nem annyira realitásként, mint vágyként létezik szerinte és a közös élmények ahelyett, hogy összekovácsolnának, vitákat szülnek, ami azt eredményezi, hogy hazák léteznek, de a haza már nem.

Lina Mounzer

Keresztury kérdésére Lina Mounzer elmondta, ő nem menekült, szabad választásukból emigráltak a családjával. A háborúról ír, mert ő ebből a témából tud építkezni és nem mondhatja, hogy elvesztett valamit, mert egy történetet kapott érte, ami gazdagítja és táplálja a kreativitását. A felolvasott szövegében (is) nagy szerepe van a szándékosan nyitott történetvezetésnek. Garaczi az iróniával kapcsolatban megjegyezte, hogy olyan abszurd világban élünk, ahol csak figyelni kell és egymás mellé rendezni a részleteket. Erdős Virággal szemben ő azt fogalmazta meg, hogy az identitással kapcsolatos írásokban is fontos, hogy legyen humor, a nevetés, a nevetni tudás óriási erő és jó módszer a megértéshez, egy szöveg is lehet szeretettel ironikus a tárgyával szemben. A két szerző egyetértett abban, hogy a szimbólumok és a túl egyszerű, lesarkított beszéd, ami az identitással szemben megfigyelhető a közéletben nagy veszélyeket hordoz. A jel nem a közös ünnepet, hanem a kirekesztést hordozza magában. Kulcsmondatként emelhető ki, hogy minél kevesebb szót használnak szlogenként a politikában, annál többet kell az íróknak, ellensúlyozva az aránytalan leegyszerűsítést. A kérdésre, amit Keresztury feltett Garaczinak, miszerint van-e esély arra, hogy egy olyan hazában éljünk, ami az egységes gondolatokon alapul, azt felelte, neki inkább az azonosság tűnik rémisztőnek. A más gondolatokat ellenségként érzékelné így az ember. Egy ideális társadalmi közeg szerinte nem a másságot látná abban a gondolatban, ami különbözik az övétől, hanem az érdekességét, így kialakulhatna egy építőjellegű dialógus. Garaczi elmesélte, hogy egy hosszabb távollét volt szükséges ahhoz, hogy új nézőpontokat találjon az otthonnal kapcsolatban. Lina Mounzert a szövegében is megtalálható menedéktáskákkal kapcsolatban kérdezte Keresztury (a novellájában a menedéktáskába lehetett pakolni a legfontosabb dolgokat, amiket ki akartak menteni a régi otthonukból). Arra, hogy ki tud-e majd valaha pakolni ebből a táskából, azt válaszolta, néha úgy érzi, miden rendben van az adott helyen, gyakran meg szorong, így a bőröndjét sem pakolja ki soha, mert ha kell, így nem tud azonnal elindulni. A beszélgetést Keresztury azzal a konklúzióval zárta le, ami a rendezvény során többször is megfogalmazódott: a haza csak nemzetközi kontextusban definiálható fogalom.

Tóth Krisztina válaszol

A rendezvényt záró beszélgetés során Tóth Krisztinát verse (A világ minden országa), novellái (Idegen test, Szerda dél) és egy készülő regényrészlet felolvasása után kérdezte Darabos Enikő és Winkler Nóra. A szövegekben megfigyelhető volt az idegen szempontjának figyelembevétele, ezzel kapcsolatban megjegyezte, hogy nála a haza egyből magával hozta a kívülálló nézőpontját (a Szerda délben például egy csapat görög bevándorló első benyomásait ismerhette meg a hallgatóság, itt Magyarország az idegen hely, a lehetséges otthon). Darabos Enikő kérdésére, miszerint neki mit jelent a haza, Tóth Krisztina az Ilma Rakusával való beszélgetést idézte fel: a haza neki nem egy külső helyet jelent, ahová meg lehet érkezni. Ez a hely a külső benyomások belső lecsapódása, amire akkor tud igazán felhőtlenül gondolni, amikor az identitása veszélyben van. Szerinte minden utazás élménye újabb nézőpontokat hoz be az összehasonlításra (utalva ezzel Garaczi véleményére), majd hozzátette, amikor úgy érzi, hogy tényleg bármi megtörténhet vele, lehetetlen helyzetekbe kerül, akkor van igazán otthon. Egyetértett Ilma Rakusa véleményével a nyelvről, mint otthonról, az írásról azt tartja ő is, hogy a belakhatatlan világban valami sajátot hoz vele létre, ami egy biztos pont a zűrzavarban. Ehhez hozzákapcsolta a gondolatot, hogy az irodalomhoz hozzátartozik az otthontalanság érzése, a körbeírhatatlan honvágy valami olyasmi iránt, ami nincs. Az irodalom felvetett társadalmi feladatáról azt mondta, hogy a szövegek elsődleges feladata az, hogy jól legyenek megírva, így eljuthat valahova, de ezt nem lehet programszerűen felfogni. Mesélt a franciaországi élményeiről, amikor mások klisékkel viszonyultak a származásához és megállapította, hogy az idegen emberekkel kapcsolatban is vannak csomagok, velük érkező általánosítások, amikben gondolkozunk, ahogy az irodalomban is megvannak ezek a következtető csomagok. A kérdésre, hogy elhagyná-e Magyarországot nemmel felelt, mivel a nyelvi kötődése itt a legerősebb és bár a nyelvet, mint tudást és gondolkodásmódot magában hordozza, nem hiszi, hogy elég lenne neki egy idegen környezetben a nyelvben lakás.

A beszélgetések közötti szünetekben is folytatódott a párbeszéd, ami a pódiumon kezdődött el, és talán ez is volt a célja a fesztiválnak: egy helyet találni, a senki földjét, ahol az egyszerűnek tűnő, de fontos kérdéseknek is helye van.

Harmos Noémi

[nggallery id=104]
Fotók: Börcsök Mihály