Tiszatájonline | 2012. március 13.

Az élhető város II.

DÁVIDOK ÉS GÓLIÁTOK

Építenünk mindig itt és most kell – írja Wright. A triviálisnak tetsző kijelentés fontos alapigazságot takar, ugyanis azzal, hogy a hely és az idő fontosságát kiemeli, mintegy a korszerűségre szólít fel, a jelen feladatainak való megfelelésre […]

DÁVIDOK ÉS GÓLIÁTOK

Építenünk mindig itt és most kell – írja Wright. A triviálisnak tetsző kijelentés fontos alapigazságot takar, ugyanis azzal, hogy a hely és az idő fontosságát kiemeli, mintegy a korszerűségre szólít fel, a jelen feladatainak való megfelelésre.

Egy új építészeti projekt azonban – általában – kialakult környezetbe ékelődik, s ezért egy másik kritériummal is szembe kell nézni, amit Gropius így fogalmazott meg. „Az építész szempontjából nézve a tradíció mindig is többet jelentett, mint elmúlt korok és életformák külsőséges formanyelvének felületes utánzását. A tradíció: annyi, mint megragadni egy táj jellegzetes vonásait, amelyek a táj és az ember kölcsönhatásából és az uralkodó szellemi és anyagi körülmények hatására hosszú idő alatt kialakultak.”

A kérdéses terület jellegzetességeit tekintve az elsővel nem lehet baj, hiszen az erőmű tradíció nélküli szűkebb környezete olyannyira a senki földje, hogy eleve a jelenkori építészet után kiált. A nehézséget a Gropius által megfogalmazott, tágasabb horizontú feltételek okozhatják, hisz el kell dönteni, mely gondolat mentén fésülődjön a városszövetbe a bizonytalan pedigréjű terület.

Hogy konkrétan mi értendő a meglévőn, amihez viszonyulni illik, az objektív és szubjektív tapasztalatok összességéből áll, s biztosan hasonlít a városlakók szakmaiságot nélkülöző, de nagyon is empirikus véleményéhez, amelynek gyakori kinyilatkozása, hogy Szeged élhető város. Hogy ez konkrétan mit jelent, arra sokféle válasz adható, például: hogy egyszerre kicsi és nagy, barátságos és elegáns, vidékies hangulatú, ugyanakkor nyüzsgő, s nem csak eleven kulturális és egyetemi élete van, de vízi is, hogy a tömegközlekedése gördülékeny, ám ettől függetlenül a város gyalogszerrel is bejárható.

Ezekre a megfoghatatlan, de lényegi dolgokra kellett ráérezniük a pályázóknak, s összeadni benyomásaikat a rögzített kikötésekkel, vagyis, hogy az ipari terület három objektuma – a kémény, a csarnok és a nyolclábú beton állvány – mementóként megőrzendők.

Bár a tervezőknek alkalma nyílt a terület bejárására és az átélhető impulzusok megszerzésére, a pályázatok némelyikében Szegedre vonatkozóan érdekes olvasatok születtek. Igaz, kisebb hányadban, de néhány alkotócsoport a nagyvárosiasságot vélte erősítendőnek, és szinte metropoliszt – sőt, egyik esetben nehézkes, futurisztikus látomást – terveztek az erőmű helyére robosztus, szögletes épületekkel meglehetősen környezetidegen módon.

 Ha ezeket – az egyszerűség kedvéért – góliátoknak nevezzük, az arányosan beilleszkedőket mondhatjuk dávidoknak, szerencsére, az utóbbiak voltak többségben. Uralkodó jellemvonásuk, hogy a telek közepét szabadon hagyták, s közösségi zöld parkot terveztek ide, a pihenés, a játék és a sportolás „jóközérzeti” szigetét, nem egyszer barátságos vízfelülettel, a nyolcszögletű betonlábazatnak pedig filagória jelleget adva.

Úgy tűnik, ez a részlet volt a leginkább magától értetődő, nehezebb diónak bizonyult az ingatlant körbeölelő beépítés karakterének meghatározása, s megint csak könnyebb a magas, nagy légterű, hatalmas ablakú iparcsarnok új funkcióval való ellátása.

A lakó- és középületeket tekintve, a legvonzóbb terveknek sikerült eltalálni azt a pontot, amely a nagyváros-alföldi vidékiség skálán az optimális tartományban helyezkedik el, vagyis, hogy miközben az új negyed városias hatást kelt, egyúttal harmonikus átmenetet képez a lakótelepi és a hagyományos kerületek között.

Bár urbanisztikai szempontból a környék az új beépítéseknek köszönhetően kap determináns küllemet, érdemes az iparcsarnok hasznosítási koncepciójára is vetni egy pillantást. Ugyanis ez az az objektum, amely még az egymással élesen szembeszegülő tervekben is hasonló jövőképpel bír: a magas kultúra lehetséges helyszíneként.

Koncert terem, kiállítóhely és múzeum ideája született, mind érvényes igénnyel. Az elsőt magyarázni sem kell, hiszen abszolút hiánycikk Szegeden. Kiállítóhelyben látszólag nem szenved a város hiányt, ám a grandiózus belmagasság és a csarnokjelleg (lásd londoni modern Tate) remek tere lehetne a nagyméretű, kortárs műveknek, izgalmas alternatívát kínálva a helyben uralkodó, a szükségesnél hagyománytisztelőbb vizuális miliővel szemben. A lehetséges múzeum képe (az egyik terven) egy természettudományos bemutató digitális felskiccelésével merült fel, egy csapásra jogos igényt teremtve egy közérdeklődésre számot tartó, a natúra szem előtt tartását (is) erősítő központra.

Mindez persze túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, a realitás egy viszonylag szerény, s így háborúk nélkül megvalósítható nyertes pályamű, amely még néhány más tényszerű vonatkozással (egyéb tervrajzokkal és a zsűri véleményével) tanulmányozható a www.europan-hungary.hu webszájton.

Ibos Éva

 A cikk első része: Élhető város I.