Színházkerti útmutató

ZSIGMOND ANDREA: MI KRITIKA MÉG? SZÍNEK ÉS ÉNEK

Még. A könyv címének a kulcsszava. Zsigmond Andrea Mi kritika még? című műve a határokat keresi, nem a klasszikus értelemben vett kritika területén mozog. Persze a kérdés az, hogy mi tartozik bele, és mi nem? Valamint lehet-e a megváltozott világban ugyanúgy beszélni egy előadásról, mint előtte? Mi a kritika feladata (nem csak kritikusi szemszögből)?

Még. A könyv címének a kulcsszava. Zsigmond Andrea Mi kritika még? című műve a határokat keresi, nem a klasszikus értelemben vett kritika területén mozog. Persze a kérdés az, hogy mi tartozik bele, és mi nem? Valamint lehet-e a megváltozott világban ugyanúgy beszélni egy előadásról, mint előtte? Mi a kritika feladat (nem csak kritikusi szemszögből)?

A könyv szerkesztésére is a formabontás, újszerűség a jellemző. A színházról való gondolkodás, a rögzítettlenség, a teremtés mítosza – a hátoldalon olvasható mottóként is felfogható, a könyvből kiragadott szöveg vizualizálódik – megjelenik a kötet szerkesztésében. Első pillanatra mesekönyvnek látszik. Kis formátumú, kis piros, kedves rajzok, majd a cím, s ekkor válik világossá, hogy nem gyerekeknek íródott. A borító és az alcím nagyon jól kifejezi, mit foglalnak magukban a köztes lapok: hangulatokat, benyomásokat, humorral kevert megállapításokat, telis-tele megtörő gesztusokkal.

Az erdélyi színházi életbe enged betekintést, de magyarországi olvasóként ez csak távoli kép marad. Érdekes másfajta nézőpontból olvasni, teljesen idegenként, és éppen ezért inkább kukucskáló színház benyomást kelt, ahol nem kerülhet az ilyen olvasó/néző mindenttudó/értő pozícióba. Vannak fejezetek, amelyeknek az ’ismerős-élmény’ ad alapot, amit csak abban a közegben szerezhet meg az olvasó, így az itteni befogadó számos dologból kimarad, de nem az egész könyvből. Kap egy képet mindenképpen, méghozzá Zsigmond Andrea nézőpontjából (véletlenül sem a szokásos megközelítésből) az erdélyi magyar színházak életéről.

Természetesen a helyi vonatkozások mellett találunk általános érvényű, a színházra, valamint a róla szóló diskurzusra vonatkozó megállapításokat. A teatrológusokról (nálunk a színházelméleti, színháztörténeti képzésnek felel meg, de vannak, akik a dramaturgot is ide sorolják)’értekezik’, hogy mi tartozik ide, és mi is a dolga a színházzal foglalkozó embereknek; a kritikák közvetítenek a nézők és az előadást létre hozók között, vagy visszacsatolás az alkotóknak, vagy mindkettő, esetleg egyik sem igazán.

Mi tartozik bele egyáltalán a kritikába? Zsigmond Andrea megpróbálja kitágítani a műfaj határait, és felhívni a figyelmet, hogy tudni kell, hogyan jön létre egy előadás, mi van mögötte. Mindezekről úgy beszél, hogy nem ő formál véleményt, hanem a színházi gépezetben dolgozó, ahhoz közel álló emberektől kérdez. Ez által több nézőpontot hoz be egymás után, sokszor egymásnak részben, vagy teljesen ellentmondó véleményeket, jelezve, hogy nincs konszenzus a kérdésben. Nincs rögzítettség.

Nem csak a kritika kerül elő, hanem a kortárs drámáknak a kérdése, és ezzel együtt a megjelenítésük.

Vannak részek, amik még a kitágított értelmezésnek is már nagyon a határán mozognak, ha ugyan át nem lépték azokat. Gondolok itt a boldogságról szóló részekre, vagy a gyermekek olvasmány és filmélményeinek a több oldalon keresztül való taglalására.

Elsősorban olyan írásokat tartalmaz ez a könyv, amelyek már máshol, más kontextusban, például egy fesztiválújság hasábjain már megjelentek. Meghatározó a szerkesztés. Ebből az is adódik, hogy nagyon sok kisfejezetre tagolódik, és durva példával élve mindenhová, akár az állatkertben, bekukkant az olvasó, de hamar indul is tovább.

Ahogyan fentebb említettem túlnyomórészt vélemények (vannak közöttük blogbejegyzések és direkt kérdésre adott válaszok) sokaságát tartalmazza a kötet, de helyet kaptak előadáselemzések ( Szúnyogok, csend, cigaretta – Mezei Kinga Julija körül című fejezet többek között), visszaemlékezések ( például a zsámbéki Bocsárdi rendezte Bánk bánról), publicisztikai írások, mint a nyomtatott világ online-ba fordulásáról szóló írás, fordítások, interjúk, de geg-ként értelmezhetően facebook bejegyzés, email, keresztrejtvény, sudoku, quiz, vicc is belekerült a kötetbe. A Színházi hiszekegy (Béreslaci a dagadt manduláknak) is ilyen:

„ Hiszek egy színházban,
mindenható rendezőjében,
térnek és koncepciónak kitalálójában.
A mi színházunkban,
A Figura Stúdiójéban,

[…]

Hiszek a művészszínházban,
Egy katartikus rendezői vízióban,
Szöveg, mozgás és látvány egységében.
Vallom a figurás szellemiséget,
A színészek alázatát
És az eljövendő örök mecenatúrát.
Figura.” 

A nyelvhasználatát tekintve a könyv nem a tudomány nyelvén szól, hanem sokkal könnyedebb, esszéisztikus, a szépirodalmi stílushoz közelítő nyelven szólítja meg olvasóit. Erre mutat az idézett rész is. Ami jellemző még a nyelvhasználatra, hogy nagyon közvetlen, a beszélt nyelv rövidült formulái sorra előkerülnek az oldalakon, nem szokása e kötetnek kiírni a darab címét, vagy a rendező teljes nevét, hanem ezeket köznapi formájukban használja. Mindvégig érezhető a könyvjelzőben található, a fejezetek témamegjelölését, összefoglalását végző kommentekben az irónia. Valamennyire az önmeghatározás talaján is mozog ez a kötet. Kritikus beszél kritikáról, és kritikusról, vagyis magáról.

Az pedig, hogy az értő, szakmai közönséget célozza, vagy az inkább laikusnak mondható nézőt nem eldöntött tény.

(A kötet kiadása: Kolozsvár, Korunk, 2012.)

 Vagdalt Krisztina