Barlog Károly: Via Sandgasse (Nyolcadik kerületi etűd)

1. (Cipó)

A Potyka Söröző résnyire nyitott ajtaján kigurult egy ökölnyi nagyságú narancs. S ahogyan az ajtón ki, azonmód gurult be történetünkbe, egyelőre titok, miért. Annyit azonban itt leszögezhetünk, hogy csínján kell bánni az efféle jelenségekkel, s úgy általában minden konzumtermékkel, amely az elbeszélésekben előfordulhat. Erről szót ejtettem már, midőn egy – hozzám hasonlóan szárnyát bontogató – szerző (írhatnám a játék kedvéért: testvérem Azúrban; s ha már Azúr, akkor itt némi hely kívánkozik Tolnainak is – készségesen hajlanak meg a szándék előtt a szavak –, aki irodalmunkra, az úgynevezett „vajdasági magyar irodalomra” rányomta azúr színű billogját, hogy azt onnan egy istenért sem tudjuk, nem is akarjuk!, levakarni) elküldte hozzám szövegeit véleményezésre, s ott a kávé, úgy, mint a történet fontos gócpontja – szinte minden történés ebbe a gőzölgő, sötét misztériumba ömlött – pontosabb kifejtésre várt. Írtam is rögtön neki: el sem tudja képzelni, mennyi, de mennyi metafora főzhető ki húsz deka őrölt kávéból. Ugyanígy, az is csak hézagosan sejthető, hogy mi rejtőzik ama narancs héja alatt, mely az imént a történetbe begördült.

A pofon, mely úgy csattant el, mint forró nyáresti csók, azonnal kiterítette Cipót. Néhány percig még feküdt a kövön, várta az ilyenkor rendre érkező rúgásokat. Hisz’ ebben a kocsmában a párharcnak nincsenek szabályai, a lovagi becsületről sohasem hallhattak az itt tanyázó furcsa figurák, itt semmi sem ér teljesen véget, minden fokozható a végtelenségig – minden egyes pofon csak cifra előhírnöke az elkövetkező haddelhaddnak.

A rúgások azonban elmaradtak, és Cipó végül úgy döntött, feláll. Tekintetével idegesen nyalogatta a teret, kapaszkodókat keresett. Végül a sarokban álló fogashoz kúszott, azon húzta fel magát. A narancsok az iménti ütés hatására szatyrából szanaszét gurultak, s hősünk úgy gondolta, az ajtón kigördülő gyümölcs nyomába szegődik.

A hősünk neve tehát: Cipó. Ez is milyen különös. Hogy tudniillik, így, narancsostul már majdnem kitesz ez a kocsmai eset egy könnyed ozsonnát, melyen azután itt kellemesen elrágódhatnók. Ám az esztétikai értékre hajtva jobb lenne, ha mégsem kebeleznénk be minden szereplőt és körülményt még a novella elején.

Ez a négy egymáshoz forrasztott hang tekinthető azután személyleírásnak is: hisz’ olyan ember ez a mi Cipónk, aki csakis valamilyen különleges kulimászból sülhetett ki, kemencében. Mondják, keveset beszél, de ha szól, úgy szakadnak el szájáról a szavak, ahogyan tengerparti halászkikötőktől a rozoga bárkák.

Idekünn az idő kellemes – a szél isteni lehelet. A közeli péküzletből pulzál kifelé a kenyérillat, a Nap lenyugodni készül, cihelődik az ég peremén, akár egy öreg anyó. A következő pillanatban a tárgyak mintha maguktól kezdenének fényleni. Olyan erősen világítanak, mintha energia formájában sugároznák szét magukat. A villódzó félhomályban Cipó már nem tud részleteket megkülönböztetni. Egy másik rendszer ereszkedett alá. Hosszú percekig keresi a számára rendelt nyúlcsapást a betondzsungelben, mire végre nekilódul a Népszínház utcának. Tudja, hogy ilyenkor már nem számíthat semmi jóra; hogy ilyenkor bármit csinálhat az ember, sorsa elrendeltetett. Este hatig még bármi jó történhetne a Magdolna-negyeddel. Hat óráig még elküldhetné a Mindenható valamelyik angyalát a nyolcadik kerületbe. Hat után azonban, akárha ócska vászonkabát, úgy ölel körbe itt mindent a nihil. Ha valaki nekilendül ilyenkor a Népszínház utcának, még mielőtt célt érhetne, lerészegül. Éles határ ez a józanész és a boldog öntudatlanság között – de könnyen adja magát, bármelyik pillanatban átléphető mindenféle útlevél nélkül.

A Népszínház utca egyszerre kezdet, átmenet és kiteljesedés – a város történetének minden korszakában: ígéret és gettó. Akár egy precíz orvosi mérőműszer, melyen elsőként mutatkozik meg az átalakulás, még a lappangási periódusban, mielőtt a gazdatestnek tudomása lenne róla.

A Kisfuvaros utca sohasem töltött be olyan jelentős szerepet a nyolcadik kerület életében, mint a Nagyfuvaros utca. Ez utóbbiról sok mindent megtudott Cipó, midőn először lapozta fel a Pressburger fivérek (György és Miklós) csodálatos elbeszéléskötetét. A Kisfuvaros utcának egyetlen épülete sem állt a svéd király oltalmában, épületeibe nem zártak a világégés ideje alatt rémült zsidó gyerekeket. De lássuk be, ha a történelem folyamán nem is éltek kiváló adottságaival, ma a Magdolna-negyed frekventált pontja. A Kisfuvaros és a Homok utca sarkán található épület vakablakai menedéket kínálnak a közelben tanyázó hajléktalanok számára az eső elől, de ugyanakkor ezen a környéken a székelés is zavartalanabb a járdaszélen parkoló autók fedezékében. Az épület falán egy tábla díszeleg. Cipó régebben mindig nevetett, amikor feltekintett erre a táblára. Az égszínkéken ez a furcsa narancsba hajló piros – az úgynevezett “komenista piros”, mások szerint inkább nyolcvanasévek-piros, amely mintha az idő múlását is jelezné, illetőleg azt, hogy ahol diktatúra van, ott semmi sem az, ami, maximum a neve az; a piros ≠ piros – azt hirdeti, itt található a Szebben Szeretnék Járni Egyesület székhelye. Bizony, én is szebben szeretnék járni – mondogatta ilyenkor – mégis a körülmények úgy játszanak közre, hogy folyton rosszul járok.

Aztán eszébe jut az is, hogy talán épp ezen az útvonalon közelíthette meg a Homok utcát a tizenöt éves József Attila, midőn „a polgári iskola I-IV. osztályai és a főgimnázium I-IV. osztályai között fennálló tantervi különbözet tárgyaiból felvételi vizsgálatot tett” a hajdani Budapest főváros VIII. ker. Homok utcai községi polgári fiúiskolájában. Vajon megérintette-e a lírára már akkor is fogékony lelkét a Homok utcai neoreneszánsz kapubejárat esztétikája és az ablaksorok tökéletes szimmetriája – a Rendnek ez a fajta megnyilvánulása. A verseiből nem derül ki, máshonnét meg badarság lenne erre választ várni.

Tehát az egyetlen ember, aki ebből a történetből megismerhető lesz, az Cipó. Tekintetünket most akasszuk vissza a neoreneszánsz kapubejáratról Cipó vörös, pihés tarkójára. Hősünk igazi pesti srác, ahogyan ő szokta mondani. A bőrében még ma is érezni a Havanna lakótelep nehéz levegőjét, melyben elkeveredik a vasárnapi ebédek illata és a leharcolt hetedik emeleti lakás doh- és szeszszaga. Miután szülei a Kistext bezárása után munka nélkül maradtak, a család lassan, fokozatosan kezdett szétforgácsolódni. Testvérei idejük legnagyobb részét az utcán töltötték, s ha úgy adódott kerékpár-tárolókban, pincékben húzták meg magukat éjszakára. Féltek hazamenni, szembesülni apjukkal, aki már délre a sárgaföld alá itta magát, és ilyenkor az számított szerencsésebb esetnek, ha csendben lekuporodott a nappali közepén, és maga alá vizelt. Tipikus családmodell ez a rendszerváltást követő időkben a Havannán.

Erről óhatatlanul eszünkbe jut történetünk egy másik szereplőjének, B. atyának a története arról, hogy midőn a nyolcvanas évek derekán kísérte kalkuttai Teréz anyát a nyolcadik kerület bejárásában, az az egyik utcában így szólt: Atya, ide egy hajléktalan szállót kell építeni! De hát Magyarországon nincsenek hajléktalanok – válaszolta erre B. atya. Majd lesznek – mondta Teréz anya –, és tovább imádkozott azokért a szerencsétlen emberekért, akik a munkásszállásokról, egyik napról a másikra az utcára kerültek, elvesztve munkahelyüket.

Cipó végül úgy döntött, megpróbálja legalább magát megmenteni az enyészettől, és a tárolók kétes biztonsága helyett egy belvárosi padot választott menedékül. Napközben a belváros utcáit járta, és aprópénzért skiccelt a járókelőknek portrét, épületeket.

Portrét csak azért rajzolt, mert arra volt nagyobb kereslet, de igazából gyűlölt emberi arcokat rajzolni. Idegesítette őt az emberek tökéletlensége, aránytalansága, hogy tudniillik mindnyájunknak van egy kikezdhető pontja, hogy minden létező a nap alatt hibádzik a teremtésben. Az épületeket viszont nagyon szerette: az arányosságokat, a jól kidolgozott boltíveket, és a boltívekbe ütköző szigorú éleket. Miután a belvárosban már mindent megrajzolt, amit erre érdemesnek tartott, elindult felfedezni a „külsőbb” kerületeket. Így jutott el és horgonyzott le végül a nyolcadik kerületben. Kezdetben a Köztársaság téren és környékén húzta meg magát; innen figyelte a Kun utca és a Dologház utca sarkán álló tűzoltólaktanya épületét, s miután többször is megkísérelte lerajzolni annak neobarokk stílusban épített tornyát, és mindannyiszor kudarcot vallott, végül új döntött, új épületet keres magának. Talán a gondviselés keze irányította őt épp a Tömő utcába.

Amint ott sétált, egyszer csak szembe találkozott egy kellemes megjelenésű úrral, aki B. atyának nevezte magát. Ma sem emlékszik rá pontosan Cipó, hogy mi történt akkor, ott a Tömő utcában, csak azt tudja, hogy abban a pillanatban vett gyökeres fordulatot élete. Akkor tudta meg, hogy van más, különb törvény az emberinél, és ha egy családot el is kell veszítenünk, másik családot kaphatunk a helyébe. Nem sokkal később már egy nyolcadik kerületi bérlakásban találta magát, az ágya mellett egy csörgőóra kattogott, akárha valaki az ujjait tördelné, és megszólalt minden reggel pontban hat órakor. És miközben Cipó lassan, cihelődve kelt ki ágyából, eszébe jutott B. atya mondata: Istennek hatalmában áll elvenni, és ugyanúgy hatalmában áll adni is.

Most, miközben halad előre a valamikori Kleine Sandgassén, a mai Homok utcán, a Grosse Sandgasse, azaz Erdélyi utca felé, szatyrában a megviselt narancsokkal, és egy könyvvel, ismét ezt a mondatot hallja.

Istennek hatalmában áll elvenni, és ugyanúgy hatalmában áll adni is. Csak végre adna már!

(Elhangzott az V. Kultúrcsempész Sínbusz Fesztiválon)

ŠINOBUS FESTIVAL ŠVERCA KULTURE

Karolj Barlog: Via Sandgasse (Etida VIII okruga)

1. (Cipovka)

Kroz poluodškrinuta vrata pivnice Poćka, iskotrljala se narandža veličine jedne pesnice. I tek što je prošla kraj vrata, tako se odmah i ukotrljala u našu priču. A s kakvom namerom, to je zasad tajna. Ali da odmah razjasnimo nešto. Treba biti obazriv sa ovakvim pojavama, a i inače, sa svim potrošačkim proizvodima koji se u pripovetkama obično spominju. O ovome sam već ranije govorio kada je jedan autor – koji je isprobavao svoja krila slično kao i ja – (a mogao bih, ako se već igramo, napisati i: moj azurni brat; a kad smo već kod Azura, onda moramo spomenuti i Tolnaija – reči se velikodušno klanjaju pred namerom –, koji je na književnost, na našu takozvanu „vojvođansku mađarsku književnost” lupio svoj pečat azurne boje tako da ga odatle nikako ne možemo, niti bismo hteli! odstraniti), dakle onda kada mi je poslao svoje tekstove na pregled, a tamo je kafa, kao vrlo važan fokus priče – pošto su se maltene sva dešavanja ulivala u ovu tamnu misteriju koja se puši – čekala na detaljniji rasplet. Odmah sam mu i napisao: ne bi ni poverovao koliko metafora bi se moglo skuvati od dvadeset deka mlevene kafe. A isto tako se i naslutiti jedva može šta li se to skriva ispod kore one narandže koja se maločas ukotrljala u priču.

Šamar, koji je pljesnuo poput vrućeg letnjevečernjeg poljupca, u momentu je nokautirao Cipovku. Neko vreme je još ležao po podu, čekajući udarce koji bi u ovakvim slučajevima obično usledili. Jer u ovoj krčmi ne postoje pravila u tuči, ovdašnji čudni likovi nikad nisu čuli za vitešku čast, ovde se nikad ništa ne dovršava u potpunosti, sve se može rastezati do beskraja – svaki pojedini šamar je samo šljašteći vesnik onog ludila koji ga sledi.

Šutiranje je, međutim, izostalo i Cipovka je na kraju odlučio da ustane. Pogledom je nervozno lickao prostor, u potrazi za ikakvim ručkama. Na kraju je otpuzao do čiviluka u ćošku i pridržavajući se uz njega, uspeo se podići. Usled udarca su mu se narandže iz cegera rasule na sve strane, a naš junak je rešio da krene u poteru za voćkom koja se iskotrljala kroz vrata.

Dakle, ime našeg junaka je Cipovka. Već je i ovo čudno. To da, znate li, ovako, s narandžom ovaj slučaj iz krčme nam nudi skoro jednu celu laganu užinu za grickanje, s kojom se kasnije komotno možemo pozabaviti. Ali ako se želimo povući ka estetskoj vrednosti, bolje bi nam bilo da nam ne prirastu za srce svi akteri i okolnosti već odmah na početku.

Ovih šest glasova, priljubljenih jedni uz druge se kasnije mogu uzeti i kao opis ličnosti: jer ovakvog čoveka poput našeg Cipovke su mogli da ispeku jedino iz nekog neobičnog bućkuriša, i to u pećnici. O njemu kažu da retko govori, ali brate, kada krene, reči napuštaju njegova usta kô razdrndane lađe ribarske luke na moru.

Vreme ovde napolju je prijatno – vetar je božji dah. Miris hleba pulsira iz obližnje pekare, sunce se sprema na počinak, tetura se po nebeskom obodu kao neka stara bakica. U sledećem trenu kao da predmeti sami od sebe počinju da sjaje. Tolikom jačinom svetle, kao da sami sebe zrače u formi energije. U svetlucajućem polumraku Cipovka više nije u stanju da raspoznaje detalje. Jedan drugi sistem se spustio ispod njega. Duge minute provodi u potrazi zečjeg traga predviđenog za sebe u betonskoj džungli, dok se na kraju nije uputio ka Nepsinhaz ulici. Zna da tada više ne sme očekivati ništa dobro: čovek sad već bilo šta može da čini, sudbina mu je zapečaćena. Do šest uveče bi se još švašta lepo moglo desiti s kvartom Magdolna. Do šest časova bi Svevišnji još uvek mogao da pošalje nekog svog anđela u VIII okrug. Ali nakon šest, nihilizam grli sve moguće, poput kakvog dronjavog kaputa. Ako iko tada krene Nepsinhaz ulicom, biće pijan i pre nego što stigne gde je naumio. Granica između čiste svesti i srećne neprisebnosti jeste jasna – samo što se lako kida, bez ikakvog pasoša se svakog momenta može preći.

Ulica Nepsinhaz je istovremeno početak, tranzit i ostvarenje – u svim epohama istorijata grada: i obećanje i geto. Kao precizan medicinski instrument na kojem se po prvi put vidi preobražaj, još u onoj prvoj, skrivenoj fazi, kada ga gazda tela još nije svestan.

Ulica Kišfuvaroš nikad nije igrala tako značajnu ulogu u životu VIII okruga kao Nađfuvaroš ulica. O ovoj drugoj je Cipovka mnogo toga saznao, kada je prvi put prelistao čudesnu zbirku pripovedaka braće Presburger (Đerđa i Mikloša). Nijedna zgrada Kišfuvaroš ulice nije bila pod zaštitom švedskog kralja, za vreme rata u njih nisu smeštali prepadnutu jevrejsku decu. Al’ da priznamo, iako tokom istorije nisu baš iskoristili njene idealne kapacitete, ona je danas posve popularno mesto kvarta Magdolna. Slepi prozori zgrade smeštene na ćošku Kišfuvaroš i Homok ulice nude ondašnjim beskućnicima utočište od kiše, a istovremeno je i obavljanje velike nužde mnogo pogodnije u zaklonu koji čine automobili parkirani na ivici trotoara. Zid zgrade krasi jedna tabla. Ranije bi se Cipovka uvek smejao kad ju je ugledao. Na nebeskoplavoj pozadini je neka čudna crvena boja koja vuče na narandžastu ‒ ona takozvana „komunjarska crvena” ili kako je drugi zovu: crvena-iz-osamdesetih, koja kao da meri i proticanje vremena, odnosno to da tamo gde je diktatura, tamo ništa nije onako kako izgleda, osim, u najboljem slučaju, naziva; crveno ≠ crveno ‒ već reklamira to da se ovde nalazi sedište Unije Lepo Sam Prošao. Tako je, dabome, i ja bih da lepše prođem ‒ ponavljao je tada ‒ al’ opet se okolnosti postavljaju tako da stalno prolazim lošije.

A onda se prisetio i toga da je možda baš ovom putanjom prilazio Homok ulici petnaestogodišnji Atila Jožef, kada je „polagao prijemni ispit iz razlika između nastavnog plana I-IV razreda građanske škole i I-IV razreda glavne gimnazije”, u nekadašnjoj Opštinskoj građanskoj školi za dečake u Homok ulici VIII okruga glavnog grada Budimpešta. Da li je već onda njegovu dušu osetljivu na liru dodirnula estetika neorenesansne ulazne kapije u Homok ulici i savršena simetričnost prozora u nizu ‒ ovakva vrsta prikaza Poretka. Ovo se iz njegovih pesama ne može iščitati, a odgovor bi bilo besmisleno negde drugde tražiti.

Dakle, jedini čovek koga ćemo upoznati iz ove priče, biće Cipovka. A sada, usmerimo naše poglede sa neorenesansne kapije na Cipovkin crven, paperjast potiljak. Naš junak je pravi peštanski momak, kako on to voli da kaže. Na svojoj koži još uvek oseća težak vazduh stambenog naselja Havana, u kome su izmešani mirisi nedeljnog ručka, smrad i alkohol iz krš-stana na sedmom spratu. Nakon što su mu roditelji ostali bez posla posle zatvaranja Kišteksta, porodica se polako, postepeno počela raspadati. Braća su mu najviše vremena provodila na ulici, a ponekad bi prenoćili i u skladištima za bicikle ili po podrumima. Bojali su se da odu kući i suoče se s ocem, koji je već u podne bio pijan kô letva, a u takvim slučajevima bi bolja verzija izgledala tako što bi im se otac u miru sklupčao nasred dnevne sobe i upišao. Tipičan porodični model na Havani u periodu nakon promene režima.

A ovo će nas je i nenamerno podsetiti na drugog junaka naše priče, oca B, koji je sredinom osamdesetih pratio Majku Terezu iz Kalkute u obilazak VIII okruga, a ona mu u jednoj ulici rekla sledeće: Oče, ovde bi trebalo podići dom za beskućnike! Ali u Mađarskoj nema beskućnika ‒ odgovorio je otac B. Neka, biće ih ‒ rekla mu je majka Tereza, i nastavila da se moli za nesrećnike, koji su se iz radničkih domova, preko noći našli na ulici, izgubivši svoja radna mesta.

Cipovka je na kraju rešio da će makar sebe pokušati da spasi od propasti, pa je umesto sumnjivih skladišta, za utočište odabrao jednu klupu u centru. Tokom dana bi hodao ulicama centra grada i za sitne pare prolaznicima skicirao portrete i zgrade.

Portrete je crtao samo zašto što je potražnja za njih bila veća, ali je inače prezirao da crta ljudska lica. Nervirala ga je nesavršenost ljudi, njihova nesrazmernost, to što, znate, svi mi imamo neku slabu tačku, jer je sve postojeće pod suncem roba s greškom. Zgrade je, međutim, jako voleo: njihovu proporcionalnost, fino izrađene svodove i oštre ivice koje su naletale na njih. Nakon što je po centru već nacrtao sve što je smatrao vrednim, krenuo je u otkrivanje „udaljenijih” okruga. Tako je dospeo u VIII okrug gde se i naposletku skrasio. U početku se muvao oko Trga republike, odatle je posmatrao zgradu vatrogasaca na ćošku ulica Kun i Dologhaz, i nakon što je više puta pokušao da nacrta njen toranj neobaroknog stila i svaki put bi omašio, na kraju je odlučio da potraži sebi novu zgradu. Verovatno ga je ruka sudbine odvela upravo u Ulicu Teme.

Šetajući tamo, odjednom je naleteo na jednog gospodina prijatnog izgleda, koji je sebe zvao ocem B. Cipovka se ni dan-danas ne seća šta se to tačno desilo u Teme ulici, zna samo da mu je život iz korena uzeo novi preokret. Tada je saznao da postoje i drugi zakoni osim ljudskih, i da i po cenu da jednu porodicu treba da izgubimo, možemo dobiti drugu porodicu umesto prve. Nedugo posle već se našao u jednom stanu u VIII okrugu, pored kreveta mu je pucketao budilnik, kao da mu neko prste lomi, i svakog jutra bi se oglašavao tačno u šest. I dok bi Cipovka mrzovoljno izlazio iz kreveta, setio bi se rečenice oca B: Bog ima pravo da uzima, a isto tako i da daje.

Sada, dok hoda pravo po nekadašnjoj Klajne Sandgase ulici, a po današnjoj Homok ulici, prema Grose Sandgase tj. prema Erdelj ulici, sa izudaranim narandžama u cegeru i jednom knjigom, ponovo čuje tu rečenicu.

Bog ima pravo da uzima, a isto tako i da daje. Ma, samo kad bi već napokon i dao!

Prevela Erna Zedi